Északkelet, 1911. április (3. évfolyam, 55–78. szám)
1911-04-16 / 67. szám
7. oldal. ÉSZAKKELET Szatmárnémeti, 1911. Haldoklik egy kis lány. Nem tudnám szó nélkül hagyni... Most, hogy már megtörtént, mint valami nagy, megrázó álomkép lebeg előttem, de amelynek mélységes, hatalmas távlatokat befutó lelki nyomai egyre izgatnak. Pedig banális az eset. A lapok majd hozzák a szürke kis rovatban „K. Annus 13 éves kis lány tegnap délelőtt a harmadik emeletről a lépcsőházba zuhant. A mentők súlyos sérüléseivel a Rókusba szállították“. Néha átszoktuk futni az ilyet s ki törődik tovább vele ? Hisz úgyis mindannyian elmegyünk ! Pedig, ha gyakorta alkalmunk volna tapasztalni, hogy mennyire nem az ilyen, a tömegek szemében szürke esetek az emberileg *Kicsinyes dolgok?“ Ha belátnók, hogy gyakran, sőt legtöbbször a távolból a tömegek szemében „Nagynak“, impozánsnak látszó dolgok mily nevetségesek, mily igazán egyszerűen csak természetesek a maguk lefolyásában ? . .. Mert igenis tessék csak egyszer egy zuhanásnál, egy halálugrásnál jelen lenni s összehasonlítani az esetet egy híres ember fogadtatásával, vagy holmi leleplézéssel vagy bármi ilyen „Nagy képű“ eseménynyel ! ?... * Véletlenül a szobámban voltam ma reggel, mikor úgy nyolc óra tájban velőtrázó sikoly tett figyelmessé. Kifutok. Künn már az egész ház is. Az udvar baloldalán, a hátsó lépcsőház aljában valami különös tömeg fekszik . . . Siettem első lenni. Egy 13 éves kis lány vonagló teste terült előttem, vért habzó szájjal, beszakadt homlokcsonttal. Hullámzó arany sárga haja, szétziláitan teste alá gyürődve, tört fényű kék szemei, bársony fehér arca, micsoda lelket tipró nyomással hatnak !... Értesítik a mentőket. Kir.os percek ... A gyerek anyja összeesik ... Mig a házbeliek elviszik, sikerül mesterséges légzéssel egy kissé magához tériteni. A mentők még mindig nem jönnek... A lányka haláltusáját kezdi... A megsérült, megbomlott agy-kerék utolsó képzete jön az ajkára. — Hittanórára, hittan ... jaj anyám csókolj meg ... meghalok, ha nem csó ... s itt megszakadt egy időre nyöszörgő, rosszul tagolt szava. S milyen igaz volt a körülállók arca! Hát ezek a sivárlelkü, sápadt képű gép emberek éreznek is? A lányka szenved, jajgat. Még most sem jön segítség. Ismét beszél : — Jaaj, anyám, csókolj meg. A harmadik ... e.. emelet. Hit... hit — ismét nyöszörgőd. Végre megérkeznek a mentők s vizsgálják a testét. Nem csodálatos: se karjai, se lábai nem törtek el. Most megtaláljuk a hittan könyvét! Hát szegény lányka, miért kell ma neked hittanórára menni? Azért, hogy leessél fiatal ártatlan testeddel a harmadik emeletről ? Hogy vagy biztosan eltemessenek, vagy mint félkegyelmű, hülye éljed tovább az Életet, aranysárga hajjal, fehér arccal, élet-adó kék szemekkel . . . Mig a két fiatal orvos kötözi, alig tudják könnyeiket visszatartani a jelenlevők. „Anyám, anyám, na csókolj meg, csó ... csó ... kolj meg, — jajditja az orvoshoz s az arca a következő pillanatban valami különös boldog lelki érzés kifejezését sugározta bágyadt mosolyával. Ez a haldoklók káprázatos látomása, amint tudós pszichológustól és megrögzött öngyilkos jelöltektől hallottam ... * Trom .. . trom. . . elrobogott az autómentőkocsi a Rókusba . . . csak néhány asszony találgatja; hogy egy narancs-héjon siklott-e meg az Annus, vagy tán szerelemből szállott alá ? A lányka piros vérét pedig mig a vicéné mosogatja, az esti lap részére már szedik: „Ma délelőtt a harmadik ... stb.“ Bárdóli Sándor. A hínár csókja. ‘Irta : Zsoldos László. (Folytatás.) Mire visszatértek már rég fent volt a hold és én amonnan a vízből csupán az láttam, hogy a férfi hevesen átkarolja a leány derekát és a leány piheg, ajka remeg. Attól fogva minden alkonyaikor az lett a vége a sétának, hogy a szerelmes pár átrándult a szigetre és késő holdvilágnál tért vissza a hidon. Meg nem foghattam tisztelt uraság, hogy mit kereshettek a szigeten. Mert ilyesmi nálunk békáknál nem szokás. Később elmondta nekem egy tücsök, hogy a szigeten sürü lombok közt rejtőzik egy ház és abban a házban minden alkonyat után minden este meggyulladt egy gyertya és a gyertya-világnál, bent a szobában, ölelkeznek a szerelmesek és ettől az öleléstől a nyápic gyertya elalszik. — Ostoba! — dünnyögtem önkénytelenül — hogy lehet olyankor neki elaludni? — Na igen, szőtte tovább a különös történetét a béka, sajátszerüleg brekegve, én is ezt mondtam a tücsöknek. A tücsök pedig elszégyelte magát és hatalmasat szökkenve távozott. Ősszel, hűvös estéken elmaradozott a viz partjáról a már s azóta egész télen át nem láttam. Most a melegedő tavasszal azonban újra megjelentek. De mindketten megváltoztak volna. A sárgahaju lány talán „meghízott“, a barna fiatalember pedig okvetlenül elhidegült. Nem suttogott többé, hanem olykor kiabált, a nő pedig sirt, vagy esdeklő arccal tekintett ilyenkor a fiatalemberre. Egyszer aztán mi történt ? Én ott gubasztottam a szokott helyemen a nádas szélén, amikor itt a parton megjelent a férfi meg a leány. És — senki sem volt itt rajtunk kívül — nagy indulatosan beszéltek egymással. A leány lebukott a földre és — karjával áthurkolta a másiknak a lábát. — Gábor, gondolj a te magzatodra. Gábor pedig, csak ekkor tudtam meg a nevét — kibontakozott az ölelésből és durván felelt: — Nekem a jövőmre kell gondolni, Irma! Én sohasem vehetlek téged feleségül. A boldogtalan, mert bizonyára boldogtalan volt ugyebár, tisztelt uraság? (Hát persze) hogy boldogtalan volt te együgyü kis béka) — a boldogtalan nő ekkor mintha villamos áram futott volna végig a testén, gyorsan felállt és szikrázó szemmel csak eny- nyit mondott : — Nahát, akkor az isten irgalmázzon néked, Gábori És szót sem szólva többet, elszántan a hidra sietett. A barna fiatal ember utánna kiáltott — Irma legyen eszed! Isten megáldjon. És meg sem várva, mit felel talán a leány, sarkon fordult, de határozott járással elment a falu irányába. — Még csak vissza sem nézett egyszer sem. A leány meredten tekintett utánna a hídról. Aztán, amikor már egészen eltűnt a férfi alakja az ösvényen, akkor hirtelen átvetette magát az alacsony korláton a vízbe. — Édes magzatom ! — Csobbanás hallatszott és a hínár, ott a hidláb alatt, magához ölelte a leányt és azóta mindig olyan szorosan öleli magához, mintha csak kárpótolná a barna fiatalember öleléséért, aki őt otthagyta. Szólott [a béka és mégegyszer rám meresztette kidülledt szemét, elégült brekegéssel kérdezte: — Hát nem szép nyáresti hangulat, ez, tisztelt uraság? m Az ,Északkeletc hirdetések közhírré tételére igen alkalmas.
