Északkelet, 1911. március (3. évfolyam, 29–54. szám)
1911-03-19 / 45. szám
2. oldai. ÉSZAKKELET Szatmárnémeti, 1911, Hasznos ajándéktárgyak! Alpaca és britaniai ezüstből. Evőeszközök. Francia bronz, bőr és faárukból, gyermekjáték újdonságok, szoba torna, hinta, sport, vadászat és vivő felszerelésekből, gyermek kocsik es székek, mindenféle kosár áruk, papír, munka és utikosarak, bőröndök, berendezett nesseserek, manicürök és mindenféle utazási cikkek. Villanylámpa, gyújtók, készülékek Ragályinál, Szatmár, Deák-tér 8. sz. (Gillyén-ház.) Telefon-szám 296 Hát hadd játsza ki magát a mai megrokkant parlament. Nem „parlamentünk!“ Mi úgy érezzük, hogy ehhez nekünk — e nemzet millióinak — semmi közünk. Csinálják az urak, ahogy jól esik. Tomboljanak. Húzzák, nyúzzák a bőrt erről a szegényedő népről. Nyúzd, ki tudja meddig nyúzhatod ! Utaink elváltak. Abban a pillanatban, midőn Khuen átlépte a Lajta- Rubikont s jött meghódítani a választó magyarságot, saját képére formálandó a sírjaikból kivedlett múmiákat, a magyar parlament letért az útról Ausztria felé. Ez ellen csak keresztes hadjárattal lehetne felelni. Irtó háborút üzenni azoknak a tipikus alakoknak, kikből a legszebb gyűjteményt válogatta össze Khuen az országháznak nevezett fajmagyar típus gyűjtemény számára a kinek orra facsarodik a ködmönszag- tól, a kik mindentől irtóznak, a mi a munka fogalmában erkölcsileg jó, a kik a mi népünk ezer jajkiáltása elöl bedugják a fülüket, csak arra a nótára táncolnak, amit Bécsben húznak, a kik a bankvitában lemosolyogták, ki- gunyolták a magyar nemzet érdekeit, aggodalmait, midőn hanghoz jutottak az ellenzék ajkán. Nincs ezen sem sirni, sem bosz- szankodni ok. Valami keserűség ragadja lefelé a mi parlamentünket. Az ellenzék széjjel ugrott a költségvetés elől. Nem hibáztatjuk. Midőn még ellenzéki lapok is nagyokat ásitottak reájuk a bankvitánál, miért folytassák a szélmalom harcot! Ebben van ráció, de — kimondjuk — nincs harcias kitartás, következetesség és kötelesség érzés. Pedig azok nélkül az ellenzék sem számithat a jók őszinte lelkesedésére. Elzárta maga elől erőforrását. A kényszer ragad lefelé. A mai parlament gondosan szigeteli el magát — szinte légmentesen — a néptől, Egy-két korcsma (!) — a betörött kortes fejek jutalma — az érintkezési pont a nép leikével. Hát csak tovább —lefelé. Tomboljanak urak! Szélcsend van. De nem sejtik a vihart, a mely ha egyszer kitör, elsöpri ezt a bűzös levegőt, ledönti a rothadt-korhadt rendszert és teremt tiszta levegőt, életet, virulást! Csak tovább, tovább! Siessenek! Szedjék le a tejfelt —- majd böjt jön utánna. Dahlström Géza városi kutmester. Kútfúrási vállalata. Szivattyú és vízvezeték felszerelést elfogad. Majláth-utca 9. Telefon 233. — Hát te hogy jutottál eddig ? kérdezte bánatosan. — Hosszú története volna annak, Miklós. Mindenesetre szomorúbb, mint a te históriád. Nem is érdekelhet az téged, hiszen boldog, megelégedett vagy, el sem tudnád hinni. — Mond el — szólt Kapornay. — Ha valaha regényt írhatnék az emberi szenvedélyekről, az élet boldogságának és tragédiáinak okáról, azt a címet adnám neki: „Körülmények“.. Ugyanaz a körülmény amely téged boldoggá tett egész életedre, elüldözött a halál kapujáig, ahonnan már i nem lehet visszafordulni, de nem is akarok. — Köznapi történet. Szerelmes voltam. Akkor kezdtem az újságokba irni, megismerkedtem egy színésznővel és... szerettem, őrült szenvedéllyel. Szeretett ő is. Ha láttad volna, milyen boldogság volt, mikor 'beterített hosszú fekete sörényével, mikor ajkaink összeforrtak. Éhen tudtam volna halni, mert alig bírtam elvenni ajkam az ajkáról. — Rövid boldogság volt, hamarosan megtudtam, hogy az öreg grófját megtartotta továbra is és én azt az ajkat csókoltam, amelyet egy félórával azelőtt ő halmozott el utálatos, hideg csókjaival. Te nem csalódtál soha, nem tudod érezni, mit szenvedtem én i akkor. Elmentem még egyszer a lakására, ! meg akart csókolni s én neki rohantam, megvertem. Megvertem egy aszonyt, ott vo- naglott a karjaim között, összetörtem minden csontját és még akkor is azt suttogta: Bocsáss meg, mert szeretlek. — És azután... ide jutottam. Nem tudtam elfeledni, gyötrődött a szivem, a lelkem. Eljött hozzám, könyörgött, bocsássák meg, de őrült büszkeségem nem engedte. Feledni akartam, eltompitottam minden idegem, tengődtem éjszakáról-éjszakára, kába álomban töltöttem a nappalt, amig idejutottam s feledni még sem tudtam. Minden pohárban ott érzem csókját, ölelését, különben hiába is feledném, ebből a világból már nincs visszakérés. Kapornai némán hallgatta. Mélységes sajnálkozás és vad düh fogta el. — Ostobaság volt — szólt haragosan. — Másnak ostobaság, nekem egy egész élet. Bertalan felállott. Kiürítette a poharát. — Én megyek aludni, mert reggel van — szólt. Nem jössz ? Útnak indultak. Kinn ezalatt hó esett, friss, fehér lepel takarta be az egész kövezetét. A korcsma előtt Bertalan megállóit. — Én erre megyek — szólt. Isten veled, örülök, hogy még egyszer láthattak. Kapornayt néma fájdalom fogta el. Nem tudott szólni, kezét nyújtotta és elváltak. Útközben arról gondolkozott mind a kettő, hogy ő frissen esett hó milyen keserves utat tesz meg az enyészetig, sár lesz belőle menthetetlenül, utálatos sár. ÜL! Somlyay próba-terme! Ujj
