Északkelet, 1910. február (2. évfolyam, 6–27. szám)

1910-02-20 / 8. szám

II. évfolyam. 8-ik szám. Szatmárnémeti, 1910. február 20.

Mindennentü npratatiányofeat nagy goiddal, ízléses Miellen, legjutányosalib áréit készít az „ÉBILETI HÖliWVOMffl“ Szatmárnémeti, Hazimzy-utcn (Záraásai szemben). HIRDETÉSEKET legolcsóbb árért közöl az „ÉSZAKKELET"

Papválasztás.

— Dr. Veréczy Ernő. —

Németi a papválasztás küszöbén áll! Minden állás betöltése nehéz, hiszen a túltermelés miatti nagyszámú jelentkezők közül kiválasztani azt, aki az összes pályázók között legjobb, mint ember, mint hivatalnok, igen nehéz. E mellett rendesen nem az érdem s nem az arra termettség az, ami mostanában a haladás lépcsőjét szokta képezni, hanem az összeköttetés, szerencsés véletlen stb.

Mennyivel nehezebb egy papi állás betöltése. Ott nem csak embert és hivatalnokot kell választani, hanem papot is. A pap és ember, ha sok helyen egymást kiegészítőleg jelenik is meg, van olyan tér is, ahol szembekerül egymással. A világi és lelki, a

hitélet nem szükségképen van összhangban egymással, a harmóniát a kettő között a papnak kell megteremteni, vagy legalább is neki kell megmutatni, hogyan lehet minden nehéz- j ség nélkül a lelki életet a világi élettel összhangba hozni. E mellett a lelkésznek társadalomban élőnek kell lenni, vezetni kell a híveket nemcsak a lelki élet terén, hanem a társadalmi életben, hiszen- hiszen a lelkész az,! aki lélekhez, tehát az ember legnemesebb részéhez beszélve, legkönnyeb-| ben tud irányt adni az emberiség társadalmi irányzatának is. Nagyon szép, de egyszersmind nagyon nehéz állás! is a lelkészi állás. Amikor tehát egy! papi állás betöltéséről van szó, félre kell tenni minden melléktekintetet, egyedül csak a papi állást, a papi hivatást kell szem előtt tartani s azt

kell megválasztani, aki a sok közül leginkább arra való!

Sokszorosan nehéz a papválasztás Németiben! A németi egyház bizony a lelkiek terén meglehetősen elhanyagolt állapotban van. Pótor bácsi öreg ember volt, aki bár szerette egyházát, nem tudott már maga eleget tenni kötelezettségének minden irányban.

Németiben tehát mindenek előtt pap, a szó szoros értelmében pap szükséges. Szemben állunk aztán egy hatalmas, gazdag papi klérussal, a megválasztandó papnak tehát olyannak kell lenni, aki egy magában is fel tudja venni a küzdelmet a nagy klérussal szemben; olyan papra van tehát szükségünk, akinek nem az egyház kölcsönöz fényt, hanem a papról sugárzik fény az egyházra.

A megkésett ember.

Irta : Vajthó Lajos.

Nyolcán alkottunk akkor egy asztaltársaságot, amikor ez az eset történt. Mind a nyolcán más vidékről valók voltunk s mind egyedül állottunk a nagy városban.

Estenként összegyűltünk a kávéházban s a megszokott asztal mellett beszélgettünk éjfélig. Mindenikünk elmondta a maga történetét, — szürke, színtelen mesék voltak ezek, — elmondta terveit, megbeszéltük a napi eseményeket, azután jóéjszakát kívántunk egymásnak s hazamentünk.

Afféle csendes, bohém emberek voltunk, akik nem tudnak aludni éjfél előtt s akik minden bánatukat, keserűségüket a kávéház füstös levegőjében, a márvány asztal

mellett panaszolják el; akik keresik a boldogságot, de sohasem találják meg.

Laczi volt közöttünk a legkomolyabb. — Csöndes, szótalan ember volt s ha nem kérdeztük, éjfélig is elült, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Mi nem igen háborgattuk. Már annyira megszoktuk a szomorúságát, hogy ha néha vidámabb volt, csodálkozva néztünk rá, ő aztán elszégyelte magát s — megint nem szólt éjfélig.

Egy délután ismét együtt ültünk a kávéházban s egykedvűen bámultuk az utcán pezsgő életet, mint akiknek semmi keresni valójok sincs ott. Amint igy nézünk ki a kávéház ablakán, egy bájos, szőke lányt látunk elhaladni a kávéház előtt. — A lány ránk nézett s Laczi fülig pirult.

„Ki volt ez a lány, Laczi ?“ kérdeztük.

„Ne . . . nem tudom“, felelte zavartan.

„Hát akkor miért pirultál úgy el ?“ faggattuk tovább.

„Én ? Nem . . . nem pirultam én el“, válaszolt Laezi — s most még jobban elpirult.

„Te! Laczi!“ kérdem tőle, „csak nem vagy szerelmes ?“ Laczi lehajtotta a fejét s hallgatott.

„Na mondd el szépen“, biztattuk, „hiszen tudod, hogy mi nem titkolunk el egymás elől semmit“-:

— „Hát jól van; elmondom“, felelte Laczi. „Rövid, egyszerű kis história ez. — A múlt hónapban, a színházban láttam először ezt a lányt, egy páholyban. Mondom, akkor láttam először, de nekem úgy tűnt föl, mintha már régen, nagyon régen ismertem volna. — Mikor innen a kávéházból haza