Északkelet, 1910. január (2. évfolyam, 1–5. szám)
1910-01-16 / 3. szám
II. évfolyam. 3-ik szám. Szatmárnémeti, 1910. január 16. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 4 korona, j Negyed évre 1 korona. Fél évre . . 2 korona. | Egy szám ára: 10 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kazinczy-utca 18. Városi közgyűlés. (V.) Hétfőn, 11-én tartotta Szatmárnémeti szab. kir. város közönsége a január havi rendes közgyűlését. A polgármesteri havi jelentés után tárgyalás alá került a belügyminiszternek leirata a város részére engedélyezett 40,000 K államsegély mikénti felosztása tárgyában. A miniszteri leirat szerint ezen államsegély elsősorban a tisztviselők fizetésének rendezésére fordítandó, ha azonban a városi tisztviselőknek mai fizetése már megfelelne a leirathoz csatolt fizetési osztályoknak, az államsegély rendészeti és szépészeti célokra hasznár landó fel. Tekintettel arra, hogy nálunk a tisztviselők fizetése már majdnem eléri a táblázatban kimutatott dotációt, a közgyűlés határozatilag kimondotta azt, hogy a 40,000 K államsegélyből 11.900 K-t fordít azon tisztviselők fizetésének kiegészítésére, kiknek fizetése még nem felel meg azon magasFőszerkesztő: Dr. VERÉCZY ERNŐ. Felelős szerkesztő: BARTHA JÓZSEF. Laptulajdonos és kiadó: az „ÉSZAKKELETI KÖNYVNYOMDA“. Ságnak, amely a kimutatásban van, — 20.000 K-t a csatornázás és viz- vezeték céljaira, 8.100 K-t pedig a' város fejlesztésére. Taibert József kéri az eddigi üzemvezetői cim meghagyását az uj í szabályrendeletben tervezett szerelői cim helyett. A közgyűlés méltányolván Taibert érdemeit, az ő működésének idejére az üzemvezetői címet meghagyta. Az iparos iskolánál, tekintettel a tanulók nagy számára, még egy tanítói állást szervezett 400 K dotációval. A házadó kataszteri munkálatok befejezést nyervén, Nagy János hivatali főnök méltányolván az ezen munkálatokat végzők érdemeit s különösen azt, hogy ezen munkálatok többnyire a hivatalos órák után végeztettek, azt javasolta a közgyűlésnek, hogy Nagy József számtisztnek 200 K, Südy Ká- rolynak 100 K, két Írnoknak 50—50 K s Csízek szatmárhegyi adóvégrehajtónak 50 K jutalomdij szavaztassák meg. Hirdetések a legmérsékeltebb árért közöltetnek. Többször feladott hirdetéseknél nagy árengedmény. Nyilttér sora 20 fillér. Mindennemű dijak és levelek e lap kiadóhivatalába (Szatmárnémeti, Kazinczy-utca 18. sz.) küldendők. A közgyűlést megelőző gazdasági és jogügyi szakosztály arra az álláspontra helyezkedett, hogy azért, mert a tisztviselők munkájukat elvégzik, külön jutalomdijra igényt nem formálhatnak. Dacára annak, hogy a szakosztályon 35—40 bizottsági tag fenti állásfoglalását egyhangúlag hozta, a közgyűlés nagy többséggel mégis arra az álláspontra helyezkedett, hogy a javaslatba hozott tiszteletdijakat a fent nevezetteknek megadja. Mi a gazdasági szakosztály álláspontjával azonosítjuk magunkat s az a meggyőződésünk, hogy a tisztviselőnek azért, mert a reá bízott munkát elvégzi, külön elismerés, pláne külön díjazás nem jár. Nekünk e tekintetben az a felfogásunk, hogy mikor egy tisztviselő egy jogi testület szolgálatába áll, leköti egész munka idejét; s épen azért, ha még a hivatalos órán túl is kell dolgozni a tisztviselőnek, nincs joga külön díjazásra. Mindezektől eltekintve nem azonosíthatjuk magunkat a közgyűlés haSzabadságharcbeli emlék. Irta: Berki Géza. Mikor az öreg Sziklássy Sándort eltemették, — az egész falu megsiratta. Méltán, — mert nála jobb szivü, szeretetre méltóbb öreg embert még nem láttam. Nem az örökké zsörtölődő, ideges öreg ember volt, hanem nyájas és szeretetre méltó jó modorú bácsi, ki bohókás elbeszéléseivel mindig megnevettetett, — szabadságharcbeli emlékeivel fellelkesitett. Mert Kossuth katonája volt az öreg, — negyvennyolcas honvéd; egyike azoknak, kik karddal szolgálták a hazát s vérüket áldozták érte. De büszke is volt erre! Mikor az uj attilláját fölvette, — ünnepenként, olyan büszkén s kackiásan lépegetett az utcán, mintha most is hallaná az ágyudörgést, tárogató bugását, hallaná a lelkesítő dalt : „Kossuth Lajos azt üzente.“ Mikor utoljára, — ezelőtt két évvel — meglátogattam, még egészséges volt, mint a makk. Épen a régi írások közt motoszkált, mikor beléptem hozzá. Kis ládikájában egy érmet pillantottam meg. Kérdőleg néztem reá. Meghatva adá kezembe a különös jószágot. — Látod fiam, ez a legkedvesebb emlékem a szabadságharcból. Most még kevésbé értettem, unszolásomra szerénykedve mondá el az alábbi történetet. Egy szép novemberi reggelen történt. Csapatunk egy alföldi faluban állomásozott, melyet az ellenségtől erős küzdelem árán szereztünk meg. Kapitányomtól parancsot kaptam, mint altiszt, a környék kifürkészésére. A parancsnak eleget teendő, három emberrel útnak indultam, A falu mellett, a szántóföldoken keresztül mély árok vezetett, a távolban pedig erdőt véltem felfedezni. Mikor az árok szélén, az erdő közelébe jutottam, fülemet fájdalmas hang üté meg, mely — közeledve az erdőhöz, — mindinkább hallható lett. Nem volt szokatlan a hang, de kiváncsiak voltunk megtudni eredetét, s a hang irányába siettünk. Szánalmas látvány tárult szemeink elé ! Az árok partján, az úttól pár lépésnyire, egy súlyosan sérült német tiszt feküdt, kit az esteli zür-zavarban itt felejtet-
