Északkelet, 1909. december (1. évfolyam, 23–26. szám)
1909-12-25 / 26. szám
8. oldal. ÉSZAKKELET Szatmárnémeti, 1909. rás most van folyamatban. És ha már itt előre kimondanám az eddigiekről a véleményemet, lehet, hogy a többi pincetulajdonosok csupa szerénységből nem küzdenének a győzők babérlombjáért! Szóval ez a kérdés majd kibomlik magától is. Csak annyit kérek önöktől, tisztelt pinceíulajdonos urak, — a szó legnemesebb értelmében urak, — hogy tapasztalat-szerzés végett csekély személyemet is meghívni méltóztassanak, mert ha valahol, itt hadd teljesedjék be rajtam igazán: a jó pap holtig tanul! Hát a nősülés kérdése . . . ? avagy nem szörnyűséges probléma-é ez, mélyen tisztelt érdekelt felek? Amelyeket erre a kérdésre nézve mondok, jó lesz megszívlelni annyival is inkább, mert praxisból beszélek. Ez a kérdés roppant sok körültekintést kíván. Mert bizony ez nem olyan tudomány, hogy holmi lim-lom könyvekből megtanulhassa az ember! Olyan tndós még nem született erre a világűr üstjébeu keményre főtt gombócra, akit e tudományjó! Írott könyvéért méltán lehetne halála után a párisi pantheonba temetni, vagy a magy. tud. akadémia tagjává választani! Mert kérem, ennek a tudománynak oly sok mellékága van, hogy ezt halandó lelkes lény nem képes megérteni. Hiszen, hogy a sok mellékág közül csak egyet említsek, ott van pl. az anyósokról szóló fejezet! Kis Miska ahhoz a londoni britis múzeumban összehordott betű ! Azt mondom én erre: ha összehordanák a világ összes Remington-irógépeit s azokon addig imának, mig az utánuk jövő 100-ik generáció úgy járna csudájukra, mint mi csudál- juk az egyiptomi gúlák múmiáit, — mondom — az anyósokról szóló fejezet még akkor sem volna fejezet, hanem fejezetien! És ez még csak egy mellék-ága a nősülés tudományának! Mennyi jön még ehhez! Nincs, nincs agy — bármilyen tökéletes csavarulatokkal szerelte légyen is fel azt a mindeneket alkoló főbölcsesség, nincs agy, ame|y végre agy-vizenyősödésbe ne menne által a kérdés tanulmányozásánál! Mert kérem, ezt a kérdést tanulmányozni kell egész a koporsóig. A koporsóban fekvőről pedig egészen bizonyosan konstatáljuk az agy tultengődési vizenycsa- varulati idegzsongulást! Ilyen rettenetes nagy kérdés a nősülés kérdése. S bár én nem merem is azt mondani, hogy tökéletes tanáccsal szolgálhatok azoknak, akik ezzel foglalkozni óhajtanak, any- nyit azonban mégis kijelentek, hogy a sok körültekintés helyett okosabb a „telekkönyvbe betekintés!“ Ez a helyes magyarázat s punktum! Van még számtalan nagy kérdés, a melyekkel én szemközt állottam; azonban nem óhajtom becses türelmüket annyira igénybe venni, hogy ezekkel untassam önöket. Ám gondolom, most is türelmetlenül kérdezik már: kinél álljon tehát a pénztárca ? Engedjék meg azonban, hogy mielőtt rátérnék a kidomborítandó kérdésre, hogy az irodalom és kultúra szent nevében tehessek még egy szolid méretű varga-betűt. Kérdem, érdeklődnek-e önök az irodalomért ? A nagyrabecsült férfi-publikumról örömmel kell konstatálnom, hogy a jelekből Ítélve igenis érdeklődnek. Érdeklődnek, mert van megyei, társadalmi, szépirodalmi, ismeretterjesztő heti lapjuk. S hogy az érdeklődés e lap iránt mely tekintetben nyilvánul Iggjobban, azt megmondja a főszerkesztőnk az elkeseredés minden fájdalmát hűen visszatükröző — és súgva mondom — hercegnőt bolonditó arca, mert neki ilyeu arca vagyon! Érdeklődik a férfi-publikum a kultúra iránt is, mert kaszinójuk is vagyon. Büszke lehetsz még sírodban is halhatatlan Szé- chenyink . . .! Te mondottad, hogy a kaszinó legyen a társadalmi érintkezésnek s ezáltal a nemzeti kultúra fejlődésének gócpontja. Nem tagadom, az! Az, mert szerencsés voltam láthatni az olvasó teremben legalább 40 hírlapot s legalább 4 olvasó közönséget. A lapszerkesztők nem panaszkodhatnak, az irodalom nem sóhajthal, e kívánalomnak elég vagyon téve. A társadalmi érintkezés . . .? óh, ez már magasabb nívón áll! Tessék benézni a kaszinó úgynevezett szórakozó termébe, micsoda élet? micsoda pezsgés? Hogy itt a kultúra mily rohamos arányokban terjed, idézhetjük ama nagy mondás epigonját: a mely nép sok szappant . . . azaz sok kártyát fogyaszt, kétségtelenül magas műveltségi fokon áll! Tessék itt megolvasni a kártyapénzt; mellékjödelem gyanánt magam is szívesen elvenném, mert bizony-bizony több lenne tán a törzsfizetésemnél! Ej, ej! de rósz a pennám, tépi a papirt ! Más tollat veszek, azzal irok tovább és azt a nőknek szentelem. Tehát az irodalomról szóltam? Igen. Igen, ezt kétségen kívül a nők is pártolják ! Hogy mennyire pártolják, azt még diákkoromból tudom. Emlékezhetnek önök, mikor én itt legátus voltam . . , Nos, hát én akkor csaknem minden lányos háznál megfordultam. S örömmel mondhatom, a a szalon-asztalon köuyveket is láttam. Voltak ott mindenféle jó könyvek és óh borzalom ! egyetlen leány asztaláról se hiányzott a poezise . . .! Istenem, hogy megátkoztam én akkor az irodalmat! Tessék csak képzelni! miről is tudtuk volna a társalgást kezdeni: időjárás, bál, egészség s végre jött a poezise! Oh az a poezise! mennyi fejtörést okozott nekem az a poezise . . .! Perzse, Írnom kellett beléjük. S én írtam, mint egy őrült masina. Mi nekem Goethe, Siller, Petőfi, Arany ? semmik! Azt csinálják utánam, amit én. Két nap alatt írtam vagy ötven emlékverset. Ennyi forintot kaptam a legációból; tehát minden vers egy forint. Hisz még nem rósz kereset! Tessék nálam megrendelést tenni; a ma ésti költség szempontjábót vagy tizet itt helyben is röntönzök. íme itt egy mustra: Óh ! bájteljes rózsák égi nefelejtse, Mit lehelni fogok, el ne felejtse! Mint harmatcsepp vágyik rászállni egy fára, Úgy vágyom és csókot hinteni magára! Napraforgó-virág vagyok én, Te napom . . . Pitypangtermésként száll feléd gondolatom. Mi lesz az én ajkam ? egy bús veréb szája, Éjfél-szemed nótát zongoráz hozzája. A keblem égő tüzokádó kráter, Bizony nem oltja el semmiféle fráter, Nagy tűzemnek Te vagy csak vizipuskája. Egy „igen“ szó egész Tisza vize rája. Te szerény ibolya, rózsák lilioma, Légy enyém, légy szivem legszentebb temploma! Hála Istennek, nem lett az enyém. Igen hála Istennek, mert utóbb ő is kedvet kapott a versíráshoz. Szent Isten! mi lett volna belőlünk, ha mutyiba írunk ! ? Örülj szerkesztő! azaz hogy ne ürülj, mert sok jó ebédtől estél el a miatt, hogy nem teheted ki lapodba az ő verseit! Azaz hogy, dehogy estél . . .! hisz e nemes város hölgyei sokan versenyeznek — úgy tudom — boldogító jelenlétedért s verseik megjelenéséért! Boldog szerkesztő . . .! boldog irodalom . . .! boldogtalan nyomdászok . . . nem kisértenek-e titeket rémes víziók . . .!? Node nem élek vissza már t ovább bájos hölgyeim, felzaklatott türelmükkel! A tyúkszemükre esett a poezise egy kissé, ugye kérem ? No sebaj! most már megmondom : kinél álljon a pénztárca! Úgy volt az, hogy mikor nősülésem előtt a sok körültekintés helyett a telekkönyvbe betekintettem s az én edes kis feleségemet magamra telek-anyakönyveltem, nagyon furcsa világításban állottam leendő apósom és anyósom előtt. Múltam oly sötét volt, mint a a legsötétebb Afrika. Hogy az én kis tapasztalatlan feleségem a sötétben el ne tévelyedjen, a gondos szülék — millió jó tanáccsal — száz Volta- erejü villanyfényt gyújtottak kis buksi fejében. Szóval, betanították. Az én férfiúi önérzetemet pedig roppant sértette az, hogy az én kis feleségem okosabb legyen, mint én. Hanem nem bírtam vele! hiába volt minden logika, aplika, duplika, replika, nem és nem tágított s megtört minden erélyem Megállj! gondolám, ki fogok én rajtad! S ki is fogtam, még pedig hogy. . . . ? Hazulról jövénk tele tárcával szegény otthonunkba. A tárca persze a mucusnál volt. Nekem alig volt pár hatosom. S mit tesz a kis buksi? A váróteremben pénzt ad, hogy váltsak jegyet. Ezt már nem teszem! mondom sértett önérzettel.
