Északkelet, 1909. december (1. évfolyam, 23–26. szám)
1909-12-25 / 26. szám
Szatmárnémeti, 1909 ÉSZAKKELET 7. oldal. 10 óra tájban egy kis friss levegőt szívni kisétált az udvarra. Egyéb se kellett Márton bácsinak: — Alázatos szolgája, kedves hadnagy ur. Szép jó estét kívánok. Tímár hadnagy ur látta, hogy megcsípték, hanem azért nem vesztette el a lélekjelenlétét. — Hát maga az Márton bácsi? Mivel szolgálhatnék ilyen szokatlan időben? — Tán tréfálni tetszik a hadnagy urnák? Azért a kis négyszáz koronáért jöttem volna. . . . Tímár Károly hadnagy ur arcán egy kesernyés, de kissé ördögi mosoly torzult végig, miközben nyájasan igy szólott a késői vendégnek: — A kis négyszáz koronáért? Akkor kerüljön beljebb, kedves Márton j bácsi. , És igy lön. Márton bácsi beljebb került. Mikor pedig bent voltak, a hadnagy ur nyugodtan megfordította a zárban a kulcsot, kihúzta az asztala fiókját és szép csendesen kivett abból vagy három különböző nagyságú revolvert, megfelelő száma töltésekkel együtt. Márton bácsi hol kékült, hol zöldült a gyilkos eszközök láttára. Rémült arccal tekingetett körül a szobában, majd a fegyverállványról, amely zsúfolva volt mindenféle vágó, lövő szerszámmal, még nagyobb rémületre siklott tekintete az ajtó zára felé, a- melyből a kulcs ekkor már a hadnagy ur zsebébe termett. Tímár Károly hadnagy ur pedig szép csendes hangon, az egyes szavakat értelmesen hangsúlyozva magyarázni kezdett: — Bizony így van az, Márton bácsi! ügy is ez lesz a sorsom, ha ma nem, hát pár hónap múlva bizonyosan. Miért küzde- ném végig ezt a pár hónapot is ? Már eléggé összeszorult a hurok a nyakam körül. Fölöt- tes hatóságomhoz is beadták a feljelentést. Ha idejekorán nem menekülök, kíméletlenül megfosztanak a kardbojtomtól. . . . Márton bácsit a hideg környékezte. Fogai idegesen össze-összeverődtek, a térdeibe remegés állott. Hát még a továbbiak hallatán! — Nézze csak, kedves Márton bácsi, ez itt a hirhedt Browning |revolver. Ilyen karcsú acélgolyó jár bele. Mintha villámcsapás érné, úgy fogja átütni a szivemet. . . . Vagy Márton bácsinak jobban tetszik ez a lompos buldog itt ? Válasszon közülök, mert hiszen ebbe a dologba magának van egy kis beleszólása. Márton bácsi az egyetlen hitelezőim között, aki nem hagyott el utolsó percemig; aki megosztotta velem a halálra készülődés gyötrelmeit. Nekem még van szivem, Márton bácsi; én még tudok hálás lenni a jótevőimmel szemben. Megmutatom. Mielőtt agyonlőném magamat, előbb Márton báesit küldöm a másvilágra. Talán senki sem csodálkozik azon, hogy e kijelentésre Márton bácsi eszeveszetten térdre vetette magát: — Hadnagy ur, tekintetes hadnagy ur! Hogy tetszett mondani? hörögte. — Mindenre, ami szent, könyörüljön rajtam. Hét neveletlen árvám van otthon. Mi lesz velük ... mi lesz velem . . .! ? Tímár Károly hadnagy ur ezalatt zavartalan hidegvérrel csattogtatta revolvereit. A golyókat hol kivette, hol visszarakosgatta. Márton bácsi már a haját tépte. — így kell nekem ! Miért jöttem ide ? . . . Miért hiteleztem a hadnagy urnák . . . Inkább vesztettem volna el azt a pénzt, vagy dobtam volna ki az ablakon . . . Most nem maradna árván az én hét szép gyermekem . . . És őrjöngő, megcsukló sírással a földre vetette magát. Tímár hadnagy ur egy ideig elégült mosollyal szemlélte a vén uzsorás vergődését. Közben nem feledkezett meg a revolvereinek csattogtatásáról sem. Aztán atyai hangon igy szólott: Álljon fel, vén róka. Egy feltétel alatf megkegyelmezek golyóra midenképen érdemes bőrének. Nyomban állítson ki egy Írást, amelyben elismeri kamastul való kielégitését. Legalább a maga adóssága' ne szennyezze az emlékemet. Hanem egy kettő, mig nem meg gondolom, a dolgot. Itt a papír, itt a tinta. Aztán ki a szobámból, vén gazember! Márton bácsi valahogy, nagy nehezen, összetákolta a kívánt írást és minden izében remegő kézzel átadta a hadnagy urnák. — Annyira azonban már nem mehetett, hogy meg is csókolja az utána nyúló kezet, mivel egy nem épen gyöngéd mozdulat kisegítette őt a friss levegőre. * Az éjjeli kaland után jónak látta Márton bácsi, ha másnap az ágyban marad. Izgatottan várta az újságot, amelyiknek szenzációját Tímár Károly hadnagy ur halálhíre fogja képezni, mikor csak betoppan János, az értelmes tisztiszolga s „Tímár hadnagy ur parancsából“ egy levelet nyújt át neki. Idegesen tépi fel a borítékot, amelyből száz darabban hullik ki az ő — reszketeg irásu elismervénye . . . Hajó. Kinél álljon a pénztárca...? (Humoros felolvasás.) Azt képzelik önök, bájos hölgyeim, hogy erre a kérdésre könnyű a felelet? Ha azt képzelik, ki kell jelentenem: nagyon tévednek. Ez a kérdés oly nagy horderejű — annyira mélyen érinti a társadalmi rendet, — oly fontos probléma a szegény napszámos kunyhójában, mint a koronás fők fényes palotájában: hogy méltán megérdemli mélyrehatóbban foglalkozni vele. A théma nem uj, de azért érdekes. És el kell ismernem, nem én vagyok az első, aki e felett gondolkozom, töprenkedem; mert sejtem azt, hogy ezzel a fontos kérdéssel bájos hölgyeim foglalkoztak a világ teremtése óta, s foglalkozni fognak mindaddig az ideig, mig a Madách által megjósolt örök jég ideje csakugyan jéggé nem fagyasztja azt a millió poéta által megénekelt, dobogó, kopogó, ici-pici kis eleven ördögöt hő kebelünkben! Úgy van, hölgyeim ! Ez a kérdés rettenetesen borzasztó nagy kérdés! Én állottam szemközt már sok nagy kérdéssel, de még ilyennel nem ! így például: ha hajdanában tanáraim szívesek voltak megkérdezni, tudom-e a leckét? a megfejtés könnyű volt, bár nagy volt a kérdés. Ha jól emlékezem, többnyire azt mondtam : nem! Hogy ezt kimondhassa valaki, ahhoz nem kell tudomány. Persze, ahhoz sem kellett eget ostromló bölcsesség, hogy sekundát beírják! Vagy pl. nr. 2. nagy kérdés. Ha jöttek a hitelezők, szabó, suszter, mosóné, egyik boltos, másik boltos, egy regement pincér — s azt kérdezték, tudok-e fizetni ? ugy-e ez is nagy kérdés? — Ej, bliktri! — mondám én — nem! Ezt a tudományt többnyire mindig Istenben boldogult atyámnak hagytam, mert szeretek némely dolgokat tapasztalt öregekre bízni. Vagy — hogy az újabb időkre térjek — jön a nr. 3. nagy kérdés: a napok-napja egy generális váltólejárat! Úgy, tisztelt közönség, ezzel a nagy kérdéssel önök is gyakran állanak szemközt. . . ? No, ennél a kérdésnél én egész a szánalomig melankolikus tudatlanságba esem. S mit tudok tenni . . .? és ez a legjobb — anyósom- és apósomtól várom, hogy felgyújtsák elhomályosult elmémben a tudás fáklya-lángját. Ők aztán tisztázzák a kérdést egy-egy rózsaszínű lánggal — postautalvánnyal. Hát, ugye- kérem, ezek mind nagy kérdések? s még az egyszerű „nemtudással“ is meg lehet azokat oldani . . .! Azonban lássunk más természetű kérdésekéi is, mert csak igy domborodik ki a fölvetett kérdés fenomenális, horribilis, epo- ehalis volta. Álltam én már szemközt nagy kérdésekkel, amelyekre — dicsekvés nélkül mondhatom — meg is tudtam felelni. És nem tagadom, kaptam értük elismerést is. Azt mondták rám: nem génié ugyan, de praktikus ember! Lássunk ezekből is egy párt. Ugyebár, kérem, nagy kérdés az, hogy itt N . . .-en ki pincéjében van a legtöbb és a legjobb bor? Mit felelek én erre ? azt: ugyan kérem! ezt ne bizonyítsam én önökkel szemben in theoria, hanem bizonyítsák önök velem szemben in praxi! Azt hiszem, ez elég ésszerű felelet! ? E kérdésnél a végeredményt még ugyan nem tudom, mert a bizonyítási eljá
