Északkelet, 1909. július (1. évfolyam, 1–4. szám)
1909-07-11 / 2. szám
Első évfolyam. 2-ik szám. Szatmárnémeti, 1909. julius 11. TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Emlékezzünk 1509. julius 10-ére! Ünnepet ülnek az egész föld kerekségén a református keresztyének. Visszaszállnak lélekben messze, messze a régi időkbe, melyekben az évezredes sötétségben ragyogó világosság támadt. Megnyílt az ég s megjelent újra tiszta fényben az Embernek fia. Szent Leikével ihletett meg s mintegy porból támasztott férfiakat, kik világrengető hősök lettek. Hegyeket mozgató, igaz hit lelkesítette, sarkalta őket munkára. Rettenthetetlenül szálltak szembe a megrögzött bűnökkel, a felburjánzott tévedésekkel, a testtel, a vérrel, a világ hatalmasaival. Igen! mint amaz első pünköst napján, leszállt ismét az égi tűz, támasztott bátor, hőslelkü férfiakat, kik az anyaszentegyházban visz- szaszerezték az Isten fiának királyi hatalmát, dicsőségét s az elveszett drága kincset, az idvességre egyedül vezérlő evangéliumot ismét napvilágra hozták. Ez ihletett, hőslelkü férfiak között i ott volt Kálvin János is, evangéliumi i szent hitünk győzelmes bajnoka, re- i formátus egyházunk megalapítója. Pél- 1 daszerü élete, bámulatos munkássága, e az igazság, melyet hirdetett, a siker, j melyet elért, fénnyel veszi körül nevét 1 és alakját. Úgy tekingetjük őt, mint akit az Isten örök dicsőséggel koroná- r zott meg. De a dicsőség nem az ő í személyét, hanem az ő szolgálatát c illeti. Mert hiszen az ember, még ha ( legnagyobb is, csak múló árnyék, tö- j rékeny cserépedény. Istennek tartozunk c mindenünkkel. Tőle nyerjük ideig és £ örökké tartó boldogságunkat, melyben t nekünk semmi részünk nincs. Ez a s Kálvin tanítása. r Isten e választott emberének, Kál- s vin János születésének negyedszázados i évfordulóját ünnepié julius 10.-én az 1 egész kálvinista-világ. E napon avatták i fel Genf városában a nagy reformátor t szobrát, melynek létrehozásához hozzájárult az egész világ református népe. E szobron a magyarhoni reformáció is képviselve van. Ott van a szobor mellékalakjai közt Bocskay István, a magyar protestáns vallás-szabadság egyik legnagyobb hőse; ott van a magyar gályarabokat ábrázoló dombormű. Ünnepelnek ma azok, kik elzarándokoltak Helvécia bérces tájékaira, ünnepelünk itthon mi is; felidézzük emlékezetünkben az ő nagy alakját és dicsőséges életét. Nem Kálvint dicsőítjük, hanem a lelket, amely vezette s az igazságot amelynek szolgájává szegődött. Ezt ünnepük az egész világon ; ezt ünnepeljük mi magyar reformátusok is nbból az alkalomból, hogy megértük a Kálvin születésének négyszázesztendős fordulóját. Ha valamely nemzet fiainak, akkor különösen nekünk magyaroknak van okunk ezt ünnepelni. Mert mit jelent Kálvin neve, tanítása, alkotmánya Magyarország törLátás. — Ne adjatok nekem már több orvosságot Hozzatok világot, óh világosságot! Fénytől tündököljön a föld is, az ég is, Mert háthogyha... talán... hátha... talán, mégis.. El kell jönni neki, kell, hiszen én várom, Halálra szememet addig én nem zárom! Ambra, illat ide, és hozzatok tömjént! Puha bársonyszéket ágyam mellé tüstént! Hát ne bámuljatok, — ne mondjam hiába, Hiszen megérkezhet minden minutába’! Ne sírjatok mostan, a könyekkel félre. Mit bámultok úgy rám, borzadozva, félve ? Itt lesz ő azonnal, hiszen most már tudja, Most már ide vezet a legelső útja. Óh, mintha már látnám, belép majd mosolygva Két kicsinyke kezét homlokomra nyomja, Két szeme könyet ont, kicsiny keble sóhajt Ti hozzátok nem szól, csak én hozzám szól majd Aranyos hangjától kéjben ring a ház is. Elszáll a gyötrő kin s elmúlik a láz is. Mosolygó ajkakkal én aztán elalszom S mire felébredek, piros lesz az arcom. A beteg erőtlen ágyára hanyatlik, A bezárt ajtón most halk kopogás hallik. Részvétlátogató. Szomszédból egy néne. Fölneszei a beteg, kigyul szeme fénye. — Dereng már, dereng már, közeleg a hajnal, Köszönöm, hogy itt vagy, óh jóságos angyal, Oly jó, hogy eljöttél, már beteg sem vagyok, Két szemem nem láztól, az örömtől ragyog. Nem, nem vagyok beteg, kissé... talán ... [bágyadt... Érzem nehezülni fáradt szempillámat. Kissé alszom mostan, várj, mig felébredek. Azután valami szépet mondok neked. Elcsendesül minden, nem hallani hangot, Aztán megkondítják a lélekharangot. Burger Dezső. Domokos bácsi. Irta: Jakab Ödön. Domokos bácsinál jobb embert nem ismertem soha. Csupa szív és vendégszeretet volt! Azt ugyan nem állíthatom, hogy a légynek sem ártott, mert egész nyáron ott állott a légyfogó az íróasztalán. A legyeknek esküdt ellensége volt; ellenben a családunk iránt mindig meleg barátsággal viseltetett, noha az utóbbi időkben mesze lakott tőlünk : Kolozsváron. Mikor ott az egyetemre kerültem, fölkerestem többször. Mindig nyájasan fogadott. Órák hosszat elbeszélgettünk, amit persze úgy kell érteni, hogy folyvást csak ő beszélt, én pedig hallgattam. Ez az egyoldalú társalgás gyengéje volt a jő Domokos bácsinak. Amint az ember egy szót a száján kibocsátott: ő rögtön elkapta, mint a felütött labdát az ügyes lafc'dázó. S aztán ő labdázott tovább, mig a másik ismét kiröpített egy szót, hogy az öreg ur azt ismét elkaphassa. Ez már igy ment nála. Egyszer valami becsületbeli tartozásom
