Észak-Magyarország, 2009. március (65. évfolyam, 51-76. szám)
2009-03-16 / 63. szám
2009. március 16., hétfő Észak SAJTÓNAP /5 SAJTÓNAP 2009 Ilyenek vagyunk, így írunk... Miskolc (ÉM) - Március 15-e az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ünnepén túl 1990 óta a szabad magyar sajtó napja. Az Észak- Magyarország szerkesztőségében hagyomány, hogy a sajtóünnephez kapcsolódva igyekszünk saját magunkat is megismertetni az olvasókkal. Összeállításainkban olyan írásainkat szedjük csokorba, amelyek segítségével még közelebb juthatunk Kedves Olvasóinkhoz, akik ezáltal bepillantást nyerhetnek az újságkészítés, az újságírói munka kulisszatitkaiba is. JEGYZET Megyünk még túróért... Kiss László laszlo.kiss@inform.hu Furcsák a szlovákok Miskolc utcáin ahogy vásárolnak, izgatottan turkálnak az áruházak polcain, számok repkednek a levegó'ben: kalkulálják a megtakarítást. Hiszen nem kevés most a haszon, ha valaki inkább Miskolcon vásárol be euróért és nem Kassán. Volt ez fordítva is... Mennyit jártunk a szomszédba túróért, sörért, farmerért, sport cuccért, vagy csak egyszerűen olcsón enni, inni. Egyszer fenn, egyszer lenn, ahogy a mondás tartja. Most éppen lenn. Most nem mi vagyunk a legvidámabb és legjómódúbb barakk a béketáborban, és nem mondhatjuk azt magunkat is megnyugtatva, hogy hát tényleg nem valami jó a helyzetünk, no de bezzeg szegény szomszédnak mennyivel rosszabb. Mindazokon túlmenó'en, amit a válság most rajtunk egyenként, családonként is lever, munkanélküliségben, személyes életszínvonalunk süllyedésében, perspektíváink beszűkülésében, ez a fentebb vázolt helyzet még az önbizalmunkon is rést üt. Bezzeg országból lesajnált országnak lenni nem jó. Egy barátomnak Bécsben - amikor megtudta róla, hogy magyar - a toprongyos utcai rózsaárus ingyen adott virágot, és még meg is simogatta a karját. Itt tartunk? Itt. Ki kell innunk ezt a méregpoharat fenékig, ahogy a többi szomszéd is kiitta - csak régebben. S En azért hiszek abban, hogy megyünk még túróért Kassára. Legfeljebb most... nem Koszi Gabi! Berecz Csaba csaba.berecz@inform.hu Miskolc (ÉM) - „Ez lesz a Te helyed” - mondtad kicsivel több mint 13 éve, majd egy hónappal később Atinak mutattad meg, hogy hol lesz a munkaállomása. Aztán ültél még köztünk egy darabig a zsákszerű szobácskábán, ahol az asztalok (három darab) faltól falig értek. Majd néhány hónap múlva egy kicsi- Berecz Csaba vei odébb költöztél, hogy jobban elférjünk, azt mondtad azért, hogy jobban tudjunk dolgozni. Ekkor engedted el igazán a kezünket, amit előtte sem vezettél, hagytad, hogy saját magunk útját járjuk. Persze ha erős vadhajtásokat láttál, vagy a pályakezdők gyakori nyelvhelyességi hibáit, akkor beavatkoztál. És bár Neked sokkal inkább idegen volt ez a terület, ahová vezényeltek, azért Te is megtaláltad a magad kis kertjét, nem messze a vasútállomástól. És írhatnék még itt kiskutyától kezdve sok minden másról is, kisebb és nagyobb dolgokról egyaránt, amik változásokat hoztak az életünkbe. Nekem az elmúlt napokban többször jutott az eszembe a kezdet, az első lépéseim nem csak a Sajtóház második emeletének folyosóján, hanem az újságírói pályán, és nem tudom, nem vagyok benne biztos, hogy mondtam-e Neked, hogy köszönöm. Ha mondtam, ha nem, azt hiszem nagyon időszerű: koszi Gabi! A Bahamákra készül unokájával Gyuri bácsi igazi élő legenda a hazai sportújságírás történetében (Fotó: ÉM) ■ A hazai sportújságírás doyenje, a 87 éves Szepesi György lendülete változatlan. Kolodzey Tamás tamas.kolodzey@inform.hu Budapest (ÉM) - Hűvösvölgy, Remiz étterem. A legendás rádióriporter törzshelye, ahol - a jeles alkalmak idején - családtagjai és barátai évtizedek óta köszöntik. Gyuri bácsinak szó- Kolodzey lítom, ez a tiszTamás telet formája, de természetesen tegezem. Mivel telnek manapság a napjai? „Olykor a 24 óra is kevés!” - nevetett, majd így folytatta: „Ma reggel telefonon beszéltem Hárs Istvánnal, a Magyar Rádió egykori elnökével, aztán a feleségemmel mentem el az egyik áruházba, vett egy inget, de nem tetszett neki és kicserélte. Aztán meghallgattam Bolgár György kollégám rádióműsorát és olvasgattam, valamint tévéztem.” A leghűségesebb rádiós Megkérdeztem, hogy sokan felismerik és köszöntik-e? „Igen - hangzott a válasza - mindenki udvarias hozzám és mosolyogva emlékeztet hajdani közvetítéseimre, vagy éppen a napjainkban tett nyilatkozataimra.” Szepesi György a rádiózásból doktorált, s tőle hűségesebb rádiós aligha él e földön. Manapság is bejár, szobája van a rádióban, szerdánként elmondja szokásos jegyzetét. „A futballról beszélek, hazai és nemzetközi történeteket kommentálok úgy, hogy a tanulságokat is igyekszem levonni” - sorolta, aztán hozzátette, hogy még a Sportlen is ügyködik. Sorozatának 187. részét Törőcsik Andrással, az Újpest csatárával készítette. A foci is része az életének, ezért még mindig dolgozik az MLSZ-ben - ahol mellesleg tiszteletbeli elnök - tagja a gyermek-, a kisebbségi- és a sport- szerűségi bizottságnak. Izraelbe azért nem utazott el a válogatottal, mert itthoni dolgai kötötték le, de a „világcsavargásról” nem mondott le. Májusban a Bahama-szigetekre készül, a FIFA-kongresszusán akar filmet készíteni a világszervezet (amelynek örökös tagja) munkájáról, életéről. „Sepp Blatter elnöknek könnyebb lesz megsúgni a tervemet, mint az unokámnak - húzta el a száját. - Ugyanis vele akarok odarepülni, hiszen operatőrként dolgozik a Magyar Televízióban. Gyuri bácsi mesélt a fiáról is, aki szülész-nőgyógyász főorvos, aztán kihúzta magát és a rá oly jellemző, utánozhatatlan hangsúllyal váltott: „Az éveimet már nem is számolom. Sokan gratuláltak, de az idén már egy politikus sem volt köztük.” Drukkol a DVTK-nak Kilencvenhez közeledve vezet, úszik, a teniszről azonban már lemondott. „Hiányzik az ütögetés, de ez van, nincs mit tenni” - közölte, majd csillogó szemekkel híres-neves barátait is szóba hozta. Barcs Sándor, Sándor Károly, Mészöly Kálmán, Hegyi Iván, Vándor Kálmán - velük napi kapcsolatban áll és Blatteren kívül jó viszonyt ápol Beckenbauerrel és Piatinivel is. Búcsúzáskor pedig elmondta szokásos üzenetet: „Minden jót a DVTK-nak, a szívem mélyén nagyon szép emlékeket őrzök a diósgyőri fociról.” „Meghívna még egy kávéra is?" ■ Egy hajléktalan csapódik mellém az utcán. Azt kéri, vegyek neki zsemlét... Hegyi Erika khe@inform.hu Miskolc (ÉM) - Az utcán embereket kérdezek egy témában. Hálátlan feladat, amíg el nem hadarom, hogy ki vagyok (hangsúlyozva újságírói kivoltomat) s mit akarok, portékáját értékesíteni kívánó ügynöknek néznek. Van, aki nem sokra tart- Hegyi Erika ja szorgalmamat, szó nélkül, rezzenéstelen arccal suhan tovább. Megsajnáltam... Kiszolgáltatott helyzet. Egy hajléktalan csapódik mellém. Felméri, hasonló cipőben járunk mi ketten: az emberek jóindulatától függ sorsunk. Van is némi igaza. A hajléktalan rögtön megoszt velem egy nagy titkot: éhes. Amint meglátja szememben a sajnálat első jeleit, azonnal lecsap, és kér: vegyek neki egy zsemlét. Tiltakozni már késő, hiszen megsajnáltam. Menekülnék... A piac környékén állunk, nézem, melyik pékség üzletének sorába állhatnék be. Amíg várakozom, a hajléktalan utánam csoszog. Jónak látja kiegészíteni az egy zsemléről szóló elképzeléseit. Olyan nagy zsemlére gondolt, amit tulajdonképpen cipónak hívnak. Az neki elég egy napra. Jó, akkor legyen cipó, gondolom, csak fogyjon már a sor! A munkámat is be kellene fejeznem, meg hát egyre többen tekingetnek felém. Mi dolgom egy ilyennel... Cipó nincs, találékony vagyok, veszek négy hétköznapi zsemlét. Tessék, nyomom a kezébe. Mohón kap utána. Menekülnék. Várok egy halovány köszönömöt. A hajléktalan meg is szólal:- Meghívna még egy kávéra is? Semmi sincs úgy, mint azelőtt Bujdos Attila bujdos@inform.hu Miskolc (ÉM) - Szakdolgozatára készülő egyetemistával beszélgetünk. Olyan újságírókat keresett, akiknek személyes tapasztalataik vannak a rendszerváltoztatás korának sajtójáról. Megtalált. Mi változott a médiában? - ezt kutatja. Minden. Semmi sincs úgy, mint azelőtt. Más a hír, és más a hozzáférés - mások az olvasók elvárásai is, és mások az ő lehetőségeik is a tájékozódásra. Más a piac, amelyen a média boldogulni próbál, és más a verseny természete. Mások a médiumok, más megközelítést kínálnak - másként gondolnak magukra és lapjukra a minőségi sajtóban dolgozók is. A régi újságírók is mások (az újakról nem is beszélve) - más az újságíró humor, cini- kusabb az önirónia, keserűbb és ritkább a nevetés. Kevesebb az idő, amelyet az erről való gondolkodással töltünk. Ahogyan én látom. Lehetne-e más a helyzet? Talán igen, talán nem. Látni az elszalasztott lehetőségeket, és látni a kényszerpályát: honnan jön a mai magyar sajtó, és milyen világba érkezett. Mert persze: időközben más a világ is. Csak abban a haszonelvű gondolatban nehéz észrevenni a változást, amely- lyel a politika akarja magának a sajtót. Ez a vágy ősinek, kitartónak és ésszerűtlennek tetszik: annyiféle módon és csatornán lehet(ne) ma már üzenni és beszélgetni az emberekkel - mikor veszik észre. De legyen ez az ő bajuk és a mi bajunk - talán említésre sem lenne érdemes, ha egy készülő szakdolgozat kedvéért nem került volna szóba. Bujdos Attila A „valamik", amik segítettek... Érik a cseresznye. Ez a címe a fotónak, amely a 70-es években jelent meg lapunkban. A Bulcsú utcai óvoda udvarán készült. A képen Hajdú Mariann, a lap későbbi munkatársa is látható. (Fotó: magánarchívum) V. . ____ ____ _________'j: ■ Elmondhatom magamról, hogy már óvodásként döntöttem: újságíró leszek. Hajdú Mariann mariann.haJdu@lnform.hu Miskolc (ÉM) - A miértre könnyű a válasz, édesapám az Észak-Magyarország, később a Magyar Távirati Iroda újságírójaként gyakran vitt magával a szerkesztőségbe. Ilyenkor aztán Hajdú Mariann annyit püfölhet- tem az írógépet (az otthoni tiltott tárgy volt), amennyit csak akartam. Az írógép, majd a számítógép ütö- getését azóta sem untam meg, ha azért vannak is nehezebb időszakok. Amikor kételkedem benne, testhezálló szakmát választottam-e. Érdekes, ilyenkor mindig jön „valami”, ami átlendít a holtponton. Két ilyen „valami” jut most eszembe. Az első három éve, férjem halálának másnapján történt. Szombat volt, én ügyeletes lettem volna, de úgy éreztem, képtelen lennék dolgozni. Egy kollégám vállalta át a munkát, de mivel az én nevem jelent meg mint ügyeletesé a lapban, sokat csörgött a telefon. „Muszáj megírniuk...” Egy férfi például ragaszkodott hozzá, hogy elmondhasson egy történetet. Egy öreg néniét, aki előző este - akkortájt, amikor a férjem meghalt - esett el az udvarán. Nem tudott felállni. Volt annyi lélekjelenléte, hogy bepötyögött egy számot a mobiljába, mint kiderült, elüthette: egy tizenéves fiú vette fel. Meghallgatta a nénit, majd azonnal hívta a mentőket, míg kiérkeztek, tartotta vele a kapcsolatot. Annak ellenére, hogy nem is ismerte. Muszáj megírniuk, mondta az engem tárcsázó férfi. Én is úgy éreztem... Krumpli a fejemre A másik történet egy kis hegyi faluban játszódott. Rossz időszakom volt ez is, tele kétségekkel. A nagy kirándulás után a falu kiskocsmájában vártunk a buszra. Beszélgetni kezdtünk a tulajdonossal, majd észrevettem, hogy egy Észak van előtte a pulton... Az egyik riportomnál volt nyitva, mellette a jegyzetem, a fotóm. Megörültem, (egész elégedett lettem magammal), s vártam, hátha felismer az asszony. De nem. Csak nem. Már arra gondoltam, szóba hozom a dolgot, amikor bocsánatot kért: hozzá kell kezdenie a főzéshez. Elővett egy nagy kosár krumplit, és hámozni kezdte. A cikkemre, a fejemre. Ez már olyan abszurd volt, hogy azon nyomban jobb kedvem lett tőle.
