Észak-Magyarország, 2006. november (62. évfolyam, 256-280. szám)

2006-11-22 / 273. szám

2006. november 22., szerda SfüifÉSZAK A pillanat molnár István __________ istvan.molnar@eszak.boon.hu Ott állok a kerek Föld „alján", egy vá­rosban, túl életem tálán legjelentősebb eseményén. Zakóm zsebét enyhén húzza az érmeszerű valami, amit mindezért kap­tam. Az ötvenes évek közepét írjuk, alig vagyok huszonkettő. Forr az otthoni világ, tudom, hiszen abból, onnan indultam, egy szál vizes melegítőben. Vagyunk pár tucat­nyian, tankokról, megtorlásról, maradásról beszélnek néhányan, összebújnak, össze­súgnak. Sodornak a hírek, megérintenek, egy ottani marasztal az ismeretlen helyen. Mondok, amit mondok, az agyam hirtelen replikáz, úgy határozok, hogy észre se ve­szem. Eltelt fél évszázad. Nem tudom, hogy akkor az volt-e az adott pillanat, amikor döntenem kellett, s nem egy órával később, vagy kettővel hamarabb; hogy megérett-e az „ügy" igazán bennem, vi­szont döntöttem, mert én akartam dönteni, a magam nevében, mást kihagyva, s azon végeredménnyel, hogy a lelkiismeretem tiszta maradjon. Mert ezt tanultam a Sajó- parttól Melbourne-ig vezető úton... Csak a győzteseknek... Arra számított, hogy győz. Fél évszázad múltán is csalódott. Úgy érezte, jól fog men­ni, kiváló volt az idő, minden stimmelt. A nagy ellenfél a svéd Gert Fredriksson volt, aki már nyert előtte, Helsinkiben is.- Ne haragudjon, érzékeny vagyok, ha valami olyan kerül elő, rögtön elbőgöm ma­gam... Azt kiabálták rám, hogy Rákosinak a h...gyója voltam... De menjünk tovább... Hol is tartottam? Ja, igen. Az előfutamok lementek, nem volt gond a továbbjutással. Füzesséry Gyulával, az edzőmmel a döntő előtt azt beszéltük meg, hogy a francia fiú majd gyorsan kezd, de ne figyeljek rá, pró­báljam a saját iramomat menni. Azt is csi­náltam, hamar utolértem, de Fredriksson korán meglépett egy hajóval. Simán máso­dik voltam mögötte, próbáltam mindent be­leadni, de nem tudtam befogni, sőt, annyi­ra elment az erőm, hogy a végén még a szovjet Piszarjev is megelőzött, aki a másik szélén volt. Amikor kiszálltam a hajóból, a többiek piszkosul összeölelgettek, de én ma­gamban csak azért nem sírtam, mert azt csak a győzteseknek szabad, összeszorítot­tam a szám, s tudomásul vettem, hogy ez van... Két nappal később kaptam egy táv­iratot itthonról, a melóstársaimtól. MELBOURNE - SZAMOKBAN 72 nemzet vett részt a játékokon 3314 versenyző küzdött meg a helyezésekért (376 nő, 2938 férfi) ________________________'_______________________ 17 sportág szerepelt a műsoron A 4. helyen végzett Magyarország az éremtáblázaton, a Szovjetúnió, az Egyesült Államok és a házigazda ausztrá­lok mögött_______________________________________________ 9/10/7; vagyis ennyi arany, ezüst és bronzérmet gyüjtöt­tek a mieink_____________________________________________ 113 fős csapatból 29 sportoló külföldön maradt, 38 egy­kori sportoló, 7 edző, sportvezető, bíró, csapatorvos pe­dig jelenleg is Magyarországon él ÖTVEN ÉVVEL EZELŐTT KEZDŐBÖTT A MELBOURNE-! OLIMPIA „Nem fért volna az arcomra ff ■ Melbourne. Olimpia. 1956. Kiss Lajos, Diós­győri Vasas. Kajak, ezer méter, bronzérem. Molnár István istvan.molnar@eszak.boon.hu Tiszalúc, Miskolc (ÉM) - Mintha egy alagútban menne az ember, úgy fogja körbe a köd, amelyen azért átlátni itt- ott, az út szélén robusztusán elnyúló házak, hol kezelt, hol meg elhagyatott porták képei váltják egymást. A gépkocsi kerekeit kátyúk nyomják fel és le, miközben gyorsvonat húz el a keresztbe elnyúló sí­neken. Ébredezik a falu, bi­ciklisek tekernek, majd lassí­tanak a bolt közelében. A sar­ki ház éppen beleillik a kör­nyezetbe, öreg lakókocsi pi­hen az udvaron; kedves a kö­szönés. Vitrin, képek, érmek, az idő lassan sarkonfordul, büszkén mutatja ötven évvel ezelőtti önmagát. Telefon, a mában, ismerős. Elmaradt út...- Nemrég voltam kór­házban, a bal lábfejem fe­lét lekapták. Biztosan a ré­gi focik miatt, összetörtek az aprócsontok... Sokszor gyulladt be, a doki szerint csak így lehetett „megmene­külni”, hogy levették. Sajná­lom. Mentem volna Mel- bourne-be az évfordulóra, meghívtak, vártam, így vi­szont nem tudtam. Azt leszá­mítva, hogy a lábam kipur­cant, nem bírta tovább hetven évnél, jól vagyok - mondja az érdeklődőnek, aztán belevág a kezdetekbe. - Ne haragudjon, az évre nem emlékszem... Az egyik nagybátyámnak volt egy csónakja, még a háború előtti időkből, én pedig beáll­tam vele az edző kajakosok közé, akik nem tudtak elhagy­ni. Kolozsvári István állan­dóan piszkált, hogy menjek le közéjük... S én mentem... Úgy, a vizes cuccban Felesleges szinte a kérdés. Hallgatni, ez a legjobb. Pél­dául azt, hogy nem sokkal az olimpia előtt Kutas István, az OTSB Sportoktatási Hivatalá­nak vezetője azt jelentette a minisztériumnak: húszán biz­tosan aranyérmet szereznek. Ő is benne volt. Nem alapta­lanul, hiszen előtte mindenkit legyőzött, a játékokat megelő­zően utcahosszal nyerte meg a magyar bajnokságot. Egy pillanat, s már ’56 ősze kö­szönt be. Széken ülve, langyos tea mellett...- Fenn edzőtáboroztunk a Szabadság-hegy tetején, és le­jártunk az újpesti öbölbe edze­ni. Egyszer kocsiba ültettek, úgy, ahogy voltam, a vizes cuccban; s csak annyit közöl­tek, megyünk a Kelenföldi pá­lyaudvarra, mert onnan vona­ton utazunk Bécsbe. Az állo­máson már gyülekezett a csa­pat, mindenhonnan szedték össze az embereket. Semmi se volt nálam, azt mondták, a bő­röndöm fenn van az egyik ko­csiban, találtam benne két üres vállfát. De nem csak én jártam így. Nemsokára kide­rült, sztrájkolnak a vasutasok, kijelentették, álmodni se mer­jünk róla, hogy elvisznek. Az­tán a sportvezetők elkezdtek szaladgálni buszokért. Kit fizet­tek le, kit nem, de szereztek, rátettek zászlókat és elindult a menet Budapestről kifelé, kísé­rettel. A határban találkoztunk több géppisztolyossal, a me­ző zsúfolásig tele volt orosz tankokkal, a katonák ott ültek előttük, kaját ké­szítettek maguknak. , Páran leszálltak, oda­mentek hozzájuk, ők szétmentek, a kísé­rőink pedig vissza. Fel sem merült Megáll néha másodpercek­re, keresi a ■ # A parton összeölel­gették, de ő legszí­vesebben sírt volna (Fotók: Végh Csaba, Kiss Lajos magánarchivuma) & * W1 M : .'mjiÁ mh i-iéf'f képeket. A szünet is beszédes. Pillantás a járókeretére, ránk, a múltba.- Komáromnál nem lehe­tett Bécs felé menni, csak Csehszlovákia irányába. Lete­reltek bennünket a híd mel­lé, egyik busz ajtaját átnyitot­ták a másikra, átszálltunk. Megvártuk a sötétet, bőrkabá­tosok nézték minden mozdu­latunkat. Mikor besötétedett, elindultunk Pozsonyba, egy étterem előtt álltunk meg, végre kaptunk enni, mert reg­geltől nem ettünk semmit. Utána visszaszólítunk a busz­ra, elvittek a pályaudvarig, a jármű ott is szinte az ajtóig felállt... Nymburgban teleped­tünk le, ott töltöttünk el négy napot. Naponta fél órát ké­szülhettem egy kölcsönkapott kajakkal, párat tudtam men­ni az ottani folyón. A cseh­szlovákok rendesek voltak, adtak ingeket, melegítőalsót, garbót, sokat segítettek raj­tunk. November 4-én a követ­ségről eljött egy fickó, össze­hívtak bennünket, közölte, hogy a Forradalmi Munkáspa­raszt Kormány döntésének ér­telmében indulunk az olim­pián. Azt is mondta, hogy aki nem akar elmenni, szóljon. Bennem fel sem merült a ma­radás. Azért dolgoztam éve­kig, hogy eljussak Melbourne- be. Tudja, édesapám a hábo­rú idején elesett, édesanyám férjhez ment utána, engem „persona non grata”-nak tar­tott, nagyanyáméknál nevel­kedtem. Fura erről beszélni... Szóval megkaptuk a lehetősé­get, hát mentünk. Az egyik gép 5.-én, a másik 6.-án szállt fel. Útközben jött némi infor­máció, Indiában, Karacsiban, ahol megálltunk, sok lapban ff .............................................................. Bennem fel sem merült a mara­dás. Azért dolgoztam évekig, hagy eljussak Melbourne-be. Kiss Kajos benne voltak az események, dehát magát a szöveget nem értettük. így érkeztünk meg Ausztráliába, ahol magyar ru­hás kislányok, meg a régebb óta ott lévő magyarok fogad­tak bennünket nagy szeretet­tel. Mi nem az olimpiai falu­ban laktunk, ezért aztán ki voltunk vonva az ottani tö­meghisztériából. Az edzők próbálták elérni, hogy ne az NÉVJEGY Kiss Lajos, olimpiai bronzérmes kajakos Válogatott kerettag 1956-tól 1961-ig, az első vidéki válogatott kajakos. Borsod-Abaúj-Zemplén megye első olimpiai érmese. A Lenin Kohászati Müvek egykori üzemtechnikai munkatársa. Született; 1934. május 22. (Miskolc) Klubja: Diósgyőri Vasas Eredmények: Olimpia (1956, Melbourne) - K-1 1000 méter: 3. hely; Világ- bajnokság (1958, Prága) - K-1 4x500 méter: 2. hely; Európa-bajnokság (1957, Gént) - K-1 4x500 méter: 3. hely; (1959, Duisburg) - K-1 1000 méter: 2. hely; K-1 4x500 méter: 2. hely. otthoni eseményekre, hanem a versenyre koncentráljunk. A cifra még az, hogy nem volt ruhánk... A kintiek összedob­tak pénzt, egy helyen lemér­tek bennünket, és csináltak nekünk nadrágot, meg zakót, abban vonultunk fel. Elvisznek Szibériába!- A csapatot utána elkezd­ték szétszedni, nekem egy idő­sebb csendőr-alezredes azt mondta, a repülőtéren műsze­részre van szükség, s holnap­tól van állásom. Azt válaszol­tam neki: nekem van állásom otthon. Álltunk Melbourne- ben Urányi Jancsival, meg Fábián Öcsivel - ők párosban győztek -, egy arra járó meg­látta a címeres zakónkat, s eképpen kezdte: „Magyarok vagytok? Az oroszok elvisz­nek benneteket Szibériába, ha hazamentek...” Akik marad­tak, kerülték a találkozást azokkal, akik visszajöttek... Kemény dió volt... Miért jöt­tem vissza? Számtalanszor kérdezték tőlem... Mert ez az ország etetett, vigyázott rám és utaztatott keresztül Euró­pán; nem fért volna az arcom­ra, ha mindezeket nem né­zem. Pedig nem esett jól ha­zajönni, olyan semmilyen volt, mint a búcsú... Miskol­con mit kaptam? Az se volt biztos, hogy visszavesznek dolgozni... Budapestről jöttem egy nyíregyházi futócéllövő gyerekkel, az autónk összeüt­között egy tehergépkocsival, a többieket elvitte a mentő, én meg ott álltam egyedül egy szatyorral a kezemben az or­szágúton... Egészséget kívánok, ő pedig megmarkolja a kezemet. Mint

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents