Észak-Magyarország, 2005. június (61. évfolyam, 126-151. szám)
2005-06-11 / 135. szám
2005/2006 Miskolci Nemzeti Színház 2 Tapasztalatok, tervek és remények Néhány gondolat évad után és évad előtt Mindenki szívesebben emlékszik a dicséretekre, mint a negatív véleményekre, akár kritikusok mondják azokat, akár a közönség hoz ítéletet így vagy úgy egy-egy produkciónkról. De ezekre a hangokra is figyelemmel kell lennem, ezeket is meg kell hallanom, és beszélni is kell ezekről, mert csak így tudunk eredményesen és sikeresen tervezi, dolgozni, így találhatjuk meg a harmonikus kapcsolatot a közönséggel, és csak így tudjuk szándékainkat is világossá tenni, és megpróbálni elmondani, mit miért teszünk emígy és amúgy. Talán szokatlannak tűnhet, ha a kedvezőtlen tapasztalatokkal kezdem, de essünk túl a nehezén! A legfontosabbnak azt tartom a következő évadban is, hogy a lehető legszélesebb közönség „kegyeit” megnyerjük, hogy minél több embert meg tudjunk győzni arról, hogy érdemes akár egy-egy előadásra, akár rendszeresen is eljönni a Miskolci Nemzeti Színházba. És vallom, hogy nem kizárólag operettekkel és musicalekkel lehet közönséget csábítani és toborozni. Megtehetjük ezt prózai művekkel és operákkal is, amelyek történeteket dolgoznak fel, amelyeknek hőseivel együtt lehet érezni, drámai csúcspontjai a mindennapokban is „hasznosulhatnak” - még ha csak közvetve, áttételesen is. Milyen legyen az opera? Ennek kapcsán kellett bizonyos negatív tapasztalatokat leszűrnöm. Az elmúlt két évadban bemutatott operákat közönségünk egy része elutasította. Pedig szakmai szemmel nézve ezek fontos és jelentős előadások voltak, társulatunk fejlődését bizonyítják. De Önök más szemmel nézik az előadásokat, és ehhez joguk van. Nekünk pedig meg kell próbálnunk az Önök szemével is néznünk. Hiszen nem magunknak, hanem Önöknek csinálunk színházat! Az Önök szava, ítélete döntő fontosságú, mert Önök, a közönség nélkül nincs színház. Nagyon fontosnak tartom, hogy játsszunk operát. Úgy gondolom azonban, hogy mivel egy évadban egy opera van, nagy felelősséggel kell választanunk. Ezért döntöttünk a Carmen, Bizet zseniális operája mellett. A kérdés persze az, hogyan kerül majd színre. A rossz értelemben vett konvencionális színrevitelt nem pártolom. Éppen abban áll a feladat nehézsége, hogy olyan alkotókat kérjünk fel, akik megtalálják az „utat” a közönséghez úgy, hogy a mű szelleméhez hűek maradnak, miközben- a 21. század valóságát, az operajátszás korszerű lehetőségeit sem utasítják el. Hogy ki fogja rendezni a Carment? Azon dolgozom, hogy a lehető legjobb döntést hozhassam meg. Büszkék vagyunk! De beszéljünk a jóról is! Nem hallgathatom el, sőt, büszke vagyok arra, hogy az elmúlt két évad alatt azt tapasztaltam: a közönség bizalommal van irántunk. Jönnek és érdeklődnek előadásaink iránt. Akik nem váltanak bérletet, azoknak bizony vadászniuk kell a jegyet a bérletszü- netes előadásokra. Éppen ezért a legsikeresebb darabokat - szám szerint tizenegyet - áthozunk az előző évadból. Ezek között van például az 70. előadást is megélt Portugál, vagy A dzsungel könyve, amelyet már több mint 80-szor láthatott a közönség. Azt is egyértelműen érzem, hogy a városban a szerepünk egyre fontosabb, és a kulturális életet a színház rangjához méltón meghatározó intézményként tartanak számon bennünket. Ez nagy kihívás, nagy felelősség és persze nagy öröm is. Büszkék vagyunk arra is, hogy visz- szatérő rendezőkkel dolgozhatunk: a Bolha a fülbe rendezője, Méhes László Brecht Koldusoperáját állítja színpadra. Csiszár Imre rajongói is igazi csemegére számíthatnak: Nell Dunn Gőzben című darabját rendezi. Az évad első két nagyszínházi produkcióját hagytam az „örömlista” végére: igazi kelet-européer műhelymunka révén valósul meg a Szép kilátás (Ödön von Horváth műve) és az Agyő Európa, Európa Agyő. Mindkét előadás rendezője az olasz származású, de Horvátországban, Németországban élő és dolgozó Paolo Magelli, és a román származású, majd Izraelben, Londonban és New Yorkban dolgozó zenész és komponista, Alexander Balanescu. Az Agyő Európa... című darabot azért ajánlom különös szeretettel a figyelmükbe, Az a jó színház - ezt vallom amely lehetőséget ad a nézőnek arra, hogy elgondolkozhasson: miért is van ez így?, nem rajtam, rajtunk is múlt és múlik, hogy ez így van? Azt nem szabad mondania senkinek, hogy hát ilyen a világ, mit tegyünk?! A világ ugyanis mi vagyunk. A világ olyan, amilyenné mi alakítjuk. A kérdés tehát az, hogy szükségszerű-e, hogy a világ olyan, amilyen. Az én válaszom: nem. TVK a színház és a kultúra támogatója mert annak történeteit a színészek visszaemlékezése alapján állította- vágta-szerkesztette-rendezte össze Paolo Magelli, elválaszthatatlan munkatársa, a horvát Zeljka Udovicic és színházunk irodalmi munkatársa, Duró Gábor. A zene Balanescué és a koreográfia - hiszen a táncnak, a mozgásnak fontos szerepe lesz - Krámer Györgyé. És ha már szóba került: a kortárs tánc jelentős szerepet játszik a következő évadban is. Színházunk koreográfusainak - Krámer György, Kozma Attila - munkái mellett a kortárs tánc legjelesebb alkotóinak, társulatainak - Bozsik Yvette Társulata, Közép-Európa Táncszínház és az Artus Társulat - produkciói is láthatók majd egy-egy hétvégén. Krámer György, a színház alakulóban lévő tánctagozatának a vezetője azt tervezi, hogy a közönség nem csupán egy- egy előadás révén ismerkedhet meg a művekkel, hanem beszélgetésekre, nyilvános próbákra, szakmai beava- tókra is sor kerül majd. Nagyon fontosnak tartom ezt a kezdeményezést, mert tánctagozatunk építésénél elengedhetetlen a műfaj minél szélesebb körű megismertetése, népszerűsítése. Milyen a jó színház? Azt mondják, hogy a színház nem tudott és ebben a gyorsan változó világban sem tud direkt válaszokat adni mindennapjaink kérdéseire. Nem adhat receptet, nem mondhat ítéletet. Éppen ettől nagyszerű és rafinált dolog ez. A jó színház éppen azáltal segít élni, hogy önmagában, a lényegében hordozza azt az érzetet: másképpen is lehet, lehetne élni. Az ember az előadást nézve — és ez talán nem is tudatosul benne — egyszer csak úgy érzi: az ő életéről van szó. Van, aki szinte beleborzong ebbe, vagy önfeledten nevet - hiszen ne feledjük, a komédia is komoly dolog -, és van, akiben nem tudatosodik, amit látott, „csak” élvezi. Mondok egy példát: azt tapasztaljuk, hogy brutálisabbá vált körülöttünk a világ, hogy figyelmetlenebbek, türelmetlenebbek vagyunk egymással szemben. Az a jó színház - ezt vallom -, amely lehetőséget ad a nézőnek arra, hogy elgondolkozhasson: miért is van ez így, nem rajtam, rajtunk is múlt és múlik, hogy ez így van? Azt nem szabad mondania senkinek, hogy hát ilyen a világ, mit tegyünk/! A világ ugyanis mi vagyunk. A világ olyan, amilyenné mi alakítjuk. A kérdés tehát az, hogy szükségsze- rű-e, hogy a világ olyan, amilyen. Az én válaszom: nem. Aczél Endre egyik írásában az Illés együttes híres sora kapcsán arról a felelősségről meditált, amely figyelmeztet bennünket: „Miért hagytuk, hogy így legyen?” Miért jó mégis a színház? Mert kérdezni segít. Mert látni segít. Azaz: a színház élni segít! A Miskolci Nemzeti Színház társulata nevében várja Önöket előadásainkra: h Halasi Imre ( igazgató
