Észak-Magyarország, 2005. január (61. évfolyam, 1-25. szám)
2005-01-06 / 4. szám
2005. január 6., csütörtök mmmmmmmmré SEGÍTÜNK / 12 Kései üzenet az Északnak Tornaszentjakab (ÉM - SzK) - „Engem most boldoggá tettek!” - mondta könnyekig hatódva a tornaszentjakabi Rick Istvánná, amikor lapunkban közzétett kérését teljesítve a kölcsönkapott kerekes széken többévi kényszerű „szobafogság” után kitoltuk a szabad levegőre. Ez nyáron történt, kevéssel kilencvenedik születésnapja előtt. Vajon mi van vele? Nyúlok a telefon után, ám a régi számon a lánya jelentkezik be. Az első, ami kiderül: az édesanyja november 6-án eltávozott az élők sorából. Papír a táskában- Pedig de szerette volna magukat felhívni! Halála előtt egy összehajtogatott papírlapra felírta a telefonszámukat, s a lel- kemre kötötte, hogy értesítem magukat, ha'meghal. Azt kérte, intézzem el, jelenjen meg az újságban, hogy meghalt, de előtte boldoggá tették. Miután megjelent róla a cikk, sokan felhívták, felkeresték, levélben is. Olyanok, akik nyomát vesztették, addig nem tudták róla, él-e hal-e. S ezeket az újbóli, nem is remélt.találkozásokat szintén maguknak köszönhette. A papír most is a táskámban lapul - tolmácsolja kissé megkésve Szlafkai Béláné született Rick Katalin. Elmondta még: édesanyja az ő otthonában halt meg, előtte sikerült minden hozzátartozójától elbúcsúznia. Nyugodtan távozott, hiszen jó ideje mintha már szabadon barangolhatott volna a másvilágon is, ahol szeretett férjét tudta. Csak a két dédunokáját fájt kicsi itthagynia. Rick Istvánná (t) http: /segitunk.boon.hu Akciónkkal kapcsolatos cikkek! (Tavalyi) akcióban a szállítók csapata: Sugaras Róbert és társai NEM ISMERNEK LEHETETLENT: Mindig minden eljut a rendeltetési helyére A négy keréken közlekedő „angyalka” Nem ismer megoldhatatlan logisztikai feladatot, ráadásul örömmel teszi a dolgát Miskolc (ÉM - SzK) - Lapunk általában nem vállalja, nem vállalhatja fel az adományok szállítását, jobbára csak a közvetítő szerepét játsszuk a segítségre szorulók és a segítők között. Kivételes esetekben azonban fuvarozót kell hívnunk. Mindig ugyanazt a fiatalembert. Nem egyszer fordult elő az év folyamán: már az sem volt egyszerű feladat, hogy az igényeket összeírjuk, nevet, címet egyeztessünk. De olyan biztosan nem fordult elő, hogy a felkért vállalkozó, nevezetesen Sugaras Róbert valamire azt mondta volna: ez nem megy. Robi legfeljebb felvonja szemöldökét a feladat hallatán, aztán mosolyogva megnyugtat: „Megoldjuk!” Saját kenyerét is És Robi, társaival, alkalmazottaival, valóban megoldja. így történt ez akkor is, amikor az árvízkárosult családok számára számtalan címről, a város legkülönbözőbb pontjáról kellett összeszednie a bútorokat. Nem riasztja el, ha a kilencedikről kell lehozni egy hűtőt, s az sem, ha szó szerint úttalan portára kell valamit elszállítani. És nem csak a helyszínen vág jó képet mindehhez, az út végeztével örömmel számol be, hogy sikerült teljesíteni feladatát, és elégedetten nyugtázza, hogy részese lehetett a jótéteménynek. Olykor nem csak a szállítás révén, hiszen volt már olyan is, hogy utólag megtudtuk: egy kisgyermekes család szegénysége láttán Robi és társai a maguk számára vásárolt aznapi eledelüket is nekik adták. Karácsony előtt kivételt tettünk, s a Keres/Kínál rovatunk olvasói között felvállaltuk a fuvarozás terhét. Már ami az anyagiaSugaras Róbert htt forum.boon.hu Szóljon hozzá! kát illeti, hiszen annyi helyről kellett annyi mindent elszállítani, hogy magunk sem igen hittünk benne, hogy kivitelezhető. Innen oda Nem csodálkoztunk volna, ha listánkat ezúttal túlzónak találta volna a logisztika nagymestere. Olaszliszkáról Hernádnéme- tibe bútorokat, tévét, Felsőzsolcáról Boldogkőújfaluba mosógépet, centrifugát, Felsőzsolcáról Boldogkőváraljára ruhaneműt, ugyanoda Miskolcról mosógépet és hűtőt, egy másik miskolci címről Szerencsre varrógépet, ugyanoda egy másik miskolci címről fotelokat, szőnyeget. De estére minden a helyére került, bizonyítandó: Robin nem lehet kifogni. A kecske sem fogott ki rajta A fogós feladatok között azért akadt az év folyamán egy legfogósabb: a tizenkét gyermekes sajószentpéteri családnak egy ongai házaspár a fejős kecskéjét ajánlotta fel. Robi, bár bútorszállításra varr berendezkedve, ezúttal sem utasított el, jóllehet azt is megpendítettük: egy kis szénát is ad mellé a jó szívű gazda. Robi megjelent a címen, felszedte a kecskét. A gazda rákérdezett: „Hát a szénát ki fogja elszállítani?” Robi dom- 'borított: „Hát én!” Csakhogy kiderült, a széna nem a háznál van, kicsit távolabbra kell érte menni. Ki a falu szélére, ahol is nem holmi bálázott takarmány fogadta őket, hanem egy nagyobbacska szénaboglya. Érre azért Robi sem volt felkészülve: vasvillát még <5 sem hord magánál. Viszont kerített. Felhányta a szénát, s ahogy tudta, lekötözgette, meg ne büntessék az úton. Csodák történnek, de nem mindenkivel levél, hogy kiutaltak egy új lakást a párnakMegjött a MIK-től a Miskolc (ÉM - KHE) - A létminimum alatt élő családoknak mindig jól jön a segítség, bár az egyszeri adományok csak a pillanatnyi gondokat oldják meg. Mindennek igazi tudója Pém Mihályné Mocsári Gabriella, aki a Létminimum Alatt Élők Társaságának titkára, s mint hétgyermekes családanya, saját bőrén tapasztalja a szegénység, a nincs- telenség minden kínját. Mégis marad ideje és energiája, hogy más, nála rosszabb helyzetben élő emberek gondját-baját is a vállára vegye. Gabriella hozzánk írt első levelében egy vak házaspárnak kért segítséget, akik egy MIKbérlakásban laktak, de nyáron kilakoltatták őket. Azóta helyzetük rendeződött, de hosszú volt az út az új lakásig. A kilakoltatás után a házaspár nem tudott hová menni. Átmeneti állapotban Az egyesület tagjai épp gyűlést tartottak, ahol az egyik tag felajánlotta ideiglenes szállásként a sajószentpéteri házát. Igaz, ez a ház igen rossz állapotban volt, de szükségből, nyári laknak megfelelt. A nyár végén a tulajdonos azonban eladta a házat, s a vak házaspár, akik egy 17 éves fiút is nevelnek, ismét az utcára kerültek.- És akkor történt meg a csoda - mondja Gabriella. - Megjött a MIK-től a levél, hogy a házaspárnak kiutaltak egy új lakást. Az olvasók megismerhették Kis Norbertné, Erika nehéz sorsát is, aki szintén a Létminimum Alatt Élők Társaságához fordult segítségért. Azóta a társaság elnöke lett, s Gabriella szerint nagyon jól végzi a feladatát. Pénze ugyan azóta sincs több, és a lakáshelyzete sem javult, ‘de sikerült elérnie, hogy a társaság kapjon 10 önkormányzati státust január 1-jétől. Ennek köszönhetően tíz ember, közöttük Erika is, a minimumbér fejében a szegényekért dolgozhat. Csaknem reménytelen Olvasóink segítségével a szegények gondjaival foglalkozó tárPém Mihályné Mocsári Gabriella saság némi pénzhez, több élelmiszer- és ruhaadományhoz jutott, melyet szétosztottak a rászorulók között. A jótékonysági hangverseny bevételét a sajópetri iskola tanulói kapták.- Legrosszabb helyzetben a gyesen lévő anyák vannak, főleg akkor, ha férjük munkanélküli vagy csak alkalmi munkához jutnak hozzá - sóhajt Gabriella. - Meddig lehet ezt bírni?! JEGYZET Lenyomat, bennem Szalóczi Katalin e-mail: szaloczi@eszak.boon.hu Az év fordulóján szeretném összefoglalni a segítségnyújtásfa, -közvetítésre létrehozott rovat vezetése közben szerzett tapasztalatokat, élményeket. Szeretném, de aligha sikerül. Történetek villannak fel sorra bennem, események, a sok-sok“hozzánk írott levélből kivilágló sorsok, személyes találkozások. Nem mindegyikből született újságcikk, nem minden kívánt nyilvánosságot, de bennem nyomot hagyott mindegyik. Tamara, aki egyszer az utcáról hívott: nincs hova mennie két gyermekével, intézkedjek. Pár nap múlva már egy anyaotthonból jelentkezett, ahol befogadták. Kértem, most, hogy nyugta van, fejezze be az általános iskolát. Legközelebb egy súlyos műtét után hívott, immár a szülői házból. Jelentette: letette a hetediket és a nyolcadikat is. Biztattam, harcoljon az őt illető járandóságáért, amiről úgy tűnt, le kell mondania. A következő alkalommal már azt jelezte: sikerült. Ő az, akiért igazából nem tudtam tenni semmit - csak a lelket tartottam benne. Ő állítja: már nem élne, ha nem lennék én, a barátnője... Zsófi, aki nem is ebben a megyében lakik, „utolsó lehetőségként" hívott fel. A megyei Vöröskeresztnél ajánlották neki a telefonszámomat. Pedig mint kiderült, nem kérni, adni szeretett volna. Tőlem remélte: sikerül megtudnom annak az édesanyának a címét, akinek a fia „egy kicsit csúnya dolgot csinált az egyik postán". Jó időbe telt, mire kihámoztam: egy ifjú postarablóról van szó, akinek tette kapcsán a televízióban bemutatták az édesanyját is. Könnyek között vallott arról, milyen nehéz körülmények között élnek. „Tudom, ez nem felmentés, de annyira átérzem a sorsát, hogy mindenképp szeretnék rajta segíteni." Kis kutatás, ügyvéd. Innentől már nem rajtam múlik, én is várakozásra vagyok ítélve. De Zsófia nem tágít. Néhány naponta érdeklődik. Aggódva. Csak arra kér: ha visszahívom, a hozzátartozóinak ne említsem a szándékát, hiszen ők is szerényen élnek. A cím meglett, Zsófi levelet küldött, válaszborítékot is - de válasz nem érkezett. Zsófi aggódik: „Csak nem vette tolakodásnak az a szegény asszony?!" Keresztnevét sem tudom annak az asszonynak, aki az újságban olvasott egy másik asszonyról, aki képes volt húsz(!) gyönyörű sapkát kötni az újságban támogatást kérő alsózsolcai gyermekotthon lakóinak. Ő is kérte az elérhetőséget. Mint mondta, valamikor maga is szívesen kötögetett, de aztán abba kellett hagynia. Megmaradt a fonal, vagy két nagy zsákkal. Szeretné eljuttatni annak a másik asszonynak. Fútnak emlékeimben a szálak. Olykor kereszteződnek, olykor Csak elfutnak mellettem. Olykor pedig én „futok el", tehetetlenül. Mert nem tudom teljesíteni a kérést. (De hiszen a kérések legtöbbjét eleve nem is én, hanem az újságon keresztül az olvasók teljesítik.) Mert mindig összeszorul á szívem, ha például annak a gyermekotthonban nevelkedő kisfiúra gondolok, aki azt remélte, teljesül a karácsonyi kívánsága, és miután kivallotta, mire vágyik, visszamegyek hozzá, és személyesen énvelem fog eljárni karatéra. Hiszen ő tudja az utat, néz rám cinkos-biztatón: „Tetszik tudni, oda, ahová a rendes gyerekek , járnak!"
