Észak-Magyarország, 2004. december (60. évfolyam, 280-305. szám)

2004-12-31 / 305. szám

2004. december 31., péntek Athént felderítő éjszaka Hosszú buszozás után értünk augusztus 22-én este a szállásunkra, amely több mint 100 kilométerre volt az olimpia helyszíné­től. Ráadásul a zötykölődés nagy részét ol- tári melegben tettük meg, mert menet köz­ben elromlott a kiváló baktalórántházi „szekér” klímaberendezése. A hatvantagú csoportunkból néhányan ezután tovább mérgelődtek, hiszen a tengerpartra nyíló apartmanunk egy, a tengertől négy kilo­méterre lévő motelszoba volt. Mi ezt sem bántuk, mert ott voltunk az olimpián. Néhányan azonban kitaláltuk, hogy saját szakállra bemegyünk a hétfői napon - amikor még nem volt szervezett program - Athénba, hiszen a magyar ké- zilabdás lányok ekkor játszottak az ukrá­nokkal. A bátor húszfős mag nekivágott az ismeretlennek. Velem tartott Pásztor kolléga is, Szűcs barátunk viszont otthon nyomta az ágyat, mert annyira bedagadt a bokája, hogy lépni is alig bírt. Az utaz­tató mindenesetre megígérte nekünk, hogy a minket ért sérelmek miatt a meccs után bejön értünk, ha már elvinni nem tudott, mert szerelőnél volt a járgány. „Azt sem tudtuk, hol vagyunk” Helyi járatú busszal elértük a görög fővárost, ahol gördülékenyen ment a köz­lekedés. Az olimpiai sávban kiválóan ha­ladtak a x-es járatok, így könnyedén talál­tuk meg a Falireo Sportkomplexumot, ahol a kézilabda-mérkőzéseket rendezték. Mint ismert, sajnos a csajok egy góllal alulma­radtak, így a meccs után szomorúan in­dultunk bele a görög éjszakába. A megbe­szélt helyre jókora késéssel értünk oda, mert eltévedtünk... Bizony, egy rossz x-es buszra szálltunk, ami elvitte a társaságot a város másik végébe. Azt sem tudtuk, hol vagyunk, de egy rendes helyi sofőr, ami­kor letette a lantot, a segítségünkre sie­tett. Teljesen ingyen elvitte az eltévedt ma­gyarokat arra a helyre, ahová a mi buszun­kat vártuk. 11 helyett fél egyre értünk oda, de nem késtünk el, mert a baktalórántházi utaztatónk sem ért oda. Hajnali három fe­lé kezdtük a türelmünket elveszteni, és amikor már nem hittünk az egészben, és elkönyveltük, hogy Athénban éjszakázunk, akkor jelent meg a mi L. Andrásunk. Ephidavros - két és fél óra zötyögés. Mi­re a csoportunk másik fele már készülő­dött az aznapi meccsre, mi is visszaértünk. Egy gyors zuhany, egy reggeli, és irány vissza az ötkarikás játékok helyszínére. Fáradtak voltunk, nagyon! De ez sem ér­dekelt, mindent kibírtunk, hiszen ott vol­tunk az olimpián... Marosréti Ervin Örök emlékek az olimpiáról Az elmúlt évek során számos rangos külföldi sporteseményen való részvétel lehetőségét mondtam le elsősorban anya­gi, másodsorban időbeli problémák miatt. Annál inkább dicsérem az eszem, amiért a 2004-as athéni olimpiát - Attila és Er­vin barátom társaságában - „bevállaltam”. Annyi élménnyel gazdagodtam a görög fővárosban, hogy még az unokáimnak is bőven lesz mit mesélnem. A maratoni utazást követően hamar ma­gunkhoz tértünk és alaposan beindultunk. Ott voltunk a koreaiak ellen sikerrel meg­vívott férfi kézilabdameccsen, melynek vé­gén a helyi szurkolókat is elragadtatták karikás ostort pattogtató, válogatottmezbe és betyárnadrágba öltözött honfitársaink. Én már ekkor azt mondtam, hogy csak ezért - a háromezer magyar által a hely­színen végigkísért - csodálatos hangulatú találkozóért megérte elmenni Hellászba. Jó volt magyarnak lenni Pedig a folytatásban olyan események sorjáztak, mint a teljes férfi öttusaverseny, a férfi triatlonviadal második órája, a fér­fi kézilabdások bronzmeccse, a női egyes- és pároselsőséget hozó kajak-döntők, a fér­fi vízilabda-elődöntő és a csúcsok csúcsa: a pólósok katartikus fináléja. Nagyon jó volt magyarnak lenni Athén­ban! Azért, mert ott valamennyien egy nyel­ven, a sport nyelvén „beszéltünk”. Azért, mert ismét kiderült, a világsztárok sem megközelíthetetlenek, ők is „emberből” van­nak. Azért, mert eljutottunk az Akropolisz- hoz és legalább tízszer áthaladtunk a Ko- rinthoszi-csatornán. Azért, mert a nagyot alakító görögök szeréttek és segítettek ben­nünket. No meg azért, mert ezeket az örök emlékeket már senki sem veheti el tőlünk. Szűcs. István ÉSZAK-MAGYARORSZÁG $ Gdanszki Béla az ünnepek alatt sem pihen ÉM*(ÁL)INTERJÚ: Gdanszki Bélával Miskolc (ÉM - BCS) - A klubmenedzserként több kül­földi labdarúgócsapatnál meg­fordult „neves” szakember is nálunk búcsúztatja az óévet. Ő is ott lesz ma az Anna-bar- langban, ahol Luciano Pavarotti és Johann Sebastian Bach élő kon­certje közepette újabb - ezúttal mészkőbe ágyazott - régészeti le­letekre bukkannak. INFORM: Ki vagy mi hozta Mis­kolcra? Gdanszki Béla: Nekem szerte a vi­lágon nagyon sok barátom van, és errefelé is él egy-kettő. Egyébként hadd javítsam ki, mert én, ha nagy ritkán Borsodba készülök, sosem Miskolcra jövök, hanem Diósgyőrbe. A földrajzot számom­ra a futballcsapatok jelentik, így például ha Olaszországba megyek, akkor Juventusba, vagy Interna- cionáléba érkezek. INFORM: Ön is azok közé tarto­zik, akiknek sikerült külföldön szép sikereket elérniük. Ugyan­akkor az is igaz Önre, hogy sa­ját hazájában nem lett próféta. Gdanszki Béla: Még nem, de nem tettem le erről. Amikor a forra­dalom után kimentem, ugyanaz az ember maradtam, de az új környe­zet új impulzusokat váltott ki belőlem. INFORM: Amikor elhagyta Ma­gyarországot elég mélyről kel-, lett kezdenie. Gdanszki Béla: Egy hajógyárban kaptam állást, innen küzdötte fel magam. A jelenemről csak any- nyit, hogy az energiaszektorban van érdekeltségem. De mindez má­sodlagos számomra, hiszen nekem a futball jelenti a mindent. INFORM: Mennyire ismeri a magyar focit? Gdanszki Béla: A magyar fut­ballt is jól ismerem, mint a vi­lág összes bajnokságát. Tu­dom, hogy három olyan ma­gyar csapat van, amelyik ér­téket hordoz magában: a Diósgyőr, a Ferencváros és egy megyei I. osztályú csapat. INFORM: Az első kettőt még csak értjük, de mi az érték an­nál a megye I-es focicsapatnál? Gdanszki Béla: A 16-os keretben 9 játékosnak van aranyere. INFORM: Most min dolgozik? Gdanszki Béla: Egy projektet ké­szítek, amelynek a témája az, hogy milyen marketingkoncepció meg­valósításával térhetnének vissza a magyar focicsapatok az európai élfutball vérkeringésébe. INFORM: Ez izgalmasan hang­zik. Eláj ulna néhány apróbb részletet? Gdanszki Béla: Na jó, egyet igen. Az a javaslatom, hogy minden csa­pat keresse meg a környékén dol­gozó gombhúzókat, és egy adott időponttól csak olyan gombokat hozzanak forgalomba, amelyiken egyik vagy másik klub címere, esetleg játékosa látható. Ezzel tud­nánk becsempészni a hétközna­pokra a focit. Most azon dolgozom, hogy ugyanezt, hogy lehetne átvin­ni a cipzárral és tépőzárral záró­dó ruhadarabokra. INFORM: Érdekes ötlet... Mint ahogy érdekesnek ígérkezik az Önről készülő életrajzi ihle­tésű film. Gdanszki Béla: Mivel végül nem én játszom benne a főszerepet, kí­váncsian várom az alakítást. Gdanszki Béla barátaival, Pires Róberttel és Rónáidéval búcsúztatja az óévet (Fotó: Végh Csaba) INFORM: Mi a film alaptörté­nete? Gdanszki Béla: Egy fiatalember 24 évesen a szakmai továbbképzésen egy hajógyárban dolgozó műbú­torasztalos szerelme után indul, de Gdanszkba érve a forradalom zűrzavarában elhagyja az útleve­lét. A papírokat nem tudja pótol­ni, a decemberben kilépő kijárási tilalmat rosszul fordítják le neki, így nappal sem mer kimenni az egyik ház pincéjéből. Az itt talált kabátgombokból rakja össze az első csapatát, majd lépcsőház-baj- nokságot szervez. 1982-ben merész­kedik ki először a pincéből, majd hazaindul, és nem sokkal később az eindhoveni bolhapiacon vesz egy futballújságot, amelyben az Ajax posztere található. A játéko­sok fotóit kivágja, felragasztja a legjobb gombjaira, és háromszor nyer háztömbbajnokságot Gronin- genben. Külföldi vándorlását csu­pán két évre szakítja meg 1989- ben, ezen időszak alatt születik gyermeke és válik el. 1996-ban is­mét visszatér Magyarországra, ek­kor lesz a legnagyobb hazai áram­szolgáltató óraleolvasója és vállal instruktori szerepkört a Nemzet­közi Hékula Szövetségnél. • Név: idősb. Gdanszki Béla • Született: 1956. október 23. • Játékos pályafutása: kispados az előkészítőben (1963-64); ka­pus az U9-es csapatban (1964- 65); az Ull-et kétoldali enkefali- tisz miatt kihagyta, ezért az U13- at kétszer járta, ahol Jolly Joker volt (1965-69); taccsbajnok a serdülőcsapatban (1971); csere csatár az ifiben - túlkorosként is (1972-79); a felnőttcsapatnál hákettőo-hordő (1979-80) Csapatai menedzserként: Gdanszki Egyetértés (1980); Ha­zafelé Törekvés (1981); Topog­va Haladás (1982); Szemérem Ajax (1982-86); Májer München (1986-89); Manchester Üveggyár (1989-91); Bokafogó (1991-94); Inter Májland (1994-96) • Hobbija: kisállat-tenyésztés, elsősorban a tengerimalacszapo- rítás biológiai és fizikai úton Aki Juventusba és Inter- nacionáléba is utazik ATHÉNI PILLNATKÉPEK: Munkatársaink fotóalbumából Össznépi barátkozás Készülődés a pólódöntőre Ostorcsattogtatás magyar módra (Fotók: Pásztor Attila) JEGYZET Kívülről és betéve: az élvonalban, fiam! JuhAsz-Léhi István e-mail: istvan.juhaszlehi@eszak.boon.hu Jácint bát nagyon féltettem. Ez a szívinfarktus dolog nagyon ott lebegett az öreg körül. Egy tünte­tés szombaton, egy kis hangosko­dás hétköznap. Kemény dolgok ezek, és az Andrássy út környékén jól ismert úr félő volt, hogy a szí­véhez kap. Persze a jelek nem erre utaltak. Jácint bá nem a Mónika Show-ban szocializálódott, mondja is nekem a centerpálya közepén az egyik diósgyőri ultra, hogy; „de jó lenne ha egy kicsit fiatalabb volna az öreg.." Kérdem, „miért"? „Mert nagy erősítés lenne a hozzá­állása". Erősítés és hozzáállás. Visszagondolva Ernőre és Bö­zsire... Hát igen. Huszonévesek bólogatnak az öregnek a kezdőkörben, pedig esküszöm, hogy a nyállal „koktélizált" ordí­tásnak a felét nem értik. Kívülről kezdem én is nézni, kikapcsolom a hangját. Az a néhány száz em­ber úgyis tudja. Kívülről. És beté­ve. Elmegy a háttérben a tizedik romos sárga, és mondja és mond­ja. Pólója nyaka kinyúlva, tépi a haját. Függöny lassan le, tudva­lévő volt ez azon a szép nyári diósgyőri délelőttön. Bözsiék nem kaptak a szívük­höz. ők még azt sem mondták nekünk, hogy „diósgyőri szív do­bog a szívünkben". Az öregek vi­szont ott álltak, ahol Bözsiék és az elődök vendégei szoktak ücsörög­ni. Támasztották a páholy korlát­ját. Igaz, műanyag székek párnák­kal nem voltak, és a beengedő-ne- mengedő emberek is szabin vol­tak. Annak a vékony szemüveges­nek - ott tűnődött ő is a „műem­lék" közepén - a bal csuklóján szatyor. Narancssárga, rajta felirat: Centrum. Tíz éve nem láttam ilyet. Hihetetlenül jó állapotban a tasak. Ő nem ordít, előkotor egy szál uk­ránt inge bal felső zsebéből, és egy kézzel rágyújt. Jácint bá az első slukk környékén már a második mikrofonos embernek ad interjút. Van is irigyel „Heee! Téged mán mindenki ismerni fog!" Az öreg le­zserül legyint a poénkodásra és a korzón körbeveszik a társak. Nyugi van, most senki sem kí­ván vért. Sokat nem, miközben összemosódnak ezek a futball nél­küli, ám mégis diósgyőri randevúk. A szatyros ember húz el mellet­tem, erre eszmélek. Csikk a kéz­ben, látható, hogy szemetest keres. Tudja kívülről mi következik. Jön egy-két öltönyös ember és ígér. (Míg kér a nép...) Szarik rá. Nem ezért jött, hanem a játékért. Meg ha szombat, akkor foci. Hétfőtől péntekig és vasárnap? Akkor sem­mi. Nekik ennyi maradt. Nem képződnek át menedzserré, bró­kerré, vagy pénzbehajtóvá. Le­mondtak róluk, lemondtak maguk­ról. Ez van. A mackófelsős „hölgy" pedig mondja, hogy mindenki ha­zudott neki, becsapták. Mikrofon nincs, a kerítés viszont ott magaso­dik azok között, akik futballt „csi­nálnak" és azok között akiknek „futballt" csinálnak. Ez már régóta ' cirkusz,- nem foci, fiam - igazít el napokkal később édesapám. Igaza van, de hát mi ebben nőttünk fel. A néha Fradival és Újpesttel fűsze­rezett másodosztályban. Kívülről és betéve ismerve a Tiszántúl au­tóstérképét. Hónapokkal később Jácint bát egy boltban láttam - pontosabban hallottam újra. A hentes fiúnak próbálta elmagyarázni a szakmát. Ki is jött az üzletvezető a.zsivajra, de a csődület hamar eloszlott, hi­szen régi ismerősként köszöntötték egymást a felek. „A meccsre si­etsz, Öreg?" - jött a kérdés. Az idősebb ragyogó szemmel csak ennyit mondott: „Viccelsz fiam? Az élvonalban vagyunk!"

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents