Észak-Magyarország, 2003. december (59. évfolyam, 279-303. szám)

2003-12-31 / 303. szám

ÉSZflK-MflGYflRORSZflG # SPORT PARTVONAL Jövő évi könnykrvánó Berecz Csaba E-mabj beneczcs@eszak.boon.hu A rönós család üstököse bekanya- radott az utca végén. Annak ellenére, hogy tudta: egyenesbe jutott, mert a kor­mány nem csak előtte van. Persze úgy könnyű, hogy az ő tárcájának első embe­re jól gazdálkodott, megspórolt néhány száz milkát különböző el nem kezdett és be nem fejezett projekteken. Occsó sport ez. Nem kell hozzá csak pár milliárd, oszt majd vidáman lehet integetni jövőre azon futamok végén, amikor sikerül célba érni. Mi meg majd nézzük. Őtet a tévé­ben, a való világot (nem a beszavazóst) meg másutt. Mondjuk itt Magyarországon. Őszintén szólva én nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire megy Pinyő az FTC-vel. Naccsávó ez a nógrádi gyerek, akiről egy nagy szto­rit egykori csapattársa mesélt. Az oroszországi ifi Eb-n a négybe jutott csapatunk szállodájában kéttucatnyi, többségében szakállas férfi vacsorázott néhány asztallal távolabb, akikről a védő­nek azt mondták, hogy az UEFA újítása miatt vannak itt, és az ázsiai foci felzár­kóztatása érdekében az U23-as csapatuk­kal csatlakoznak az öreg kontinens leg­jobb 18 évesekből álló gárdáihoz. A szemrevételezést a „Berci bál Ez nem igazság, ezek között vannak harmincéve­sek is!" felkiáltás követte, majd pár perc múlva fogócska az asztal körül, amikor kiderült, hogy az ugratok az iráni gyep­labda-válogatott tagjait „öltöztették" foci­gúnyába. De ettől Pinyő még lehet kiváló edző. Aki úgy tudja lőni a 11-est, hogy a hálóról az ötös elé pattan vissza a labda, az legyen is eredményes. Ugyanezt kívánom Ott Erzsiké tervé­nek. Ha az első kapavágás elsül a Szőnyi úton, akkor jó sínre fog kerülni a diós­győri foci (ideje lenne már a sok vakvá­gány után). Hogy miért? Kérem szépen, ahol 11 milliárd forint mozdul meg egy beruházás során, ott a havi néhány mil­liós fociszerelem nem lehet tétel. A sínen pedig el lehet jutni a Bajnkok Ligájába(?). Jó, nem az idén, mert lehet, hogy még az ősszel is csak a híres hévízi és a dögjó dabasi csapatot kellene majd legyűrni. Bár jobb szeretném, ha nyár végén mondjuk egy spanyol edző irányításával NB l-es csapatok ellen készülnének, és olyan fene nagy szakemberek csapatainak elgázolására törekednének, mint például a Győrbe visszatérő Reszeli Soós. Tudják, aki előbb megszerezte, majd gallyra tette a DVTK-t. Ehhez hasonlóra a honi női kosárlab­dában is volt példa: a csőd szélére került, anyagilag ellehetetlenült klub ügyvezetője « szerzett egy másik klubot, talált új játéko­sokat és még mindig ügyvezet. Na, erre mondta egy játékosközvetítés­sel foglalkozó ügynök, hogy náluk Auszt­ráliában ez elképzelhetetlen lenne, mert egy tönkrement cég vezetője nem kerül­heti el a felelősségre vonást. Majd hozzá­tette: neki is van olyan játékosa, akinek a mai napig millió forintokkal tartoznak. Persze erről a DKSK két ex-postása, Fodor Csilla és Eördögh Edit is tudna mesélni. Igaz, jobb lenne, ha a szezon végén mondanák tollba, hogy mi volt a titka an­nak a szereplésnek, ami ilyen-olyan ér­meket eredményezett a különböző fronto­kon. De nem csak ezekért várom 2004-et. Lesz egy kis olimpiácska, egy kis foci Eb. De ettől is hamarabb, januárban lesz még Vegyész is. Ugye az a Vegyész, amelyik csodát csinált? Az, amelyik a bajnoki cí­mét az Élcsapatok Kupájában szuper pro­dukcióval fejelte meg. Szóval lesz mire várni, lesz miért izgulni jövőre is. Ehhez kívánunk minden sportbarátnak sok-sok könnyet. A szebbikből, az örömből. Év közben díjaztak minket Emlékezetes pillanat volt rovatunk életében július 2-a, hiszen Tiszaúj- városban, a Sportújságírás Világ­napja alkalmából a Magyar Sportúj­ságírók Szövetsége (MSÚSZ) elisme­résében részesültünk a sport ügyei­nek „szeretetteljes és szakértő gon­dozásáért”. Kiss László, az Észak- Magyarország főszerkesztője (ké­pünkön balra) Szekeres Istvántól, az MSÚSZ elnökétől vette át a dí­jat. Rovatunk azóta némileg „gyen­gült”, hiszen Bánhegyi Gábor kollé­gánk immár a térségrovat csapatát erősíti. (Fotó: Végh Csaba) Ex is velünk történt 2003-ban Két kör, amely megváltoztatta a világo(ma)t Százzal a népkerti salakon, avagy hangtalan navigátorként egy ralipilóta mellett Vakon hittem a pilótában... (Fotó: Juhász-Léhi István) Molnár István Van az úgy, amikor az em­ber testének alkotóelemei összerezzenek, mondhatnánk úgy is, hogy a félelemtől már a borsószem sem találná meg magának a megfelelő helyet, no valami ilyesmi esett meg velem május, jú­niushoz közel eső egyik dél­utánján. Jolika néni a szomszédban nem volt résen, így elkövette azt az őrületes nagy bakit, hogy a centrizés után nem az előszobá­ban terítette ki a két órával aze­lőtt még használtnak nevezett mosott holmit. Bezzeg, minek is cselekedett volna emígyen, ami­kor kinn a nagy kerek sárgából csak úgy dőlt a hő, tehát célsze­rűbbnek tűnt a meggyfához kö­tözött madzagra helyezni a ga­tyát, zoknit, egyebet. Felkavart vörös salak Az autósporthoz komolyan ér­tő fiatalember kiváló beszédkész­ségének köszönhetően hoszszú A második négyszáz könnyű. Szuper! Fék, stop, kiszállok. Helló, gyerekek, király voltam? A TÖRTÉNET FŐSZEREPLŐJE ...........................................W időre lekötötte a hallgatóságot, egészen addig, amíg a nagy falak által határolt aszfaltcsík egyiké­ről elő nem tűnt a négykerekű fehér „kocka”. Három-négy „bő­gést” már korábban leadott, amúgy jelzésképpen, s ha nem tudtuk volna, hogy éppen mire várunk, arra is csavarodhatott volna agyunk, hogy egy eltévedt jegesmedve keresi párját a nép­kerti nyárban. Bemelegítés gya­nánt hangolt párat, túrára indult a motor, aztán a sofőr odanyom­ta neki rendesen, felkavarva a vörös salakot úgy, hogy az ezer­nyi apró szemcse méterekre mö­götte landolva találkozott ismét az anyafölddel. Megszegett ígéret Ugyan már a sporttalálkozó előtt hetekkel eldöntöttem ma­gamban, hogy ezen a programon semmilyen rádumáló szövegnek nem fogok felülni, hogy az ak­tív részvételt meghagyom majd a srácoknak, miközben széles mosoly kíséretében noszogatom, bátorítom őket. De hát ugye azért vannak az ígéretek, hogy azokat megszegjük, meg a szer­vező kollégámat mégsem hagy­hattam cserben, pláne abban az esetben, amikor senki sem akart „pörögni”! Átdobtam hát ma­gam az évtizedek alatt elkorhadt palánkon, s a következő pillanat­ban azt vettem észre, hogy bel­ső mondatok kezdték el megtá­madni tudatalattimat, olyanok mint például: „Akarod te ezt? Nem lesz semmi baj? Elég szé­les a pálya?” Hoppá, kanyarodni kéne! Vagy a pilótaülést szabták szűkre, vagy én híztam sokat a hazai koszton, de tény: erős gyömöszt kellett alkalmazni, mialatt eldőlt, hogy a pápaszem sem a sisak belsejében, sem an­nak tetején nem túl „kafa”. So­főröm, Zoli, meghúzott minden olyan zsinórt, amit ilyenkor szo­kásos, a lábam között, az olda­lamnál, majd elköszöntem a sze­retteimtől. Ajtó csukódott, váltó egyesben, túz! „Hoppá, hoppá, kanyarodni kéne. Vettük. Jól van, észnél van a kormány tekerője, anélkül, hogy rám, a mellette ülő mitfá- rerére hagyatkozna. Sokat úgy­se tudnék hozzátenni, mint ola­joshal a fémdobozban. Százzal csúszunk! Héééé! Mit rinyálok itt? Profi a Zoli. Egy kör meg­van. Hol vagytok többiek? A má­sodik négyszáz könnyű. Szuper! Fék, stop, kiszállok. Helló, gye­rekek, király voltam?” A buli végén meg Jolika néni jól lelakatolt minket a vejével a rendőrség megérkezéséig, mert elkövette azt az őrületes nagy ba­kit, hogy a salakmotor pálya szomszédságában a kinti madzag­ra terített gatyát, zoknit, egye­bet... Amikor éppen ott pörögve váltottam meg a világo(ma)t... j3Bar.gr www.boon.hu http://eszak.boon.hu További jegyzetek I JEGYZET yj j j 'j'X'Sj'O ^. jJ j Jj i -/ vjj'iv JV'J „Occsoésjó!” Juhász-Léhi István E-MAIL: juhaszlehi@eszak.boon.hu u gy Mályi magasságában mardosott először a kétségbe­esés. „A sportcsarnok mellett nem szedik atomjaira szombatig a Skodát?" Azzal nyugtattam ma­gam, hogy ott állt mellette egy szép, ezüst Golf is... Aztán ami­kor Kozma Pista közlekedési rendőrré avanzsálódott Gödöllő­től néhány kilométerre, már tud­tam: kalandos napok előtt állunk. Felhős ég, hideg szél. Fúúú! Remeg a Boeing - újabb akva- rellel festett pillantás a török úti­társra: „Ez normális a Boszpo­rusz felett?" „Nem mádzsár bárát, annyira azé1 nem!" Hiába na, a törökök beszélik a világ­nyelveket. A gépmadarak „odú­jától" 30 kilométeres buszozás a szállodáig; egy óriási város elké­pesztő nyüzsgésén át. Át Ázsiá­ba. A csarnokban, az esti edzé­sen ismerős volt a hideg. Nem tudtak meglepni a vendéglátók. Engem sem. „Vedzsél jó szagos parfüm mádzsár barát! Óccsó, jó!" - ez­zel a szöveggel kergették be egy mecsetbe kicsiny, de annál el- szántabb csapatunkat, Kozma Pistát és nejét, no meg Honos Péter igazgató urat már másnap a fűszerbazár környékén. „Csak 20 euró!" Mire kiosonunk a 16. században emelt építményből, már 15 volt - négy darab. És, hogy miért vettem 10 euróért hatot? „Jó biznisz!" - csengett fülemben a török üzletemberek búcsúzása. Nem sokkal később Kozma uram azzal vigasztalt, hogy ha víz van benne, legalább vettem néhány szép üveget... És a java ekkor még hátra yolt. Grand bazar. Tényleg az. Olyan nincs, hogy nincs. Olyannyira, hogy akár le is gyártják a mellényt a DKSK igazgatójának. De ne szaladjunk ennyire előre. Előtte még meg­iszunk egy török teát a kabát „áruház" emeletén, hozzá egy Salem. „Na, itt sem vettünk semmit!" Velős mérleg. A tea meg kéredzkedik. Hol egy il­lemhely? Száz egyenes, jobbra, majd balra. Tiszta rali. Dolgunk elvégezve, irány tovább bá­mészkodni. Megkönnyebbülve a fényben, a csillogásban. „Na, mi volt?" „Inkább mi lesz este, Pistám?" Szabó Pista szerint nyerünk. Nem nyertünk. Nehe­zen hiszem. Nemcsak azért, mert tudom, hogy a mi csapa­tunk szebb, hanem mert biztos vagyok benne, hogy jobb is! Kí­nos, de ki kell hevernünk. Szia, Ázsia! Otthon elkapunk, Fenerbahce! Majd megtudjátok, mi a magyarok Istene! Megfize­tünk Mohácsért, Szigetvárért, a 1 50 évért! Mintha szurkot önte­nénk a nyakatokba Eger alatt, úgy szórjuk majd a hármasokat! A hideg miatt térek magamhoz. A Fener kirendelt buszvezetője nem beszéli a virágnyelveket. A magyart sem. A repülő viszont nem vár. Szabó Pista ki híján magára húzza frissen zsákmá­nyolt Versacéját. Valahogy oda­érünk - „kilót nyom" végig a janicsár. Majd jön a feketele­ves. Hogy Szabó Pista miért ve­szi le a nadrágszíját? Hogy mi­ért kapcsolom be a számítógé- . pet, a fényképezőgépet? Nem tudják, hogy nem vagyok terro­rista. Fél óra csuszával emelke­dik a madárka. Húúúú, ez ke­mény volt. „Boldog karácsonyt!" - száll körbe a mondat Miskolcon. Szem behunyva: autó megvan... Kotornám elő a bőröndömet, de sehol. Ez nem lehet igaz, pedig az. „Péter nem vitted haza a bő­röndömet? " „Nem!" „Pista?" „Nem..., de várjál csak... Kié ez a bőrönd? Oké, holnap bevi­szem! Jó éjt!" Kedd este Pásztor kolléga áll az ajtóban, fején piros sapka. Rajta felirat: Türkiye.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents