Észak-Magyarország, 2002. május (58. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-06 / 104. szám
2002. május 6., hétfő ÍSM^EatlIIOIISZÍfi § KULTÚRA / 6 HÍRCSOKOR 0 Jószay-szobrok Kassán. Jószay Zsolt miskolci szobrászművész alkotásaiból nyílt kiállítás május elején a kassai Löffler Múzeumban. A tárlat június végéig tekinthető meg. 0 Rajzok Miskolcról. Miskolc az óvodások szemével címmel nyílik kiállítás a miskolci Csodamalom Bábszínházban május 10-én délelőtt 10 órakor. Sok érdeklődőt vonz a film Fotó: d.k. A Hídember Mikita Gábor Ha műfaji megjelöléssel szeretnénk illetni Bereményi Géza Széchenyi Istvánról szóló filmjét, történelmi anekdotafüzérnek nevezhetnénk A Hídembert. A néző is nagyjából úgy tekinthet bele Széchenyi életébe, ahogy a film egyik hangsúlyos jelenetében Crescense ismerkedik férje naplójával: találomra gyorsan bele-belelapozgat a jegyzetekbe. Látszik, hogy egy nagyon gazdag és tartalmas életutat bemutató terjedelmes munkát kellett összesűríteni. Az ismeretterjesztő életrajzi filmek és lélektani drámák között egyensúlyozó mozaikszerű alkotás lendületes, gyors ritmusú, de kevésbé tud mélyre ásni, így leginkább azoknak tud sokat mondani, akik tájékozottak Széchenyi életében. Igazán a film második felében - a legnagyobb magyar és_ Kossuth szembenállása, a forradalmi események, majd Döbling - kap határozott irányt a film. Bereményi már első rendezésében, A tanítványokban is bravúrosan idézte meg a múltat - akkor az 1930-as évek Magyarországát -, mostani munkájának is egyik legnagyobb erénye a miliő megteremtése. Magával ragadó a látvány - magyar filmben valamikor a hatvanas-hetvenes években lehetett ilyet látni. A kiváló operatőr, Kardos Sándor kamerája előtt nem egy reformkori életkép elevenedik meg. Szakács Györgyi jelmeztervező valamint Pauer Gyula és Lázár Tibor látványtervezők nem mindennapi munkát végeztek a XIX. század Pest- Budájának megidézésekor - még ha tudjuk is a látképeknél, hogy makett és trükk, amit látunk, lenyűgöző a kép. A lánchídi baleset kivitelezése pedig egyenesen bravúros. A legkisebb szerepekben is neves színészeket látunk a vásznon, azonban a címszereplő és felesége mellett szinte mindenki csak statiszta - így a színészi alakítások közül elegáns iróniájával Metternich- ként Darvas Iván, vehemens Kossuthként Nagy Ervin, fanyar Battyhányiként Can Togay hagy nagyobb nyomot a nézőben. Széchenyi nejeként Irina Latchina szép és érzékeny, de túl egysíkú. A címszerepben Eperjes Károly minden bizonnyal megosztja majd a nézőket: sokszínű, érezhetően átélt és külső eszközeiben is kidolgozott alakítás, amely elsősorban a kétkedőről, a különcről szól - de a színész karakteréhez leginkább a beteg Széchenyi alakja illik. A rendező és a színész leemelte Széchenyit a szobortalapzatról, élő embert akart mutatni, ám inkább csak egy történelmi képregény főszereplőjévé tette hősét. Ez a gazdagon megrajzolt képregény azonban jó ízléssel és nagy szakmai tudással készült... fi-(jj m A Hídember című filmről webajánlő olvasható a www.boon.hu/lnternet-cimen Európai Filmpanoráma Miskolc (ÉM) - Európai Filmpanoráma címmel kezdődik sorozat május 9-én Miskolcon, a Hevesy-filmklubban. A május 15-ig tartó vetítések keretében 12 nagysikerű filmet láthatnak az érdeklődők, többek között Az élet szép, az Ulzana, a Blöff, a Fűben- járó bűn, az Életvonat, Az új Éva vagy a Táncos a sötétben című alkotásokat. A mozi különleges kedvezményt is biztosít a vetítéssorozatra: ha valaki egyszerre legalább öt jegyet vásárol különböző, a programban szereplő filmekre, akkor csak 200 Ft a helyár, és még ezen felül ingyen megtekinthet egy alkotást. Széchenyi nem köztéri szobor Gyarló nőbolond, majd lelkileg megtört, később erőre kapó politikus a Hídember Ötödikesek gondolatai a filmről A díszbemutatón a film kosztümjeit is kiállították Fotó: Dobos Klára „Nekem a díszletek, a kosztümök és a hajak nyerték el érdeklődésem. Végre megtudtam, milyenek voltak valójában régen a ruhák... Csak azt nem tudom, hogy Széchenyi a végén miért lett idegbeteg. De azért nekem még mindig ő a legnagyobb magyar.” „Nekem nagyon tetszett a film. A Lánchidat nagyon jó számítógépes trükkel megcsinálták. Az angol WC is tetszett.” „A film olyan, mint egy történelem. Megvalósult jelenetekkel játsszák el, ami megtörtént.” Dobos Klára Miskolc (ÉM) - Miskolc számára mindig fontos volt Széchenyi István alakja, így nem csoda, hogy A Hídember közelmúltban megtartott díszbemutatóján is zsúfolásig megtelt a Kossuth mozi. A legnagyobb magyar a múlt század elején maga is támogatta a miskolci színház építését, 1861- ben a miskolciak a főutcát nevezték el róla. Néhány éve pedig a Városház téren állították fel a Melocco Miklós által készített - mi tagadás, nagy vitát kiváltó - köztéri szobrát. Ettől a szobortól indult a film vetítése után kezdődő - Filip Gabriella újságíró vezette - közönségtalálkozó. Széchenyi arcai- Sokféle Széchenyi van, arc arcot követ, de mégis rejlik benne valami állandó - hallottuk Bereményi Gézától, a film rendezőjétől. - Én nem tudnám a szobrászokhoz hasonlóan egyetlen pillanatban megragadni Széchenyit, a filmben is minél több arcát szerettük volna megmutatni. Melocco az aggastyánt ábráBereményi Géza és Eperjes Károly zolta: tragikus és fenséges, végtelenül szomorú az ő Széchenyije. A filmben nem ilyennek látjuk: a döblingi intézet lakója vidám férfi, aki egy utolsó sakkjátszmára hívja ki a birodalmat, kezében tartja a sorsát. Az első forgatókönyv nyolcórás volt, ezt kellett 2 óra húsz percre sűríteni. Nem volt köny- nyű feladat, de segített a film szerkezetének előzetes átgondolása: a történet ívét Széchenyi pályája adja a gyarló nőbolondtól a lelkileg összetört, majd erőre kapó politikusig. Eperjes, a „történész” A közönségtalálkozón Bereményi Géza beszélt családjuk 1848- as legendáriumáról is, amely sok történetet őriz a forradalomról:- Anyám apjának a nagyapja puskamíves volt, készített egy, az akkor használatosnál sokkal gyorsabb puskát, amit megmutatott Kossuthnak. Tetszett is neki nagyon, ám mivel a gyártását nehézkesnek gondolta, arra kérte, dugja el inkább, és tartsa meg a titkot... Máskor egy dzsi- dás beugratott apai dédnagy- anyánkhoz, és tejnek gondolván a meszet, megitta azt. El kellett Fotók: Dobos Klára ásni a holttestét. Ezek a kis epizódok is arról szólnak, hogy akkor is emberek éltek. Széchenyi is ember - emberként kell nézni és nem köztéri szoborként. Elsősorban Eperjes Károly feladata volt, hogy valóban az esendő embert mutassa meg.- Ha jó a forgatókönyv, akkor lubickolok minden szerepben. De bevallom, a nyolcórás változat megijesztett. Aztán viszont már élveztem a munkát. Érdekes, hogy az előzetes sajtótámadások is inkább inspirálólag hatottak, dacot szültek a stábban... Én egyébként Nagycenk mellet, Szé- chenyi-birtokon születtem, tudtam róla sok mindent, de éreztem, hogy ehhez a munkához az a tudás kevés. Ma már a Naplójából napra pontosan tudok idézni, ismerem a nagy lelki fordulatait - vállalom a kihívást a történészekkel. És persze Bereményi Gézával is, aki másként gondolja Széchenyi halálát, mint én. A film vége mindenesetre a rendőrségi jegyzőkönyv alapján készült: pontosan ebben a helyzetben, a térdén fegyverrel találtak rá a „legnagyobb magyarra”. Operatörténeti kalandozások Kolozsvárott Selmeczi György televíziós filmsorozata 13 részben az opera műfajáról mesél Miskolc (ÉM - MG) - Mikor válik Don Giovanni Fals- taffá? Hogyan juthatunk el Orfeusztól az orfeumig? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk Selmeczi György most induló filmsorozatából, amely az opera világába kalauzolja a Duna Televízió nézőit. A Kolozsvári operamesék címet viselő - csütörtök esténként illetve vasárnap délelőttönként látható - 13 részes sorozatban a népszerű zeneszerző érdekes témakörök szerint járja körül a zenés színház klasszikus ágát. Hogyan fejezi ki az opera a XIX. század szabadságeszményét? Miként jelenik meg a „tévedt nő” alakja a Faust Margitjától Berg Lu- lujáig? E kérdésfelvetések is jelzik, hogy Selmeczi nem csupán az operáról kíván szólni: a műfaj ürügyén izgalmas művelődéstörténeti, művésztfilozófiai kalandozás vár a nézőkre. A zeneszerző közismerten magával ragadó előadói stílusa mellett a Silló Sándor rendező által készített rendkívül látványos, eredeti megoldásokkal rögzített operarészletek teszik élvezetessé a sorozatot.- Aki opera nélkül éli le az életét, az bizonyára tudhat sokat, de olyan tisztán, olyan plasztikusan nem láthatja meg az archetipikus helyzeteket, mint az, aki jól ismeri ezt a műfajt - vallja Selmeczi György. - Sokan vannak, akiknek nagy öröm, nagy élmény egy operaelőadás: szép estéjük volt - s azzal tulajdonképpen vége is. Mi azokat keressük, akik hajlandóak az élmények lenyomatát önmagukban is megkeresni. A filmsorozatban több, a miskolci opereaelőadásokból jól ismert művész is közreműködik, így például Frankó Tünde, Kertész Marcella, Hercz Péter. A dokumentumnál több, a filmnél kevesebb? Az első, Budapesten megrendezett Dialektus antropológiai filmszemle margójára Méhes László Budapest (ÉM) - A néprajzi-antropológiai filmeket felvonultató, első alkalommal megrendezett Dialektus fesztivál akár a remények szerint idén újraszerveződő miskolci filmszemle ellenlábasa is lehetne. Mégsem az, hiszen a legfőképpen társadalmi kérdéseket boncolgató filmek nem minden esetben a nagy- közönség számára készültek. Miként követhető nyomon, hogy milyen változások történnek húsz év távlatában egy kistelepülésen, Abodon? Vagy: hogyan lehet megőrizni azokat a történeteket, melyeket a regéci várral kapcsolatban a helyiek déd- és ükapáiktól őriznek? És: milyen következtetések vonhatók le abból, hogy az egy évtizeddel ezelőtt még a lakosság hiánya okán halódó Jósvafő hajdani tárgyi és szellemi értékeit ma betelepült értelmiségiek kísérlik meg átmenteni a jövőnek? Csupán néhány kiragadott, megyénkhez köthető példa, amivel az Uránia Nemzeti Filmszínházban Dialektus elnevezésű filmszemlén lehetett találkozni. Az Abodról szóló Nagyon jó volt parasztnak lenni..., „A regéci vár alatt...”, illetve a Jósvafői capriccio címet viselő filmek kiemelése persze önkényes, ellenben ráirányíthatják a figyelmet arra, amiért az első olyan filmes találkozót hozták tető alá, melynek megnevezésében a néprajzi mellett ott szerepelt jelzőként az antropológia is. A szemle ugyanis arra a már régóta körvonalazódó kérdésre szeretett volna választ adni, hogy önálló műfajként meghatározható-e az antropológiai film, mennyiben másabb az, mint a néprajzi, vagy az egyszerűen dokumentumkészítési kényszerből született mozgóképes alkotás? Illetve elegendő-e annyi, hogy társadalomkutatói tudatossággal kísérlik meg a közösségi élet történéseinek hátterét megvilágítani? Bármint is legyen, azt alighanem le kell szögezni: ha valaki arra vállalkozik, hogy filmet készít - azaz vélhetően közösségi élménnyé szeretne tenni egy képsoBükki pillanat egy filmből rozatot -, legalább nagy vonalakban tisztában kell lennie a mozgóképes műfaj alapszabályaival. Vagyis, meg kell tanulnia, miként lehet a csupán képkivágásokat rögzítő kamera objektívjén keresztül megmutatni az adott pillanatot. Mint az azonban a Dialóguson levetített egynémely felvételből kiderült: a szigorúan vett antropológiai film élvezhetetlen, minthogy a képek leginkább terepmunka-jelleggel rögzítik a látványt (legtöbbször ilyen céllal is készülnek). A kameramozgás esetleges, a fényviszonyok beállítása véletlenszerű, s a készítők hiába kísérlik meg utólag a több órányi felvett anyag szerkesztését, végső soron az derül ki: fogalmuk sincs arról, mit akarnak filmmé emelt felvételeikkel az antropológus szakmán kívül állók számára elmondani. Ez az egyik véglet. Ezzel szemben, ha jól „lát” és láttat a kamera, a filmnek megvan a dramaturgiája és szerkesz- tettsége, amikor az alkotó rövidfilmben is közkinccsé tudja tenni, amit napok, hetek, hónapok, vagy akár évek alatt rögzített - nos, az már a legkevésbé sem nevezhető csak antropológiai filmnek. Inkább társadalmi vagy személyes életkép, valós alapokon nyugvó kordokumentum, tartalmas ismeretterjesztés, amire érdemes odafigyelni. A kérdés persze csak az, haj- landó-e a társadalom áldozni arra, hogy minél több valós pillanatot őrizzenek meg a múltjából? Mert a kamera bizony mindent rögzít, ami elé kerül...
