Észak-Magyarország, 2002. május (58. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-28 / 122. szám
2002. május 28., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG É KULTÚRA / 6 HÍRCSOKOR 0 Útifotók. Kaposi Viktor Szumátrától Celebeszig című - június 28-ig megtekinthető - útifotó-kiállítását nyitják meg ma délután 3 órakor Ózdon a Városi Könyvtár aulájában. 0 Disputa a művelődéstörténésszel. A Miskolci Galériában megrendezett Disputa-estek sorozat következő vendége dr. Petneki Áron lesz május 30-án, csütörtökön este 6 órától. Péntek, P. Mobil Bujdos Attila Nehéz az idő természetét megérteni, felfogni: hol vált egyik pillanat a másikba, hová lesz a perc, elillan végleg, vagy előhívható élmények formájában lerakódik valahol az emberben, beleépül a sejtjeibe, bölcsességnek, vagy elhasználtságnak mutatja magát - nincs többé, ami egykor volt, vagy minden, ami volt: van? A P. Mobil volt - erre emlékeztetett a Duna Televízió kétrészes filmje. Dokumentálni a múltat persze fontos dolog, csak olykor - mint most - keserves. Látni, mivé lettek a valaha volt idolok - ez túlmutat azon, hogy az idő titkainak bo- gozgatása elsősorban bölcseleti kérdés lenne: ez, kérem, biológiai probléma, még ha felsejlik is néhány boldog, mindazonáltal embert próbáló hosszú év a haj ritkulásában, a kikerekedett ábrázatokban, az áll alatti bőr megereszkedettségében, még ha ott rejtezik is a megannyi végigélt éjszaka emléke a szemek alatt dagadó táskákban. Hőseinkkel elbánt az idő. Tekintsünk rájuk tükreinkként: elbánóban van velünk is. Az ő sorsukban a magunkéra ismerés, a múlt vállalásának képessége fontos adomány. Minél tovább nézzük a P. Mobil-filmet, annál biztosabb, hogy ki kell mondanunk végre: a P. Mobil volt talán a legjobb, ami történhetett velünk, valaha volt p. mobilosokkal a hetvenes években. Az ese- ménytelenség éveiben önmagunkra nyitott távlatot, egyszerű igazságokat emelve a horizontig: szerelmeket, barátságokat, a papák életével való szakítás esélyét. Valami szabadságfélét, amit péntek esténként érezhettünk a miskolci Gárdonyi művház nagytermében, a kert fái alatt, vagy várva az utolsó 24-es buszt, mielőtt visszadöcögött volna velünk Hejőcsabáról a valóságba. Meglehet, ma már zavaros a „vagyok, aki voltam, leszek, aki vagyok” tétele, együgyű, vagy mondjuk így árnyalatlan a legtöbb verssor, de az árnyalt látásmódra való alkalmasság értékét könnyebb megbecsülni, ha az ember szeme előbb már rányílt az egyszerű igazságokra. Ha valami utólag fáj a P. Mobil-történetben, hogy nagy valószínűséggel nem volt képes csatlakozni a kultúra főbb áramlataihoz, nem vált az életmód részévé az akkor sajátunknak érzett nyers őszinteség, s hogy az egyszerű igazságokat a korokon át vállalókra hajlamosak vagyunk ma azt mondani: megzuhantak. így vagyunk tehát az idővel: szeretnénk megérteni, hová lesz a tegnap, mikor vált egyik pillanat a másikba. Örök, emberi vágy ez, mint feltalálni az örökmozgót. ÉSZAK További tv-Jegyzetek a következő honlapon olvashatók: www.boon.hu/extra/tv-legvzet KÖNYVBARÁT Az olvasás éve A Géniusz Könyváruház és az Észak játéka Múlt keddi kérdésünk: Mikor és hol született Wass Albert? Helyes válasz: 1908, Válaszút (Kolozs megye). Wass Albert: Halálos köd című kötetét Kaszás Tamás (Kazincbarcika) a Géniusz Könyváruházban (Miskolc, Széchenyi u. 107. Tel.: 46/412-932) veheti át. Mai kérdésünk: Mi a címe Mészáros Márta népszerű filmes sorozatának? A megfejtéseket hétfőn délig várjuk az Észak szerkesztőségébe (Miskolc 3501., Pf. 351.) Válasz: ......................................................... Név:............................................................. Cím:............................................................. Cotton-koncert A Cotton Club Singers énekegyüttes adott koncertet az elmúlt csütörtökön este Miskolcon a Rónai Művelődési Központban, illetve szombaton Tiszaújvárosban. A csütörtöki hangverseny az együttes Frank Sinatra- turnéjának egyik - elsők közül való - állomása volt. A fiatal énekesek nemcsak hangjukkal és a sok ismert dallammal varázsolták el a nagyszámú közönséget, de az összekötő szövegek is igencsak szórakoztatóra sikeredtek. Fotó: Dobos Klára Fekete zaj: az emberséget tagadó erőszak A Miskolci Nemzeti Színház és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója Bujdos Attila ^Kiterítve fekszik az ember, képtelenség lehúzni a színről. Hideg a fény, hidegen néznek az iménti gyilkosok: helyreállt a rend. Nincs többé, ami az ürességre emlékeztetne. Csak az életformává lett masszív és elutasító üresség marad. Még súlyosabb jelenségnek látszik tehát a halott nehezen mozdítható teste. Már nemcsak az előbbi tragédiát idézi, de a gonoszság győzelmét is: a kilátástalanságot, hogy a megértés szándékát feleslegessé teheti az értelmetlenség, az emberséget tagadhatja az erőszak. A halál oktalan, nem áldozat. Nincs megváltás. A Fekete zaj rendező-koreográfusai, Novák Péter és Kozma Attila nem a gonoszt dicsérik, és nem is sajnálkoznak a reménytelenség felett: négy olyan fiatal történetét mesélik el, akik megölnek egy cigány embert. Az elbeszélés a fontos tehát: bár a tett nem értelmezhető a társadalmi háttere nélkül, a háttér ezúttal elhalványul. Kiválnak belőle a szereplők: Novák Péter és Kozma Attila nem általános, hanem a szereplők egyéni nézőpontjaiból mutatja meg ezt a gyilkosságot (a mögöttes tartalmak keresését a nézőkre hagyva). Mélységesen hisznek a primitívségig egyszerű képek erejében. ^Karaktert is így építenek ebben a táncszínházban: végletesen közhelyesen, tehát könnyen azonosíthatóan. Ehhez a felfogáshoz igazodik a Zeke Edit tervezte jelmez. A „susi” anyagból varrt öltönybe és kis- kompléba(?) öltöztetett darabbeli figurák itt pont úgy ismerősek, ahogyan az utcán: inkább sejtjük, mint tudjuk, hogy kik ők, mi és hogyan köti egymáshoz őket. Látni: akiket Novák Péter, Kozma Attila, Anna Magusin és Székely Viktória megformál/eltáncol, elég mélyről jöttek, de már megtanulták elvenni az élettől, i ami jár nekik, anélkül, hogy tudnák: mi jár nekik. Felfigyelhetünk rá: az élet használatba vételének akarása mögül hiányzik a meghatározható én képe, ezeknek az embereknek az ösztönös világa értékeket befogadni és feldolgozni képtelen, nélkülöz bármiféle érzelmi viszonyt. Csak az akarat számít, az pedig lényegtelenebb, hogy mit szolgál az akarat. A távlatosság szükségtelen, a távlat- talanság viszont feltűnő: a tekintetek is a semmibe merednek. Ettől is hangsúlyos a „valakinek látszani” szinte görcsös igyekezete: zihálnak, dől róluk a veríték. A fekete-fehér ábrázolás az intenzitástól válik borzongatóan hatásossá: mennyi lendület, és a szereplők által futott körök mégis önmagukba záródnak. Ezek a sorsok meg- haladhatatlanok. A haladás tagadásának tarthatatlanságára példa viszont Újhelyi István szerepe: kilépni a peremlétből, számon kérni a sorson a csapásokat, lázadni szelíden, embernek mutatkozni - normális és ebben a történetben teljesíthetetlen igény. Ez az igény ellenpontozza az előbbi igénytelenséget, ahogy ellenpont a cigány ember, Szegedi Dezső szerepe is: az értéktelenséggel szembe állítja a hagyományt, az érzelemnélküliséggel a megértést, az elzárkózással a közeledést, az erőszakkal a fifi- kát. Minél több ponton keresi a kapcsolatot, hogy saját álláspontja helyességét, önnön lét- jogosultságát elfogadtassa, annál biztosabban téved olyan terepre, ahol a kérdésekre mind gyakoribb válasz a „csak”, az ütés. A zavarodottságot fokozza a körítés: a zene letisztult harmóniái zajokban oldódnak fel. Megrendítő a rádöbbenés pillanata: ez a régi történet, újabb alakban - ismét a gyilkosok győznek. (Fekete zaj, a Miskolci Nemzeti Színház és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója, Ditzendy Attila novellája alapján. Dramaturg: Hársing Hilda, zene: Szegedi Dezső - Novák Péter, rendező-koreográfus: Kozma Attila és Novák Péter) Felvételünk a próbán készült Fotó: Dobos Klára A sokféleség egységesítése egyetlen kiállításban A biennálé tárlatán nem különül el egymástól a hagyományos, az elektro- és a kísérleti grafika Méhes László Miskolc (ÉM) - A XXL Nemzeti és Nemzetközi Grafikai Biennáléra beérkezett pályamunkákat még külön zsűri bírálta el aszerint, hogy alkotójuk hagyományos eljárással készült, elektrografikai, netalán a műfaj kereteit feszegető kísérleti alkotással jelentkezett. A június 1-jén nyíló tárlaton ez a „megkülönböztetés” már nem válik el ilyen élesen egymástól. Hogy miért nem jelenítik meg a biennálé megrendezésében egymástól elkülönítetten a grafika műfaján belüli csoportosulásokat? Dévényi István, a kiállítás egyik rendezője, a Magyar Nemzeti Galéria jelenkori művészeti főosztályának vezetője ezt azzal magyarázza: jelezni kívánják, hogy az érték nem az anyagban, az alkotás során használt technikai eszközben, hanem máshol keresendő. A mondanivalóban, amit az esztétikum rejt, a szellemi töltetben, ami egy képet műalkotássá tesz. Ami azonban valóban nehézséget és megfontolt döntések sorozatát igényli, az a hatalmas mennyiségű, 239 alkotótól származó 348 mű elrendezése a kiállítási térben. Egyértelmű ugyanis - érthetünk egyet Dévényi Istvánnal -, hogy minden egyes alkotás önálló univerzum, minden egyes alkotó a saját, önálló szellemiségét képviseli. Igaz, felfedezhetők hasonlóságok, kapcsolódási pontok a módszerekben, a felfogásban, a technikában, ami mentén végsősoron valamelyest egységessé szervezhető a sokszínűség. Megfigyelhetővé válik, hogy adott esetben a hasonló kiindulási pontról egyik vagy másik alkotó milyen eredményig jut el. A biennálé kiállításrendezésének lényege - fogalmazza meg Dévényi István -, hogy a majdani tárlatlátogató a képek sorozatában ne csupán egy színes halmazt lásson. Segítséget kell kapnia, miként váltson az egyik, viszonylag egységes hangulatú vizuális látványcsoportról a másikra. Azok az újdonságnak tűnő technikák, mint például az elek- trografika, amik a XXL bienná- lén is megjelennek, már túljutottak a kísérleti fázison. Az alkotások tartalmilag legalább annyira mélyek és izgalmasak, mint a hagyományos technikával készültek - ad újabb támpontot Dévényi István ahhoz, miért nincsenek áttörhetetlen falak a grafika műfaján belül. - Kölcsönhatás van az egyes alkotások között, mert a klasszikus technikával készült rézkarcban, hidegtűben vagy kőnyomatban éppúgy felfedezhető az alkotó kísérletező hajlama, mint ahogy az újfajta sokszorosító eljárással készült munkákban is tetten érhetők a hagyományos stílusok elemei. Ezért a kiállításnak is alá kell támasztania a biennálénak a célját - fogalmaz -, hogy a műalkotás „beszéljen”, ne a megkülönböztetés. Dévényi István: Minden alkotás önálló univerzum Fotó: Méhes László
