Észak-Magyarország, 2001. július (57. évfolyam, 152-176. szám)
2001-07-10 / 159. szám
Fotó: Végh Csaba 2001. július 10., kedd 17HT 170 A7 PC?Alf uJM UM UMMiyi 15 JÁTÉK ÉS EREDMÉNY En és az Észak Sokan élnek ebben a megyében, akik hosszú évtizedek óta mindennap kézbe veszik az Északot. Leghűségesebb olvasóinkat szólítottuk meg májusban indított játékunkkal. Olyan történeteket vártunk Önöktől, amelyekben az Észak-Magyaror- szággal kapcsolatos élményeiket, életük fordulatait idézik fel. Feltételeztük, hogy sorsdöntő lehetett az életükben, amit a lapban olvashattak, vagy ha nem fontos volt, hát mulatságos. Számoltunk azzal is: a több mint öt évtized alatt szereplői, riportalanyai is lehettek az Északban megjelent cikkeknek - sőt, levelezőként szerzői is, ami szintén indíttatást jelenthet. Nos, fel- tételezéseink igaznak bizonyultak, így játékunk zárásaként az általunk legjobbaknak ítélt írásokat - ígéretünkhöz híven - közöljük. A legötletesebb szerzőket szerkesztőségünk értékes díjakkal jutalmazza. A fődíjat, a Biotour Utazási Iroda által biztosított kétszemélyes, egyhetes görög nyaralást Bodnár Jánosné olvasónk nyerte. A díjátadásról értesítjük a nyerteseket. Örömteli találkozás Ez a cím találó részemre. Hogy miért? Mert egy örömteli találkozást köszönhetek az Északnak. Igaz, nem mostanában történt, talán hihetetlenül hangzik: közel 45 évvel ezelőtt... írogattam, már úgy 13 éves korom óta, de mindig csak a Fióknak, magamnak, esetleg egy-egy ismerősnek. Szerencsémre - magam sem tudom, hogyan is adódott - az akkori lap szerkesztősége elfogadott és leközölt 13 írásomat. Még nem tudtam, hogy mikor teszik közé. Egyik reggel munkába menet a villamoson megálltam az egyik ülőhely mellett (hisz akkor még fiatal és nem 80 éves voltam), és látom, egy férfi előveszi az Északot, és ott az első oldalon az írásom. Hogy mi ment végbe bennem, azt ma is nehéz megmondani, és talán ki sem tudnám fejezni azt az örömöt, hogy végre nem csak a fióknak, hanem az Embereknek is írok. Nem túl terjedelmes, egyszerű kis írás, hogy mit láttam a városnézéskor, akár a villamoson. De legtöbbjük az Emberekről szólt, ahogyan én látni véltem belülről. Ahogyan ott álltam a férfi mellett, szerettem volna odaszólni neki:„Elhinné, hogy ezt én írtam?” De nem tettem, talán nagyképűségnek hatna, vagy esetleg el sem hinné. De bárhogyan is ítélné meg, az én örömömet már nem befolyásolná. Talán csak sok-sok évvel (vagy inkább évtizeddel) később volt hasonló, írással kapcsolatos örömöm, amikor (igaz, nem önállóan) könyvben láttam viszont a verseimet. Nem tudnám megmondani, mióta jár az Észak nekem és családomnak, de a 45 évet biztosan meghaladja. De mindig és újra, reggelenként (sőt az idő haladtával egyre jobban) várom, hogy megérkezzen. Hát így vagyok Én és az Észak... Tóth J. Ilona Útitárs... (képünk illusztráció) Jobb volna: Mindenki és az Észak Minden reggel házhoz jön (képünk illusztráció) Fotó: Bujdos Tibor Nem is tudom, hogy minek nevezzem: jó barátnak, vagy hűséges családtagnak az Észak-Ma- gyarországot? Ha nem lenne, nagyon hiányozna - nem is igen pótolhatná más, ezért olyan, mint egy családtag. Minden reggel pontosan érkezik, soha nem késik, az órákat utána lehet igazítani. Lapjai friss és érdekes hírekkel vannak megtöltve, széleskörűen tájékoztat mindenről, jól képzett szakembereknek köszönhetően. Én nagyon sokat köszönhetek az Észak-Magyarországnak, annak, hogy olvashatom. És olvasom ma is hűségesen. 1992-ben történt, sokan munka- nélküliek lettek, közöttük én is, 50 évesen, nyugdíj előtt. Bíztam az álláshirdetésekben és kerestem az új munkahelyet. Kipróbáltam egy pár helyre a jelentkezést, és végül sikerült. Minden örömöm megvolt, hisz nyugdíj előtt nem mindegy, hogyan telnek az utolsó évek. Friss, fiatalos erőt adott az új munkahely, ha még hajnalban kellett kelnem is, a bejárás miatt. Ma már a nyugdíjas évek telnek, el is felejtettem volna, hogyan kerültem újra munkaviszonyba, az álláshirdetés alapján, amely az Északban volt, de ez a játék az „Én és az Észak” emlékeztetett rá, és ezért írtam meg. Ez egy lényeges fordulat volt az életemben, de nem csak az enyémre, hanem az egész családéra is kihatott, azokra az emberekre, munkatársaimra, akikkel kapcsolatba kerültem. így én ezzel a levéllel az „Én és az Észak” játékot „Mindenki és az Észak”-ra változtatnám. Bodnár Jánosné Szerencs Nagyon hozzánk nőtt Az ötvenes évektől vagyok előfizetője újságjuknak. Családom, szomszédom így értesülnek híreikről. Nagyon hozzánk nőtt. 1956-ból három számukat őrzöm, ezenkívül még három példányt. Ezek közül kettő riport a férjemmel. Az egyik (1960. júl. 26.) címe: 10 éve tanácstag ( utána még 12 évig - ingyen!). „Energikus, lendületesen, sodrón beszél, magával ragadja az embert. Ez jellemző a munkájára is... cselekedetei viszi magával az embereket is, mint lendítőkerék.” Tanácstag, s a 24. Sz. Ált. Isk. igazgatója (Priska Tibor). A másik velem mint tanítónővel foglalkozó riport volt (1988. jún. 6) „Derű nélkül nincs iskola” címmel. Riporter: Csutorás Annamária. Körülbelül negyven hozzászólásom jelent meg újságjukban, egy véleményemért tortát vehettem át a Mese cukrászdában. Pár cím: 1988-ban nevelési tapasztalataim alapján „Kiáltás” címmel írtam a TV műsorszerkesztőinek felelősségéről; Diósgyőri kesergő; Meditáció a komfortos nyomorról...; s a legutóbbi: Itt és most gyermeknek lenni (2001). Érdekes levelezést folytattam Benedek Miklóssal több alkalommal is. Nagy élvezettel olvastam TV- és filmkritikáit. Soha személyesen nem találkoztunk, de levélírásaink alapján úgy érzem, kölcsönösen tiszteltük egymást. Nos, ilyen volt, és a jelenben is ilyen az „én és az Észak” kapcsolata, hosszú évtizedeken keresztül. Szeretem és megbecsülöm újságjukat pártatlan tájékoztatásukért, sokoldalúságukért, mások véleményének meghallgatásáért - változatlan ragaszkodással. Garadnai Ferencné NY. TANÍTÓNŐ Miskolc Külsős Az én sztorim - egy a sok közül - nem éppen az Észak-Ma- gyarországgal kapcsolatos, bár lehetett volna olyan is, hiszen hosszú évek, évtizedeken át ír- tam-írogattam az újság lapjain, volt úgy, hogy külső munkatársként is, mint szerény mezei írőcska, és ez az idő valóban sorsdöntő volt számomra, mert szerettem, szeretem, és bízom benne, hogy életem végéig szeretni fogom Önöket, az Észak-Magyarországot. „Legbüszkébb” talán a Rakusz Éva ezüstérmes kenu világbajnokkal készült sportriportomra vagyok, hiszen az Isten sem teremtett engem sportriporternek! Valahogy úgy azért mindig volt bennem egy olyan „felhajtóerő”, hogy ha lehetett, ha volt alkalmam, akkor mindent szerettemó legalább egyszer kiRakusz Éva, a volt riportalany (jobbról) Repka Attilával próbálni. Harangot nem öntöttem, de egy nagy tűzesetkor én vertem félre a falu harangját, ami olyan tökéletesre sikeredett, hogy még a botfülúek is belerémültek a hallatán, hiszen semmi kétség nem maradt, hogy nagy baj lehet! Binderné Palocsy Erzsébet Tiszaújváros Széljegyzetek: nevem az újságban Néhány évvel hamarabb születtem, mint megyei lapunk. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem jelenti az újsággal kapcsolatos élményeim kezdetét. Erre az 1950-es évek második felében került sor. Felső tagozatos voltam. Délelőttönként iskola 5 órában, szombaton is. Hétfőnként lett volna a hatodik órában hittan, de néhány alkalom után kihagytam. Az történt, hogy a lelkész valamiért úgy \ megszégyenített társaim előtt, hogy többet nem voltam hajlandó hittanozni. így elmaradt a konfirmálás is, és további életemnek ez is meghatározója lett. Ezentúl a családnak is nagy szüksége volt arra az egy órára az otthoni munkák elvégzésében. Kösd ki a kecskét! Délutánonként a családi gazdaságban rendszeresen dolgoztam. Az iskolából hazaérve várt az üzenet. „Engedd ki az anyakocát a malacokkal a patakra fürödni, és utána legeltesd őket!” Máskor: „Kösd ki a kecskéket legelni!” ;„Gyere ki hozzánk a Nemes-oldalra kapálni, a kapádat kivittük!” Sorolhatnék még hasonlókat, de a lényeg az, hogy ezek az üzenetek az Észak margójára voltak írva. Tehát így kezdődött. Benne van az inas Az üzenetek elolvasása után kinyitottam az újságot, és ebédelés közben megnéztem a képeket, az aláírt szövegeket. Sokkal többre nem volt időm, mert - különösen ha a szüleim után kellett mennem - elszámoltattak az idővel. A nyolcadik után leginkább a nyári szünetekben vettem kezembe az újságot. Rákaptam a rejtvényfejtésre. Volt olyan időszak, amikor többfordulós pályázatra küldtem be megfejtéseket. Akkor az volt a szokás, hogy közben is közölte az újság a helyes megfejtéseket beküldők névsorát. Apám volt a nagy újságolvasó a családban, a sport kivételével. Egyik alkalommal felkiáltott: „Nézd asszony, benne van az inas neve az újságban!” - „Hol te?” - „Hát itt.”- mutatta. Mint jó megfejtést beküldő, örültem én is, de szüleim boldogsága szinte határtalan volt. Egyszerű falusi ember gyermekének a neve az újságban?... Nem emlékszem rá, hogy azelőtt valaha is ilyen büszkék lettek volna rám. Több mint két évig tartó katonai szolgálat következett, megyén kívül. Ebben az időben nem találkoztam az Északkal. Később, felnőttként, nemcsak mint olvasója, de többször szereplője is voltam és vagyok az újságnak. A rejtvények megfejtése továbbra is szokásom, amikor van. Nyertem is megfejtéseimmel pizzautalványt, legutóbb mozijegyeket. Levélíróként, riportalanyként, tudósítóként jelentek meg írásaim több alkalommal. Téeszel- nökségem ideje alatt neveztek a lapban „tenyérjósnak”, „faltörő- nek”. Mind a két jelző onnan ered, hogy szeretem a rendet, a fegyelmet, és mástól is olyan szorgalmas munkát várok el, mint magamtól. Ez utóbbi az emberek többségének kicsit sok. „Tenyérjós” azért lettem, mert az egyik gépszerelő délelőtt 9 óra után tenyerét felfelé fordítva üdvözölt a műhely előtt kézfogással. Megjegyeztem, hogy a 7 órai munkakezdéshez képest igen tiszta a kezed. „Faltörő” is a gépműhellyel kapcsolattal lettem. A szerelők időbérben dolgoztak. Ez a legnehezebben ellenőrizhető, és hibaelhárításnál szinte mérhetetlen. Ennek ellenére előfordult, hogy nagyon kilógott a lóláb. Egy ilyen alkalommal felkaptam mérgemben a kalapácsot és odacsaptam a falnak. Mondtam, hogy ide ablakot kell beépíteni, hogy a művezető az irodából könnyen lefülelhesse a lógósokat. Ezek valakinek a nyilatkozataiból kerültek az újságba. Kicsit bosszantottak, de végül is jót mosolyogtam rajtuk. Velem is előfordult Időnként vannak, akik szidják az újságokat. Azt mondják, hogy hazudnak az újságok és az újságírók. Van ezekben némi igazság. Velem kapcsolatban is előfordult, hogy tévesen jelent meg valami. Hirtelen a Pányok községben megrendezett kerékpárverseny jut eszembe. Mivel tévedés ellen még nincs védőoltás, így felháborodni nem muszáj, főleg ha a dolog nem jelentős. Egy-egy személy, vagy konkrét helyzet bemutatása esetén is előfordul a valóságtól való eltérés. Ezt akkor érzékelhetjük, ha közvetlen környezetünkben, általunk ismert dologról olvasunk. Szádváry Gyula Baktakék
