Észak-Magyarország, 2001. március (57. évfolyam, 51-76. szám)

2001-03-22 / 68. szám

2001. március 22., csütörtök Kultúra 8 HÍRCSOKOR • Jótékonysági műsor. Az Arany Alkony Énekkör jótékonysági műsort ad március 30-án pénteken, délután 3 órától Miskol­con, a Vörösmarty Művelődési Házban. A bevételt az árvízkárosultaknak ajánlják fel. • Egyfelvonásosok. A Pécsi Sándor Guruló Színház két egyfelvonásos, a Szénapadlás és az Embernek maradni nyilvános főpró­báját tartja a miskolci Vasas Művelődési Központban március 23-án délután 4-től. Rozsnyó, Szögliget Miskolc (ÉM) - A címben szereplő két te­lepülésről két különböző Disputa vendegei érkeztek a Miskolci Galériába - ám, mint az a március 15-i Disputa esten is megfo­galmazódott, ez az észak-magyarországi régió mindig szervesen együtt élt. Március 15-én az ember ünnepel. Koszo- rúz, beszédeket hallgat - de nem nagyon be­szélget. A Szépmíves Bt. és a Szépmester­ségek Alapítvány által szervezett miskolci Disputa est ezen a csütörtökön ezért is ka­pott külön hangsúlyt. A vendég a rozsnyói Rákóczi Magyar Közösségi Ház, illetve an­nak két képviselője, Palcsó Attila reformá­tus lelkész és Svajko Gabriella volt. A miskolci kapcsolat lényege pedig a beszél­getés alatt fogalmazódott meg: ez a tájegy­ség szervesen együtt lélegzett mindenkor. Fontos lenne, hogy végre a politikusok is felismerjék, évtizedes együttműködések lé­teznek. A hatalomban lévők által szerzett és aláírt szerződéseket a civil szervezetek meg tudnák tartalommal tölteni. És ez azért is igen hasznos lenne, merthogy való­jában értük kötik meg azokat. És Szögliget? Ott Fecske Csaba költő született, aki a Dőry-pincében a ma este 6 órakor kezdődő Disputa vendége lesz. Zs. Papp Ferenc és Palcsó Attila disputái Öt megyénkbeli kórus Szolnok (ÉM) - A „Kultúrával a Nyu­gat kapujában" című millenniumi ün­nepségsorozat keretében az országos komolyzenei bemutatót Szolnokon tartják március 23-25. között - öt megyénkbeli résztvevővel. A három nap alatt nyolc koncertet ad a rendezvény majd kétezer résztvevője, a második napon lépnek pódiumra a Bor- sod-Abaúj-Zemplén megyéből érkezők. A meghirdetett hét kategória közül négyben vesz részt a megyét képviselő öt előadó. Tiszaújvárosból érkezik a Derkovits Fú­vószenekar, ők Arnóczky Zoltán vezetésé­vel a fúvószenekarok kategóriájába ne­veztek be. Az 1979-ben alakult, ám a jelen­legi felállásban csak 1989-óta működő arany minősítésű együttes indulókat és szórakoztató zenét is szívesen játszik. A gyermekkórusok között szerepel az 1999 októberében alakult kazincbarcikai Ádám Jenő Központi Általános Iskola Kamara­kórusa, amelyben ének-zene tagozatos, 7-8. osztályos tanulók énekelnek Molnár- né Marczin Erzsébet vezényletével. A kamarakórus kategóriában tizenegy nőikar lép fel, kettő az észak-magyarorszá­gi régióból, Sárospatakról és Ózdról érke­zik. A Sárospatakon 15 fővel 1969-ben ala­kult, fesztiválkórus minősítéssel rendelke­ző énekkar két alkalommal is elnyerte már a megyei Amatőr Gála legjobbja cí­met Csehi Ferenc karnagy vezényletével. Az ózdi Harmónia Pedagógus Kórus két éve alakult. Az általános iskolai és óvodai nevelők alkotta együttes nagy izgalommal készül a szolnoki fellépésre, mert lesz az első koncertjük, amit a megye határain kí­vül tartanak Frits Sándomé karnagy irá­nyításával. A másik ózdi együttes viszont rutinos utazó, tavaly ősszel például részt vett a kelet-európai vegyes karok katowi- cei találkozóján is a Bükk Művelődési és Vendéglátó Ház együttese, karnagyuk ifj. Nagy Károlyné Dobó Katalin. Az arany minősítésű, 103 éve alakult kar egyházi és világi műveket egyaránt tartalmazó reper­toárból válogathatott. Brackó István újságíró eltávozott közülünk. Több mint tíz éven át írta riportjait, publicisztikáit az Észak-Ma- gyarország rovatvezetőjeként, majd főmunkatársaként - később még éveken át nyugdíjasaként. 1994-ben a szerkesztőség tagjai az év újságírójává választották (képünk a díj átadásán készült), 1996-ban a város Szabó Lőrinc-díjjal tüntette ki. Holnap, már­cius 23-án, pénteken délután fél 1-kor a miskolci Mindszenti te­metőben a gyászolók utolsó útjára kísérik 57. évében elhunyt kollégánkat. Az alábbi írásokkal rá emlékezünk. / „Imi kellene, de nincs toll” Ugye tudod, hogy nem a halak sír­ták a tavakat, nem azért az árvíz, mert a kopoltyúsok annyi könnyet hullajtottak volna utánad?! Per­sze, hogy tudod! Az ő életük könnyebb lesz, hogy nem ülsz töb­bé a vízparton, eggyel kevesebb horog akaszthatja meg életüket. De azért tudd, elszorul a szívük, ha meghallják, hogy te „horogra akadtál”, a Nagy Égi Horgász ki­fogott, s nem dob már vissza. Én is könnyebben venném halá­lodat, ha mondjuk csak az az egyetlen hét köt hozzád, amelyen 15 éve elkezdtem az Észak-Ma- gyarország szerkesztőségében - a rovatodban - dolgozni. Nem volt könnyű. Akik ismertek, tudják, mi­re gondolok: a cinizmus tüskéivel védted magad, s közben a „védtele­nek” is sebeket kaptak... De aztán baráttá, pártfogóvá lettél. Témá­kat kerestél nekem a vidéki riport- utakon, segítettél - és meséltél. Rengeteget. Volt bőven a tarsolyod­ban, hisz bejártad hajóval a vilá­got, pincérkedtél Budapest legele­gánsabb éttermében, voltál postás, napi negyven kilométeres bicikli­zéssel, nem is beszélve kedvenc hor­gásztörténeteidről... Mondtad, sa­ját magadnak gyűjtögeted az élmé­nyeket, de a közlésvágy arra kény­szerít, hogy közreadd, másokkal is megoszd azokat. Főleg a miskol­ciakkal: szeretted-szapultad a vá­rost, állítottad, jussod kimondani, hogy nem a legszebb város a vilá­gon, hisz itt élsz, benned épülnek a házak, egy vagy a 220 ezerből. Egy voltál... S közben úgy él­tél, hogy nem az élet előjele, ha­nem intenzitása volt a lényeg. Baj-öröm, szomorúság-vidámság, siker-kudarc, esküvő-temetés... mindegy, a mélysége a fontos, magyaráztad, s ez is cinikussá- god látszatát erősítette. De mindezt nem tudhatták azok, akik a riportjaidból ismertek: embert féltő szavaid írói igényes­séggel hullottak a papírra. Az utóbbi időben kevesebb cik­ket küldtél, talán még komolyab­ban vetted a közel két évtizede megjelent könyved előszavában megfogalmazott gondolatot: „Én már az időt nem mérni, hanem el­tölteni akarom, szépen, ember­módra, bölcs eleink templomépítő bölcsességével. ” És talán mert tud­tad, ez már egy másik (média)kor, ahol a száraz hírek megölik a lel­ket - s most téged temetünk... Életképek Méhes László Legyen bár túlérzékeny a lé­lek, gyönge a test, kilátásta­lannak és reménytelennek látszó a helyzet, a tiszta lá­tással (tisztánlátással) össze­gyűjtött képek mélyen beég­nek az emlékezetbe. Emlé­kek nélkül nincs személyes­ség, személyesség nélkül vi­szont nincs emlékezet. A személyes múlt ügye, persze, magánjellegű. Kevesekkel osztjuk meg az egykor volt örömöt, a kiábrándító sérelmeket, a tévedé­sekből kikristályosodott öniró­niát, a múltra visszatekintő ta­pasztalat cinizmusát. És minde­nekelőtt az attól való félelmet, hogy úgy múlik el a tegnap, hogy semmi nem marad belőle holnap­ra. Az elmúlás hiábavalóságának azt az érzését, hogy jelek alig utalnak majd évek múltán arra, tettük a dolgunk, amit ránk írt a sors. Vagy amit választottunk. A napilapot író embert külö­nösképpen érinti meg a múlan­dóság. Ma a holnapi lapot írja - így számára az idő huszonnégy órával mindig rövidebb -, és ne­hezen tud szabadulni attól a gondolattól, hogy azt a pillanat­képet, amiről éppen tudósít,- jelenbe írt múlt időben amit látott és érzett és megfogal­mazott tegnap, azt adott esetben holnapra könyörtelenül átírja a múló idő. A tisztesség ilyenkor tehetetlen, nem beszélve arról, hogy a naiv, őszinte elhivatott­ságot nemegyszer a helyzetérté­kelést értékelők kételyei és (elő)ítéletei kísérik. Ennek elle­nére naponta állást foglal, mond igen-t vagy nem-et, mert tudja: a langyosokat kiköpi az Isten­Isten manapság, ha az újság­írókra tekint, sokat köpködhet. Egyre kevesebb az egyes szám el­ső személyben fogalmazó zsurna­liszta, egyre ritkábban nyilvánít véleményt nyilvánosan a mai magyar sajtóban az újságírói „én”. Mintha értékét vesztette, volna az a személy, aki nap mint nap tíz- és százezrekhez szól a maga módján - már csak azzal, hogy újságcikket fogalmaz. Annak okairól, hogy hová lett, és elveszett-e végképp a szemé­lyes hang, hosszan lehetne szólni, de hagyjuk a minősítést. Megteszi - szomorú, de 2001. március 9-étől már múlt időt kell használni megtette ezt egy következetesen egyes szám első személyben író ember, Brackó Pista. A régivágá­sú, egykor volt kollégának a tava­lyi könyvhétre jelent meg az el­múlt években nyomdafestéket Könyve tavalyi bemutatóján először újságnyomópapíron látott publikációinak összegyűjtött és könyvbe szerkesztett almanachja. Írói-szépírói-újságírói dilemmáját fogalmazó címe - Mit ér, ha ír? - adhat magyarázatot e hosszúra nyúlt bevezetőre. De ebbe, az egyetlen kérdő mondatba sűrített összegzés világít rá leginkább ar­ra az ellentmondásra, ami annak az elméjében dolgozik, aki napon­ta fog tollat a kezébe. Az elhiva­tott krónikás akkor is ír, ha nap mint nap felteszi magában azt a kérdést, ami a Brackó-könyv cí­me és tartalma között feszül. A Mit ér, ha ír? - az ő szavai­val élve - olyan dolgozatok sora, amelyek egy érzékeny és együttérző ember napi üzeneteit tartalmazzák. Míves írásokat, amiket azok helyett fogalmazott meg, akik gondjukkal-bajukkal hozzá fordultak. Általuk adnak a Brackó-publicisztikák érzé­keny korrajzot. A szerző nyilvánvalóan tisztá­ban van azzal, hogy egy társada­lom, egy réteg, egy ember problé­máját orvosolni aligha képes. Vi­szont, hogy olvasója számára ez ne legyen olyan keserűen kiáb­rándító felismerés, zavarba ejtő módon saját emberi gyarlóságai­ra utal, azt állítja párhuzamba másokéval. Közhírré teszi, hogy ő, az újságíró is ember, gondola­tai félelmekkel, mindennapjai megélhetési problémákkal ter­heltek - mint azoké, akikhez szól. A sorok között ott bujkál, hogy aznap jobb vagy bal lábbal kelt föl, boldog-e vagy csalódott, sütött-e a nap vagy éppen esett. Ellenben nem csupán ismeri, de éli is a bölcseletet: a megosztott öröm kétszeres öröm, a megosz­tott bánat feleakkora bánat. Még ha az üres papírlap fölött egye­dül vajúdik is az, aki ír... Brackó István: Mit ér, ha ír? Az én újságírói pályafutásom úgy kezdődött, hogy a cégnél, ahol közgazdászként dolgoztam, kirúg­tak. A nagyhatalmú emberek és millió forintok sorsáról döntő igazgatóról megírtam, hogy suk- sükkel beszél, s ez valami iszo­nyat, le kell váltani... Ez volt az első dolgozatom a helyi lapban. A szerkesztőség állást ajánlott, a cég pedig oly melegen támogatta távo­zásomat, hogy az ösztöndíjat sem kellett visszafizetni... Ez ám a karrier! Nem láttam Lenint, nem vettem részt a spanyol polgárhá­borúban, nem lehettem partizán, ötvenhatosnak gyerek voltam. Szóval: így lettem ellenállhatat­lan, s ha sokáig élek, még talán utcát is elneveznek rólam. Zsákut­cát. Mert az lenne az igazi. Én sokáig azt hittem, hogy kur­va fontos vagyok. Közvetítek, véle­ményt formálok, lendítek a világ kerekén. írok, szólok és beleszólok. Jártam bányában (szén, só és kao­lin), repültem tízezer méter fölött, két űrhajóssal paroláztam, Kádár János jelenlétében interjút készítet­tem a Kossuth-díjas vasmunkás­sal, Pióker Ignáccal, találkoztam a sci-fi író Lemmel, jártam a há­borús Bejrútban, a parlamenti bü­fében kaviáros szendvicset ettem, vendége voltam a csak kiváltságo­sokat befogadó taktai Tesztkert­nek, s félig-meddig tegező viszony­ban voltam Grósz Károllyal. (Ő te­gezett, én pedig makogtam.) De jártam olyan árvízsújotta, kitele­pített faluban is, ahol az áradat után a rendfenntartókkal vártam a hazaérkezőket. írtam nekrológot országos hírű kolléga halálakor, s tartósan feküdtem abban a kórhá­zi szobában, ahonnan két beteg­társamat lábbal előre vitték ki... Kétszer keveredtem közvetett em­berölés gyanújába. Egyszer megin­terjúvoltam egy idős nyomdászt. Másszor beszéltem egy rokkant bányásszal, aki milliókat nyert a lottón. A cikkek megjelenése után nem sokkal mindkét hősöm meg­halt... A rokonok azzal vádoltak, hogy én öltem meg őket, mert a különleges szituáció, a stressz, a publikáció végzett velük. Mit ér az ember, ha ír? Félszem és felelősségem felerősödött, s sokat vesztettem magabiztosságomból, világmegváltó hitemből. Nyertem díjakat, kaptam kitüntetéseket és pofonokat. Színházban, csokor­nyakkendősen, s a négy fal között pőrén és kiszolgáltatottan. A nyomtatott dokumentumoknál ma már egyre inkább az emlék, az él­mény izmosabb. Nem voltam, nem vagyok vallásos, de tiltakozom a hitetlenség vádja ellen. Most ab­ban hiszek, hogy tudok még hinni. De néha kiszalad alólam a sámli. Bizonytalan és keserű lettem. Túl az ötvenen már az is siker, ha az embernek akadnak panaszmentes napjai. Testi és lelki nyavalyák gyötörnek. Használtam valamit? Vagy csak elhasználódtam? Talán még van némi esélyem, mint a horgon rángatózó halnak, mielőtt a szákba kerül? Nem panaszkodom. Tényeket közlök. Vagy csak pillanatnyi han­gulatomat? írni, utazni muszáj! Sorsom erre kényszerít. Ha lehetne, akkor nem kezdeném újra. Ha le­hetne, akkor nem vállalnám föl ezt a feladatot. Mert nem tudom telje­síteni. Mert hiányérzetem van. S gyötör az, ami kimondhatatlan... Ami bevégezhetetlen. Lehet, hogy hülye vagyok. Miért írom le, miért adom ki magamat?! Mert lehettem volna - ahogy Szabó Lőrinc vallja - gyík, egy meleg kövön... Ilyenkor, lassan bevégezve ezt, s készülvén az újra az ember élanda- lodik, akaratlanul is leltárt készít. A szent áhítatban elernyed a lélek összetartó fegyelme, s kegyes csalás­sal „nem söpri le a mérleget", s hagyja, hogy az öröm serpenyőjé­ben az alkalmi sikerek, a kellemes emlékek, a megharcolatlan győzel­mek többet nyomjanak, mint ab­ban a másikban a kudarcok, a ke­serű napok, az önpusztító pillana­tok. Toliamat lila tintába mártom, romantikus gyertyafénynél írok, s angyalszámysuhogást hallok. Hör- pintek poharamból, koccintok a vi­lággal. A béke méhe dong szívem­ben: kívülről, fölülről látom ma­gam, s ebben a tudathasadásos ál­lapotban a betűk pillangóvá vál­nak a papíron, körberöpülik a szo­bát, megtelepszenek a zöldgerincű könyveken és bebábozódnak... Mi­vel semmi dolgom nincs, mert kész a mii (leltár), rágyújtok egy szivar­ra, kinyitok ajtót és ablakot, hogy ne gondoljak semmire.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents