Észak-Magyarország, 2000. december (56. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-30 / 304. szám

2000. december 30., szombat EVBUCSUZTATO Szilveszteri lapok, egykor és ma Gyerek az ágy alatt, egér a párnában Olvasóink mesélték 2000-ről Miskolc (ÉM) - Számos újság­ban olvashatnak ilyenkor, év végén összeállításokat arról, hogy a város, a megye, az or­szág valamelyik ismert szemé­lyisége milyennek látta az el­múlt évet, melyek voltak abban az esztendőben legemlékezete­sebb, legtréfásabb történetei. Mi úgy döntöttünk, kipróbál­juk, mi sül ki abból, amikor ol­vasóink mesélik el nekünk (s így egymásnak) 2000-es vicces, de legalábbis különös eseteiket. Összeállításunkat az alábbiak­ban olvashatják. Az év legvidá­mabb története­ként tartom számon - kezd mesélni Czel- vikker Józséfné amikor egy éjszakai moso­gatás után be­kukkantva a gyerekszobába, négyéves kislányomat nem talál­tam az ágyában. Nagyon megijed­tem, hirtelen 'el sem tudtam kép­zelni, hová lett. Gyors ellenőrzés a bejárati ajtónál: zárva. - Itt nem mehetett ki. - Fürdőszoba, nagyszoba, konyha, a gyerek se­hol. Ébresztem a férjem, aki sze­gény nem rég aludt el, és mind­járt kelnie kell. A közös keresés­nek sincs semmi eredménye. A nagy sürgés-forgásra felébredt a 9 éves nagylányunk is, és most már hárman kerestük a kicsit. Semmi. Végül leültünk a gyerek­szobába, hogy rendezzük gondo­latainkat, s a pár másodperces csöndben halk horkolásra let­tünk figyelmesek. Lassan rájöt­tünk, hogy a hang az ágy alól jön. S valóban ott volt Fruzsina. Kis plédjét magához ölelve jó­ízűen szundított. Hogy hogy ke­rült az ágy alá, máig sem tudtam kitalálni, ugyanis oda bemászni még ébren is nagy mutatvány kislányom számára, nem még al­vás közben. A párna vége Hizsnyik And- rásnét egy „hű­séges” egér tré­fálta meg: - Kedves egeré- sző kedvű macskám elkó­borolt, s mi ta­gadás, néhány szemtelen egér a házba is be-be- tévedt. Nem riadtak vissza még attól sem, hogy párnáim sarkát kirágják. - Na, ennek véget ve­tek! - határoztam el. Szereztem egy új macskát, s párnáim sarkát szépen bevarrogattam. Úgy gon­doltam, pontot tettem az ügy vé­gére, volt egér, nincs egér. A leg­nagyobb meglepetés akkor ért, amikor este épp az első gyönyörű álmomat kezdtem el álmodni. Halk kaparászást éreztem a fü­lem körül. - Mi ez? - ugrottam föl. Aztán semmi. Visszafeküd­tem. - Biztos csak álmodtam - nyugtattam meg magam. Aztán újabb kaparászás, egyre erőseb­ben. Eltelt egy kis idő, amíg rá­jöttem, hogy a szemtelen kis cin- cogót bevarrtam a párnámba. így utólag már mulatságosnak tűnik, ahogy elkeseredett harcot vívtam a fürge egérrel az újra kibontott párnám tollai között, de akkor, a csata végén szomorúan vettem tudomásul, hogy kedvenc pár­nám nem párna többé. Nem jöttek az ufók Szintén éjsza­kai történetre emlékszik He­gyi Bernadett:- Kishúgom játék fütyülős teáskannát ka­pott karácsony­ra. Egy idő múlva a gyakori használatnak köszönhetően a kanna olyankor is bekapcsolt, és fütyült, amikor nem kellett volna, s hangja is megváltozott: érces, éles sípolása szelíd, távoli búgássá szelídült. Egyik éjszaka álmomból ébresz­tett ez a hang. - Jönnek az ufók! - gondoltam rögtön. Épp ebben az időben olvastam néhány ufós könyvet. Az erkélyről pásztáztam az eget, vajon tényleg csészealj alakú űrhajók repülnek majd le? Az ufóvárásból apa mérgelődése térített vissza a valóságba.- Holnap kidobom ezt a teás­kannát, képes éjszaka is fütyülni. Azóta sem mondtam senki­nek, hogy milyen izgalommal vártam azon az éjszakán a föl­dönkívülieket. Műsor a roncs mellett Munkám jelle­ge miatt elég sokat utazom - kezdi saját tör­ténetét Molnár Péter. - Gyak­ran kell Buda­pestre men­nem. Október­ben, egyik budapesti utamon a Margit-híd budai oldalán álltam egy komolyabb, kétsávos sorban, amikor meglódultak az autók és a hirtelen támadt lehetőséget mindenki vérmérséklete szerint szerette volna kihasználni. A mellettem lévő sávból váratlanul elém vágott egy öreg citromsárga Wartburg, de a meggondolatlan manővernek rossz vége lett, a sor ugyanis hirtelen megállt. Elég nagy csattanás volt, az én autóm eleje a Wartburg hátuljának csa­pódott, az pedig elejével az előtte fékezőbe szaladt. Dugóban koc­canni eléggé rémes dolog, hiszen nem elég a karambol miatt ide­geskedni, de még a körülöttünk, főleg mögöttünk beszorultak du­dálását is el kell viselni. Mindhá­rom autóból kiszálltunk, szeren­csére gyorsan kiderült, hogy sem az én kocsim, sem a hármas koc­canás harmadik résztvevőjének terepjárója nem sérült meg ko­molyabban - sőt, csak a lökhárí­tók gumicsíkja horzsolódott meg -, de a Wartburg sajnos elég rossz állapotba került. Bár az ele­je igencsak összetört, mozgáské­pes maradt, de a hátulja, a cso­magtartó gyakorlatilag felismer- hetetlenné vált - a benne szállí­tott holmikkal együtt. Ami eléggé elkeserítette a wartburgos sráco­kat, ők ugyanis (mint amatőr hódmezővásárhelyi rockegyüttes) éppen életük első fővárosi klub­koncertjére készültek és a cso­magtartóban vitték a gitárokat, a dobokat, az erősítőket, mindent, ami az ütközés után nem csak használhatatlanná, de gyakorlati­lag felismerhetetlenné is vált. Mi­vel egyértelműen ők okozták ma­guknak a bajt, inkább letörtek voltak, mint ingerültek és mi, a koccanás vétlen áldozatai igye­keztünk megnyugtatni őket. A mögöttünk feltorlódó kocsisorból hamarosan előkerült egy huszon­éves fiatalember, aki először csak azért indult el, hogy lássa, miért áll a forgalom. Ám amikor meg­tudta, mi történt, elővett egy ri­portermagnót és kiderült, hogy az egyik rádió munkatársa, aki ott, helyben készített egy kis be­szélgetést a koncertje előtt ka­rambolozó zenekarral. Akik így, kicsit kárpótlásként, életük rá­dióriportján estek túl - a roncs mellett. Kötöznivaló január- Még jócskán az év elején, ja­nuárban tör­tént, hogy egy korábbi, még nem teljesen gyógyult térd­sérülés dacára Budapestre kellett utaznom egy fontos üzleti tárgyalásra - meséli Soltész Ju­dit. - Mivel nem kis tétje volt a dolognak, igyekeztem a legjobb benyomást kelteni, hosszú szok­nyában, bundában, hibátlan sminkkel szálltam ki a parkoló­ban az autóból és indultam a megbeszélt hely felé. Úgy érez­tem, rendkívül jól sikerültek előkészületeim, mert igencsak megnéztek az utcán. Fiatalabb és idősebb férfiak, akik velem szemben jöttek, sőt az út túlol­daláról is megbámultak. Akkor kezdett gyanússá válni a hely­zet, amikor észrevettem, hogy a nők ugyan úgy megnéznek, mint a férfiak. Lopva végignéz­tem magamon, de nem találtam semmi olyasmit, amit nem sze­rettem volna, ezért egyre na­gyobb zavarban voltam, hogy mégis, miért néz engem minden­ki. Nem tehettem mást, magam mögé néztem és meg is láttam, mi olyan bámulnivaló... A még otthon gondosan térdemre kö­tött fásli letekeredett és ekkor már több méteres sávban húz­tam magam után. Elcsúszott a fodrászom Marschallkó Il­dikó története: — Nyáron történt a nagy melegben, ful- lasztó hőség volt és mint mindenki más­nak, nekem is eszembe jutott, hogy ráférne a frizurámra egy kis fazonigazí­tás. Egyszerűen csak pár centi­vel rövidebbre szerettem volna vágatni. Felhívtam hát a fodrá­szom és megkértem, ha tud, iga­zítson rajta egy kicsit. Mikor be­léptem, a szalont takarították, felmosták a csillogó járólapot is. Beültem a székbe, ő pedig az ol­lóval azonnal munkához látott. Mögémállt, és arra készült, hogy- mint már annyiszor - körben megszedje kicsit. Igen ám. de megcsúszott a frissen felmosott padlón és ugyanazzal a mozdu­lattal fejem búbjáról levágott egy jókora tincset. Megdermed­tem az ijedtségtől, ő visszanyer­te egyensúlyát, de ahogy felállt, azonnal kértem tőle egy tükröt, hogy lássam: mit csinált. Akkor döbbentem rá, hogy nem csak néhány szálat vágott le, hanem körülbelül háromujjnyi csíkban nyisszantotta le az ollóval a ha­jamat. Igaz, szörnyülködtem, de sírás helyett nevetni kezdtem. Nem volt más választásom, 3 milliméteresre kellett vágatnom a frizurámat. Elég extrém lett a megjelenésem, ismerőseim fur­csán is néztek rám, találgatták, vajon miért hordom így - de az igazat, hogy elcsúszott a fodrá­szom, senki nem hitte el. Oda lett a nadrág- A kutyánkat, a fekete szőrű, örökmozgó Duracellt ezút­tal a „kereszt­anyja” fürdette meg, mert a la­kásban épp ta­taroztunk. Szép tiszta is lett az állat, de a szőre rettenetesen hullott. Ilyen körül­mények között látogatott meg minket egy kedves barátunk, Tamás. Öt nagyon szereti a ku­tya - Tamás néha énekel is ne­ki. Örültek egymásnak, a nagy játék közepette a kutya felpat­tant a barátunk ölébe, és azon­mód összeszőrözte az elegáns, világos nadrágot. Szaladtunk volna gyorsan a ruhakeféért, de mivel a lakás is szaladt, sehol sem találtuk. Meglett viszont a porszívó... Leszedtük a csőről a fejet, és azzal láttunk a tisztítás­hoz. Nem kellett volna, mert a cső teljesen beszívta a nadrág­szárat, és egy nagy kör alakú foltot hagyott az anyagon. Pilla­natok alatt tönkrement a szép nadrág. Csakis végső elkesere­désében juthatott eszébe Tamás­nak, hogy a fürdőszobába vonul­jon, és megpróbálja eltüntetni az elmúlt néhány perc csúnya nyomait. De nem jött össze: ahogy megnyomta a folyékony szappan gombját, a tartó csak­nem teljes tartalma a nadrágján landolt. De akkorra már mind­annyian a hasunkat fogtuk a ne­vetéstől - sorolja Szőke Zsuzsa. Mi volt a kabát alatt?- Mint minden nap, békésen álltam a pult mögött - köny­vet árulok a belvárosban - halljuk Schülle Zsolttól. - Ak­kor épp egy pár érkezett a standhoz. Na­gyon érdekelte őket egy könyv. Főleg a hölgyet. A férfi nagy gavalléran fel is ajánlotta, hogy majd ő megveszi a szíve válasz­tottjának, de nem volt nála elég pénz. Már én éreztem magam kellemetlenül, mert egyre csak álltak ott toporogva, ám végül feloldotta a helyzetet a hölgy azzal, hogy ő majd kipótolja a hiányzó részt, kifizet engem. Ki is gombolta a blézerét, akkor lepődtem meg: meztelen felsőtesteit álldogált ott előt­tem. Szerencsére még mielőtt egy szót szólhattam volna, elő­vette a zsebéből a pénzt, fizet­tek, távoztak. Sötétben Csordás Tamás­sal esett meg a következő.- A Miskolci Egyetemen dol­gozom - elég sokszor kevere­dek a hallgatók­kal mulatságos helyzetbe. Egy előadás alkalmá­val diavetítőt is használtam. Ab­ban az előadóteremben elég fu­rák a fényviszonyok, hol az a baj, hogy a vetítőt nem látják a diá­kok, hol meg az, hogy a jegyzete­léshez túl nagy a sötét. Békésen kezdődött az óra. Mindössze azt akarták tőlem a hallgatóim, hogy kapcsoljam fel a villanyokat, hogy írni tudjanak. A baj az volt, hogy ezt hirtelen és egyszerre kö­zölték, a nagy hangzavarból én pedig azt szűrtem le: sötétebbet akarnak. El is kezdtem lekapcsol­gatni a még égő lámpák közül né­hányat, mire aztán még nagyobb hangzavar keletkezett, de akkor­ra én már egy másik kapcsolóhoz nyúltam, mire ők magyarázták, hogy nem, nem azt akarják, a másikat kapcsoljam, és ellenke­zőleg, végül a nagy ordítozás kö­zepette, mindenkit túlberregő hanggal leereszkedtek a sötétítő panelek, és mi pedig ott nevet­tünk a teljes sötétségben. Olvasóinkat kérdezte: Búss Gábor Olivér, Kavaleczné Hegyi Erika, Papp Tímea Fotók: Bujdos Tibor, Vajda János, Végh Csaba

Next

/
Thumbnails
Contents