Észak-Magyarország, 2000. december (56. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-30 / 304. szám
2000. december 30., szombat Szólástér 1 ZÓLASTEROlvasóink leveleiből Sajóvámoson nem? Több főiskolán és egyetemen tanuló fiatal nevében írom meg ezt a levelet, talán hitelt érdemlően utána tudnak járni az alábbi dolgoknak. Állami + önkormányzati támogatással meghirdették a felsőfokú intézményekben tanuló diákok részére a „Bursa Hungarica” pályázatot, melyet a helyi önkormányzatoknál lehet igényelni 2001. január 5-ig. Sajnos, a sajóvámosi önkormányzat nem támogatja a lehetőséget a diákoknak, pedig azt hiszem valamennyiüknek egy kis könnyítést jelentene havonta az a kis pénz. Nem tudom kormányrendelet határozta-e meg a pályázatot, ha igen akkor jogában áll-e az önkormányzatoknak visszautasítani? Név és cIm a szerkesztőségben „Óezredbúcsúztató” Ha visszatekintünk a most véget ért évezrede, de főként a XX. századra, úgy joggal állapíthatjuk meg: valamennyi társadalmi feszültség és konfliktus az anyagi javak szétosztása okán robban ki. A XIX. század klasszikus gondolkodói szerint a lét és a megoldás a munka közössé tétele és a vagyonnak egyenlően történő megosztása. Nagy ugrást téve az időben, az 1948-as fordulat után már sokkal keményebben és markánsabban fogalmaztak: Aki nem dolgozik, az ne is egyék! Majd ez az álláspont odáig szelídült és módosult, hogy mindenki munkája, mindenki tehetsége szerint részesüljön. Más kérdés, hogy 1988-ban sajtó alá került „A magyar szocializmus válsága” c. nekrológ, amelynek írója a bukás legfőbb okát abban jelölte meg, hogy a jól dolgozónak nem adták oda a többletet, a rosszul dolgozónak meg zsebébe tették a hiányt. Miközben folyamatosan szemünk előtt lebegtették a szocializmus végső győzelmét, amikor majd- valamennyien igényeink szerint osztozunk. Nincs rajta mit elmélkedni és nosztalgiázni. Egy hosszú és keserves kiút keresés után zsákutcába kerültünk. Ráadásul az utóbbi tíz év legalább olyan ellentmondásos volt, mint a megelőző évtizedek. Miközben állandóan a teljesítményről, hatékonyságról, egyéni kezdemények fontosságáról, egyéni kezdeményezés fontosságáról beszéltünk, a szétosztást mindenekelőtt rászorultsági alapon képzeltük el méltányosnak és igazságosnak. Talán fölösleges bizonygatni; ez az állandóan jelen lévő meghasonlott állapot, a szavak és tettek anakronisztikus ellentéte vezetett oda, hogy korszakokat, rendszereket és irányzatokat átívelve a legfontosabb statisztikai mutatók változatlanul kétségbeejtőek. Fél évszázada veszteséges a fizetési és külkereskedelmi mérleg, államadósságunknak csak az évi kamatai és törlesztései közelítik a fejenkénti 100 ezer Ft-ot. Két évtizede csökken az ország lakossága. Van 1-1 millió nyilvántartott alkoholista, kvázi analfabéta és rokkant- nyugdíjas. Ez a szám akkor is megdöbbentő, ha együttesen nem érik el a 3 milliót. A sorkötelesek nagyobbik fele katonai szolgálatra alkalmatlan fizikai és idegi okok miatt. A diszkók világában pedig megszületett a legújabb életfilozófia: nem érdemes 40 évig élni, ha az ember 25 éves korára is kipörögheti magát. Akiknek az lenne a tisztségük, hogy ebben a zűrzavarban rendet teremtsenek, és megkeressék a kivezető utat, azok egymás lejáratásával és hiú remények keltésével, csalfa ígéretek gyártásával foglalkoznak. Megfeledkezvén arról, hogy a jelen nem más mint a múlt egyenes következménye és a jövő záloga, azt sem veszik észre, hogy nálunk már Aladdin sem az igazságot, hanem a lámpáját keresi. Kiss József Miskolc Hármas karácsony A mi karácsonyi történetünk inkább lehangoló, de csodálatos is. 1997-ben, a karácsony előtti napokban vártam negyedik gyermekem születését. December 16-ára voltam kiírva. Titokban arra gondoltam, milyen csodálatos ajándék lenne, ha pontosan karácsonykor jönne a világra. A karácsony várakozással telt el. A baba nem akart megszületni. Karácsony és szilveszter között, december 29-én orvosi beavatkozással született meg a lányom. Már születésekor problémák voltak. Ettől kezdve, hónapokon át harcoltunk az életéért. Életének első hónapjában 2 műtéten esett át. Ebben a hónapban mesterségesen, lélegeztetőgéppel tartották életben a koraszülöttosztály intenzív részlegén. Végre 1998. április 10-én hazakerültünk. A problémák ezután is jöttek. Nem volt jó a légzése, a mozgásban, a fejlődésben elmaradt. 1998. november 19-én újból megműtötték, hosszas, kórházi kivizsgálás után. Először úgy tűnt, minden rendben van, de sajnos, újabb 1 hónap telt el lélegeztetőgépre kapcsolva, élet és halál között. Ez alatt többször kellett átélnünk, hogy elveszíthetjük. Végül mégis bekövetkezett a csoda. Pontosan a karácsony előtti napon, karácsonyi ajándékként elhagyhattuk az intenzív osztályt és visszakerültünk a pulmonológiai osztályra. Bár lassan, de elkezdtünk gyógyulni, fejlődni, ami nem kevés erőveszítést igényelt tőlünk, és még többet a lányunktól. 1999-ben is eljött a karácsony. Már előtte hosszú ideig beteg volt a lányunk, tüdőgyulladása volt. Mindent elkövettünk orvosaink segítségével, hogy itthon gyógyítsuk meg. Küldtünk karácsonyi üdvözlőlapokat a kórházi osztályokra, ahol hosszabb időt töltöttünk el, s vártuk az ünnepeket. Sajnos, gyermekünk nem gyógyul, így pontosan a képeslapokkal együtt érkeztünk meg a kórházba. Családunk újból kettészakítva töltötte el az ünnepeket. Gyógyszereket a mai napig állandóan szedünk, de hála istennek, és köszönet azoknak, akik segítettek a gyógyulásban, van majd 3 éves lányunk, aki még egyszer sem ünnepelte itthon a születésnapját. Remélhetőleg az idén ez másképp lesz. A történtek miatt, minden évben félelemmel tekintünk a karácsonyi ünnepek elé. Vasas László Zsoltné Encs-Abaújdevecser 53 éve történt 53 évvel ezelőtt történt, mégis elevenen él az emlékezetemben. Kis húgom a 3 évhez, én az ötödikhez közelítettem. Nagyon vártuk a Jézuskát. Szüléink nagyon szegények voltak, ennivalónk is alig volt. De mi hittük, hogy karácsonykor mindent megkapunk. Ennivalót, ruhát, játékot. Naponta imádkoztunk, és főleg nagyon jók voltunk. Eljött a várva várt este. Hosszú és izgatott várakozás után apró csengőhang szólt ajtónk előtt. Megijedtünk. Mi lesz, ha bejön az angyalka? Mit mondunk neki? Édesanyám ment ajtót nyitni - mert édesapám „éppen nem volt benn”. Feldíszített kis fácskával jött vissza. Édesapám jött utána kis vesszőkosárral, amiben ajándékok voltak: alma, dió, aszaltszilva-krampusz, és 2 csodaszép rongybaba. Picik, puhák, szép, forgós ruhában. Édesanyám a legszebb prusz- likját áldozta fel, s amíg aludtunk varrogatta titokban, hogy örömet szerezzen. Körül álltuk a fácskát és szüléinkkel együtt énekelgettünk. Rövid öröm után húgocskám megkérdezte: Miért üres a fa nálam? Ugyanis féloldalas volt csak és mivel az ágyfelé fordították a csonka részét - a húgi meg ott aludt, az ő helye volt -, így az édesapám azt válaszolta: „Mert sokszor voltál rossz.” Ami igaz, az igaz, eleven gyermek volt testvérkém. Zsuzsika letérdepelt a fa elé, összetette kezét és imádkozott hangosan a Jézuskához, hogy soha többé nem lesz rossz, csak neki is hozzon „karácsonyfát”. Pedig az nem is olyan megrakott csillogó-vil- logó volt, mint a mostaniak. Csak piros alma, dió és házi, Együtt az óvodában A Fazola Henrik úti óvodában korán elkezdődtek a karácsonyi előkészületek. Az óvoda pedagógusai az adventi várakozás időszakában is fontosnak tartották az ünnepre, a családi együttlétre való felkészítést, az egymásra figyelést, a szeretet érzésének felkeltését. Ezért családi délutánokat szerveztek melyen szülő, nagyszülő, gyermek, óvónő együtt készítette az adventi koszorút, asztali díszt, gyertyatartót. A gyermekek az általuk készített mézessel, gyümölcssalátával kínálták a vendégeket. Rögler Gáborné ÓVODAVEZETŐ „(Macs)karácsony” Régi előfizetője vagyok az Észak-Magyarországnak. Ezúton szeretnék gratulálni munkájukhoz. Különösen tetszenek az újság hátoldalán lévő állatokat ábrázoló fotók. Ha lehet, én is szeretnék ehhez hozzájárulni, ezért küldök egy karácsonyi fényképet a kedvenc cicámról, aki éppen a szaloncukrot ci- bálja le a karácsonyfáról. Ha jónak találják a fotót, és lehetőség is van rá, örülnék neki, ha viszontláthatnám az újságukban. Ezúton szeretnék kellemes karácsonyi ünnepeket, és boldog, sikeres új évet kívánni! Szabó Sándorné Sárospatak selyempapírba csomagolt szaloncukor aranyhajjal, papírlánccal. De nekünk maga a mennyország. Aznap sírva feküdtünk le mindnyájan. Még az én erős apám is könnyezett. Annál nagyobb volt az örömünk reggel. Mert a csonka fácska kerekre gömbölyöd- ve köszönt ránk. És mintha Zsuzsikánk felőli oldalán a díszek is szebbek lettek volna. Csoda történt. S a szívünkben a szeretet mellé béke és boldogság költözött. Nagy Lászlóné nyugdíjas pedagógus Egy régi karácsony 1943-at írtunk, tehát még javában dúlt a n. világháború, amikor mi Kolozsváron éltük a külvárosi gyerekek mindennapjait. 14-15 éves srácok - tanulók - voltunk s ugyanakkor a 191-es cserkészcsapat kerekdombi rajában tevékenykedtünk. Életünket a cserkészet törvényei és az egyszerű munkás szülők által megfogalmazott „normák” irányították. Nem voltunk elkényeztetett fiatalok, hanem inkább egy hírhedt városrész vagányai, de energiánkat nem rombolásra, temetők feldúlására, randalírozásra fordítottuk, hanem valami hasznos, közérdekű munka elvégzésére. Ezek között említeném az idős emberek megsegítését, a természet védelmét, valamint népdalgyűjtést kultúrműsorokban való részvételt stb. A „napi jótett” kérdése foglalkoztatott karácsony közeledtével is. Egy napon őrsvezetőnk (régi, jó pajtásunk, aki már régen az égiek cserkészcsapatában szorgoskodik) azzal az ötlettel állt elénk, hogy karácsony szentestéjén lepjünk meg ajándékokkal egy szegény sokgyermekes családot, akikről tudtuk, hogy nyomorognak, mert az apa minden pénzét elissza. Úgy is lett! A karácsonyfát közös pénzből vásároltuk meg, a szaloncukrot, süteményeket meg az ajándékokat a szüléink adták össze. Karácsony szentestéjén bekopogtunk az említett családhoz. Amikor beléptünk a kis szobába a gyerekek mindjárt körülvettek. Az anyuka meg kíváncsian nézett ránk. Mi elmondtunk jövetelünk célját, s mindjárt hozzáfogtunk a karácsonyfa feldíszítéséhez. Hamar megváltozott a hangulat. A beléptünkkor sírdogáló, nyöszörgő gyerekek egyből vidámak lettek. Megkezdődött a nyüzsgés, segíteni akarás, nevetgélés, tehát önfeledt percek következtek. A fát hamar feldíszítettük, aláraktuk az ajándékokat, és meggyújtottuk a gyertyákat meg a csillagszórókat. A hatás leírhatatlan volt! Sohasem fogom elfelejteni az örömtől csillogó gyerekszemeket! Az apuka nem volt otthon, de akkor nem is hiányzott egy hangoskodó részeg ember! Néhány pillanatig gyönyörködtünk az önfeledten zsiborgó gyerekekben, majd halkan elkezdtük énekelni a „Mennyből az angyalt”! Két nagyobb kislány próbált velünk énekelni, még a három kisebb fiú szájtátva hallgatta a dalt, csak az anyuka sírdogált egyfolytában könnyeit töröl- getve! Befejezve kellemes ünnepeket kívántunk és elköszöntünk a családtól. Mindenki hazafelé indult a saját karácsonyfája felé, lelkűnkben egy kimondhatatlan jó érzéssel. Az akkori hét tagú őrsből, már csak ketten élünk, de annyi év távlatából is eszembe jutnak karácsony táján, azok az örömtől csillogó gyerekszemek! Bokor József Mikóháza Egy fácska panaszai Egy kis fenyőfa kesergése. Mit vétettem, emberek, hogy karácsony vigíliáján majdnem halálos sebet kaptam, mint az észak-afrikai szerencsétlenek, akiket honfitársaik egyszerűen lefejeznek? Tavasszal szerető kezek itt gyö- kereztettek le a sivár bérházak közötti járda mellé, kezdtem már karjaimat is nyújtogatni, hogy jövőre, az új évezred beköszöntése után már ringathassam rajtuk a szerelmes dalokat dúdolgató gerléket, a leghidegebb időtől sem félő verébcsapatokat, az ablakok alatt élelmet kereső cinkéket és fekete rigókat, akik nem mennek el telelni a Szentföldre vagy Karthágó vidékére, hanem velünk együtt vészelik át a legnehezebb napokat is. Én most itt állok, lefejezve, mert valaki, aki hátsó két lábán járva emberi alakot vett fel magára, és bár nem voltam útjában, mégis csúful lefejezett. Sehol senki sem oktatta őt otthonában vagy az iskolában, hogy mi, növények is érezzük a fájdalmat, csak hallgatva tűrjük el a bántalmazásunkat? Fura jószág az ember. Az egyik adakozik, segít, gyönyörű parkokban szeretne élni, a másik, a mellveregetős meg inkább tömi zúzni szeret, parkok, pihenőhelyek lócáit veri szét, bemocskolja a ragyogóan fénylő házak falait, Kialakítva a túlságosan modem világ új „kultúrgyönyöreit”... Én, ha már nagyobb baj nem szakad rám, még valahogy talán túlélhetem megcsonkításomat, még ha nem is lehetek már olyan sudár, mint a most félelemtől teli társaim, de nem kívánom a megcsonkí- tőmnak, hogy akár egy kívánsága is teljesüljön azon járókelőknek vagy bérházi lakóknak, akik szomorúan veszik tudomásul az emberi gyarlóság rajtam bemutatott cselekedetét, mert az tragédiát jelentene számára... Emberek! Szeressetek minket, mert mi a javatokat szolgáljuk! Deme Dezső Miskolc Karácsonyi csoda 1951 karácsonya a legszomorúbb volt egész életemben. A nyár elején meghalt édesanyánk, édesapánk a Donnál veszett. Ketten maradtunk árvák az öcsémmel. Nem volt más, akihez hazamehettünk, csak a 77 éves öreg nagymamánk, de ő haza- várt bennünket. Akkor én egy miskolci leánykollégiumból, az öcsém Sárospatakról indult haza vonattal. Az osztálytársaim összeadtak egy kis pénzt, amiből cukrot, lisztet meg kenyeret vettem. Tudtam, hogy nagymama kamrája is üres. Szerencsére hazaértünk, de az öcsémmel együtt nagyon szomorúak voltunk, nagyon hiányzott szegény édesanyánk! Karácsony estéjén jöttek a kántálók. Kimentünk, hogy megköszönjük a kedvességüket, de ők mindenáron be akartak jönni. Kis csomagocskákat hoztak, egy-egy adag süteményt, kalácsot, sült hőst, töltött káposztát. Egy fiatalasszony műkarácsonyfát állított az asztalra és pillanatok alatt feldíszítette, néhány szaloncukorral, pár szem dióval. Megcsókolt minket és elment. Egy kicsit felvidultunk, de a többi nap már nehezebben telt. Sokszor megkérdeztem az öcsémet, hol vannak a ruhái, de ő mindig azt felelte: „otthagytam a kollégiumban”. Másoktól tudtam meg, hogy a vonaton felejtette. Sírva utazott vissza. De másnap csoda történt. Jött a postás, és hozta a szelvényt öcsém csomagjáról. Egy becsületes pesti vasutas találta meg, és mivel a diákigazolvány is benne volt, tudta, hova kell küldenie. Boldogan mostam, vasaltam, varrogattam mindent, azután és is postára adtam. A szomorú diák határtalanul boldog volt. írt egy szép levelet a vasutas bácsinak, megköszönte a jóságát. Azóta sok minden történt velünk, de ezt sohasem fogjuk elfelejteni. Balázs Sándorné Sajólád Továbbra is várjuk olvasóink közügyekről szóló észrevételeit. Kérjük, írjanak röviden, mert a hosszabb írásokat terjedelmi korlátáink miatt alkalmanként kénytelenek vagyunk tömöríteni. Névtelen levelekkel semmilyen formában nem foglalkozunk. Az e rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A kéziratok megőrzését és visszaküldését nem vállaljuk.
