Észak-Magyarország, 2000. december (56. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-23 / 300. szám
2000. december 23., szombat ímZM JEGYZET Bélám Mészáros István v"\ Most különösen rohadtul nézett ki Bélám. Ott állt hosszú szakállal, beesett szemekkel, korához képest legalább tizenöt évvel idősebb kinézettel, rettenetes rossz ruhában, ki tudja honnan kiguberált, koldult, hótmocskos kabátban az áruház földszintjén. Melegedett, s leste, mikor bukkan fel egy régi, még a szép időkből származó ismerős, hogy nyomába eredve, félősen megszólítsa: ne haragudj, tudom, tudom, rohadjak meg, nem tehetek róla, de esetleg egy kis pénzt... Összefüggéstelenül beszél, azaz koldul, nem is tudja mit mondjon, hogyan kérjen, annyian elhajtották már. Bélám értelmiségi családból származik, szülei megbecsült, tisztességes tudós elmék voltak, s nem tudom élnek-e még, de ha igen, akkor ma is azok. Bélám (aki valójában nem Béla, de anno, amikor együtt jártunk a középiskolába, valami hülyeség folytán Bélámmá vált, s én is neki) menő srác volt. A „Forinton" gyakorta sétált, ökörködött a lányokkal, itta az Intimben a lángoló mixet a haverokkal. Meg is nősült később, családja, gyereke van, azaz volt. Aztán egyszer csak elszakadt valami. Kettétört. Misék végén ott található a templom bejáratánál, arra gondol, azok, akik oda járnak, megszánják. Olykor azért csalódnia kell...Hidd már el, nem italra kell! Tényleg ételre, olyan éhes vagyok a betyár életbei - szakadnak ki belőle a súlyos szavak. Legyint egyet, majd elindul. Bélám, a pénz... Kösz. Holnap karácsony. Kösz, mormolja még egyszer, majd vissza sántikál a Centrumba. Melegedni egy kicsit. Most még. Mert karácsonykor minden zárva lesz. Ötvenhat éve Ez a történet 56 évvel ezelőttre vezethető vissza. Azóta minden karácsonykor eszembe jut, szívesen emlékszem gyermekkorom nagy élményére. 1944. december 19-én értek abba a faluba (Abaúj megyei kis község) az orosz csapatok ahol éltem. Háború volt. Apám is a „háborúba” volt. Egy cselédlakásban laktunk - anyám, én és öcsém, meg apám húga és öccse. A mi házunkba is beköltöztek orosz katonák, ugyanúgy mint a falu többi lakásába. Az udvarra beállt egy lovasszekér, amiről nagyon sok mindent (katonai ellátmányt) lepakoltak a tornácra, meg hagytak a szekéren is. A katonák között volt két középkorú tiszti rangot viselő férfi, egy idősebb és egy fiatalabb férfi és két nő. A nők közül az egyik nem viselt egyenruhát. Először féltünk tőlük, de barátságosak voltak. A fiatal katona keveset, de tudott magyarul. Megpróbálta értésünkre adni, hogy ők minket nem bántanak és ne féljünk. A katonaruhát viselő nő volt a szakácsnő, s így anyámmal a főzésen keresztül igyekezett jó kapcsolatot kialakítani. Vagy két nap múlva már egészen jól megvoltunk együtt, Karácsonyi emlék Ez a történet minden év karácsonyán lepereg előttem. Olyan emlék ez, melyet soha nem tudok és nem is akarok. Közeledett karácsony estéje. Mindannyian nagyon készültünk. Különösen mi, gyerekek vártuk igazán a szentestét. Már nem voltunk nagyon kicsik, tudtuk, hogy a karácsonyfát nem az angyalok hozzák, de ez nem ronigyekeztünk megérteni egymás beszédét és gondolatát. Emlékszem, hogy anyám felemlítette nekik, hogy mi magyarok december 24-én ünnepeljük a karácsonyt és fenyőfát is díszítünk. Ők mondták, hogy az oroszok január 6-án ünnepelnek. Aztán eljött december 24-e. A fiatal katona reggel elment és úgy déltájban megérkezett egy szép fenyőfával. Nevetve magyarázta, hogy estére feldíszítjük a fát. Anyám magyarázta, hogy nekünk nincs semmink, de mondták, hogy van nekik. Volt nekik pasztilla cukorka, keksz, kétszersült, még pár alma is előkerült, meg színes krepp- papírok. Estére fel volt díszítve a fenyőfa. Ezután következett az az esemény ami nagyon megható volt. A fiatal katona kivette a bölcsőből a három hónapos öcsétotta el az ünnep varázsát. Repesve vártuk, hogy elkezdhessük a díszítést. Édesapánk egy kis asztalra állította fel a fát, s gondosan rögzített minden oldalról, hogy el ne dőljön. A színes lámpafűzért és a világító csillagot is ő tette fel és kipróbálta, hogy rendben van-e minden égő. Miután végzett, mi, gyerekek következtünk. Lelkesen rakosgattuk fel a díszeket. Különösen a színes, töréMk i m % met és az ölében tartva oroszul karácsonyi éneket kezdett énekelni, s vele énekeltek a többiek is. Éneklés közben a fiatal katona arcán legördült egy-egy könnycsepp. Majd mi is elénekeltük a Mennyből az angyalt. Még a szomszédból is átjöttek hozzánk megnézni, hogy mi történt. Majd másnap ebéd közben a fiatal katona elmesélte, hogy egy támadáskor a felesége és három hónapos kisfia meghalt. Elővette a fényképüket és azokat csókolgatta. Karácsony után pár nappal úgy váltunk el egymástól mintha családtagok lettünk volna. Én akkor 8 éves voltam, de amíg élek mindig tisztelettel emlékszem arra az „idegen országbeli” fiatal orosz katonára. Kecskés János Sajókaza kény díszeket szerettük. Mikor ezek elfogytak, a szaloncukrok és a habcsókok kerültek sorra. Jókedvűen, viháncolva díszítettük a fát. Izgatottan találgattuk magunkban, vajon milyen ajándékokkal fognak a szüléink meglepni. Nekem nem volt konkrét elképzelésem, csak azt tudtam, hogy valamilyen meglepetést szeretnék kapni. Ilyen kíváncsi, várakozásokkal telve jött el a szenteste. Karácsony 16 Mindannyian szépen felöltöztünk, s boldog izgalommal vártuk a csodát. Édesapánk leült a zongora mellé és egymás után játszotta el a szebbnél szebb, általunk már jól ismert karácsonyi énekeket. Lelkesen énekeltem én is, de titokban oda-oda- pillantgattam, ahol az ajándékoknak kellett volna lenniük. De a fa alatt nem volt semmi. Arra gondoltam, sebaj, majd később, a közös éneklés után teszik ki szüléink a nekünk szánt meglepetéseket. Ennek biztos tudatában megnyugodtam s énekeltem tovább. Kb. félóra elteltével édesapánk felállt a zongora mellől s szokásához híven elkezdett beszélni a karácsony szépségéről és a szeretet fontosságáról. Miután elhallgatott, mindannyiunkat megcsókolt és egy- egy megszentelt csodás érmet tűzött a mellünkre. Megdöbbenve álltam és a szívem mélyén még mindig reménykedtem. Nem tudtam elképzelni, hogy karácsony ajándék nélkül is létezhet. Még órák múlva is vártam a csodát, hátha mégis kapunk valamit, de a csoda elmaradt. Csalódottan mentem aludni és még sokáig kerestem a helyes választ. Gyermeki eszemmel nem tudtam felfogni, különösen pedig megérteni nem voltam képes, hogy azért volt üres a fa alja, mert szegények voltunk. Szüléink tisztességgel neveltek bennünket, a lehetőségekhez képest mindent megadtak nekünk, de annyi pénzük már nem volt, hogy ajándékokkal halmozzanak el bennünket. A csodás érem ma is megvan, vigyáz rám. Valahányszor ránézek, elszégyellem magam. Szeretnék bocsánatot kérni a szüleimtől, megcsókolni a kezüket és szeretném megköszönni nekik, hogy akkor „csak” egy érmet adtak. Peti Imréné Mezőkövesd Kedves Gyerekek! Ugye már mind tudjátok a karácsonyi dalokat, hogy a családdal együtt énekelhessetek, ha felgyulladnak a fények a karácsonyfán! A sok ügyes megfejtő közül sajnos csak egy valaki kaphatja meg a könyvet, de ha máskor is bekülditek a válaszokat, ti is nyerhettek! Most lássuk a válaszokat: a hollóval Mátyás király címerében találkozunk. Az uralkodói címerekben leggyakrabban a sas és az oroszlán szerepel. A liliom pedig a cserkészek jelképe. A szerencsés nyertesünk: Kaszás Tamás (Kazincbarcika). Jutalmát, a Magyar Könyvklub gondozásában megjelent Liliom és holló című könyvet szerkesztőségünk titkárságán veheti át. (Miskolc, Zsolcai kapu 3. IH. emelet). De van még egy könyvünk! Aki helyesen válaszol kérdéseinkre - a beküldők közül a legszerencsésebb - jutalmul kapja a bemutatott kötetet. Beküldési határidő: 2000. december 28. Címünk: Észak-Magyarország szerkesztősége, Miskolc, Pf.: 351. 3501. * A borítékra vagy levelezőlapra írjátok rá: Kuckó. Fecske Csaba Levélke Közeledett karácsony. A gyerekek éjszakánként már hallani vélték az angyalok szárnysuhogását, a közeledő szán csengőjét, a szánét, amelyen a Jézuska hozza a karácsonyfát és az ajándékokat. Hogy a Jézuska ne feledkezzen meg a dologról, levelet írtak neki. Lányom szép pufók betűivel alvóbabát kért, Lurkó, mert írni még nem tudott, rajzban közölte kívánságát: egy kalitkát rajzolt, benne madár pompázott. A biztonság kedvéért nővérével ráíratta: KANÁRI. Miért, miért nem, a Jézuska engem bízott meg a kalitka és a kanári beszerzésével. Sose felejtem el azt a karácsonyt. Lurkó hajnalig nem bírt elaludni, nem tudott betelni a kanári szépségével. Mi tagadás, gyönyörű madár volt: a hasa alatt élénksárga, a szárnya és a háta levélzöld. Hegyes kis csőrével füty- tyentett párat mintegy próbaképp. „Hallottátok, nekem fütyült!" - örvendezett Lurkó. Nővére vitatta azt, legalább egy füttyre igényt tartott ő is. „Jut is, marad is!” - mondtam békítőleg, s duzzogva bár, mindketten beletörődtek, hogy a kanári mindenkinek fütyül. Lurkó Levélkének keresztelte füttyös madarát. Illett hozzá ez a név. Levélke életünk része lett. Reggelente az ő vidám hangjára ébredtünk. Lurkó szorgalmasan adta neki az enni- és innivaló, naponta kitakarította a kalitkát, amit puha fűvel bélelt. Nincs rá jobb szó, kényeztette az 6 kedves kismadarát. Levélkének jobb dolga volt, mint a török császárnak, pedig hát tudnivaló, hogy annak igen jó dolga van. Hanem a szabadságot semmi sem pótolhatja, a kalitkarácsok beárnyékolják egy madár életét. Lurkó olykor kinyitotta a kalitka ajtaját, Levélke szabadon röpködhetett a szobában, de csak a szobában, az ablak ilyenkor mindig csukva volt, hiszen Levélke odakint hamarosan elpusztult volna. Legszívesebben az ablak kilincsén időzött, az üvegen át messzire látott. Megbámulta a házakat, tovasuhanó autókat, siető embereket és szárnyas testvéreit, varjakat, galambokat és verebeket. És a rigókat, akik olyan szépen tudnak énekelni, mint ő. Néha a tévé előtt a fotel támláján ült, érdeklődve nézte a képernyőt, közben nagyokat füttyentett, mintha azt mondta volna: „Ez igen, ez már döfi!" Levélkével élet költözött a házba, erdők és rétek üzenetét hozta, az egymást váltó évszakokét, kiszínezte egyhangú, szürke hétköznapjainkat. Nyáron, amikor a gyerekek nyaralni mentek nagyiékhoz, Lurkó szigorú utasításokat adott Levélkére vonatkozóan. „A magot nehogy elfeledd! Minden nap adjál neki friss vizet!” „Nyugodt lehetsz, Levélke semmiben sem fog hiányt szenvedni!” - Bármit megígértem volna, csak hogy ne vigye magával a madarat. Csak nehezen tudtam erről a szándékáról lebeszélni. Egyébiránt Levélke ott volt az én szívem csücskében is. Álltam a szavam, minden reggel friss vizet töltöttem az ivóedénybe, a magról sem feledkeztem meg, s a füvet is naponta cseréltem a kalitkában, ahogy azt Lurkó előírta. Kezdetben nem is volt semmi baj: Levélke vidáman fütyörészett, ugrált, röpködött, mint azelőtt. Először a fütyülést hagyta el. Néhány nap múlva már az eleség- hez sem nyúlt, csak gubbasztott szomorúan a ketrec alapján. Hiába nyitottam ki az ajtót, nem volt kedve repülni. Talán kicsi gazdája után vágyakozott? Ki tudná megmondani, mi lakozik egy törékeny kismadár fejecskéjében. Végül teljesen elhagyta az ereje, még a fejét sem mozdította. Hiábavaló volt minden erőfeszítésem, Levélkét egy reggel kihűlve találtam. Piciny teste most még kisebbnek látszott, könnyű volt, szinte súlytalan. Tetemét egy dobozba tettem és elástam egy juharfa alá a házunk előtt, ahol feketerigók fújják reggeltől estig. Nem tudtam, milyen végtisztesség kívántatik egy madárnak, de azt hiszem helyesen cselekedtem, amikor illendően eltemettem. Sajnáltam szegénykét s hiányzott is, úgy a szívemhez nőtt már, de szomorúságomon túlnőtt a nyugtalanság, mit mondok majd Lurkónak? Rögtön Levélkéről érdeklődött.- Elrepült - mondtam szégyenkezve. - Nyitva felejtettem az ablakot és huss, elrepült. Tízszer is el kellett mondanom, hogyan történt, a legapróbb részletekről kifaggatott. Néha már azon a ponton voltam, hogy megmondom az igazat, de nem akartam a leikébe gázolni. Nagyon szomorú lett, kibuggyantak a könnyei. Azok a kövér könnycseppek, amilyeneket csak a gyermeki fájdalom tud hizlalni. Szemrehányóan nézett rám. Látod, ha megengeded, hogy magammal vigyem, másképp történt volna! Valami ilyesmi volt kiolvasható a tekintetéből. De azért láttam rajta, hogy még reménykedik, hogy Levélke egyszer visszajön. Nyitva tartja az ablakot, az üres kalitka is ott van a falon, a gazdáját várja, a gazdáját, aki, én tudom, már nem jöhet soha többé. A Magyar Könyvklub gondozásában megjelent köteteket azok között sorsoljuk ki, akik helyesen válaszolnak kérdéseinkre, jól oldják meg az alább közölt feladatot. Az érdeklődők pedig megtalálják a Magyar Könyvklub miskolci boltjában (Bajcsy-Zsilinszky u. 16.). Kérdések: Most - a mesékhez illő módon - egyet kérdezünk, három lesz belőle. Egészítsétek ki az alábbi mondatokat igazi mesebeli szófordulatokkal! Az Óperenciás .................... ahol a .................... túr, élt egy király három fiával. Mikor felcseperedtek elküldte őket ........... próbálni. Azután legyőzték a....... sárkányt, és ...................... szóló lakodalmat csaptak a királylányokkal, azóta is boldogan élnek, ha ......... ......- itt a vége................!
