Észak-Magyarország, 2000. december (56. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-23 / 300. szám
2000. december 23., szombat gg* vM _______________ Akkor nem volt karácsonyfánk Régen volt, a negyvenes évek végén vagy az ötvenes évek elején, pontosan melyik évben nem emlékszem. Hárman voltunk testvérek, én voltam a legkisebb, de már én is jártam iskolába. Özvegy édesanyám egyedül nevelt minket. Nagyon szegények voltunk, ha azt mondom éjt nappallá téve dolgozott azért, hogy meglegyen a mindennapi kenyerünk nem hazu- dok. Azon a karácsonyon talán még szegényebbek voltunk mint máskor, nem tudom. Még azt a kis borókafenyőt sem tudta megvenni, amit más karácsonykor vett. Ennivalónk az ünnepek alatt volt, ha nem lett volna biztosan emlékeznék rá. De nem volt ajándék, nem volt karácsonyfa. Az ünnep elmúltával még iskolai szünet volt és egyik osztálytársamnak az anyukája kérdi tőlem: Magdi, van-e nagy karácsonyfád? Én gyermeki őszinteséggel megmondtam az igazat, hogy nincs karácsonyfám. Gondolom odahaza elmondta, hogy nekem nincsen karácsonyfám. Gyönyörű téli idő volt, szép nagy fehér hó, amit a kisgyermekek imádnak. A következő napokban és is mentem játszani a gyerekekhez szánkózni, csúszkálni, hógolyózni. Egyszer csak három-négy kislány összesúg és azt mondják, hogy ők nem játszanak olyannal, akinek nincs karácsonyfája. Én bizony nem tudtam mit mondani, sírva mentem haza. Szegény édesanyám mit mondott, nem tudom, nem emlékszem rá. Gondolom fájhatott neki, hogy nem tudott többet tenni azért, hogy nekünk is mindenünk meglegyen. Abban az időben nemcsak mi voltunk olyan nagyon szegények. így karácsony táján könnyes szemmel gondolok vissza arra a karácsonyra és a szívemben a szomorúság még mindig megvan. Ilyenkor megfogadom, hogy amíg élek mindig lesz karácsonyfám, ha csak egy egészen pici akkor is. Istentől megáldott karácsonyi ünnepeket és békés, boldog új esztendőt kívánok mindenkinek, erőben és egészségben. Szabó Józsefné Szomolya Boldog-szomorú karácsony Egy miskolci kis családi házban éltünk szüleimmel mi hárman, én voltam a legkisebb (8), bátyám 11 és másik bátyám 17 éves. Édasanyám - bár három gyermeke volt - igen lázasan készült a karácsonyra. Szenteste előtt való nap megfőzte a töltött káposztát, hogy másnap nyugodtan tudja sütni a számomra felejthetetlen süteményt, a diós rácsost és a diós bejglit. Akkor még a karácsonyfát rendes égő gyertyákkal díszítették. Nagyon vártuk a szentestét, de addig nem volt szabad bemenni a házba míg a gyertyafényt nem láttuk. Mikor beléptünk, meghitt hangulat fogadott. Édesanyám Édesapámmal együtt énekelte a Mennyből az angyalt. Boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, utána nyúlhattunk az ajándékért. Nagyon emlékszem rá, én egy játék szobabútort kaptam, kis baba ült benne, bátyám (középső testvérem) kis telefont, billencsautót kapott. Idősebb bátyámat Édesapám kiemelte az ágyból (ágyhoz kötött beteg volt) a fotelba ült vele, együtt néztük a szép karácsonyfát és énekeltünk, örültünk. Sajnos, a következő év januárjában bátyám meghalt. Édesanyám azután minden karácsonykor abból a fenyőből amiből a karácsonyfa lett, levágatott egy pár ágat, amit Andráska, elhunyt bátyám sírjára vittünk ki szentestét megelőző este, megraktuk kis gyertyával, csillogó szálakkal jelezvén, hogy mindhárom gyermekének karácsony van. Veres Gyuláné Miskolc Az alkotás öröme Nyugdíjazásom előtt elhatároztam, hogy - minden percemet kihasználva - hódolni fogok régi szenvedélyemnek, a kézi- munkázásnak. Karácsony előtt jóval elterveztem, kötött holmival ajándékozom meg szeretteimet, főként a kisunokámat. Megvásároltam a fonalakat, s nekiláttam szebbnél-szebb kötésmintákkal megalkotni a •„mesterműveket”. Gyönyörűek lettek. Benne volt minden szeretetem és az alkotás öröme. Ehhez hozzájárult az akkor forgalomba kerülő új kötőfonal, melynek címkéjén a gyártó cég a vásárlók véleményét kérte. A felhívásnak örömmel tettem eleget: „Gratulálok az új termékükhöz, nagyon jónak találom, jó az összetétele és a színskálája, stb..., öröm vele dolgozni, a karácsonyi ajándékaim mind ebből készültek.” Karácsony napján - ünnepi hangulatban - már az ajándékok csomagolásával voltam elfoglalva, amikor Valódi karácsonyi történet Amióta ismerősöm elvált, egyedül él. Megszakította a kapcsolatát azzal is, aki miatt a válás történt. Tulajdonképpen most is szereti a feleségét, a fiáért meg egyenesen él-hal. Feleségét is meg lehet érteni, hogy nem tud neki meg bocsátani, hiába voltak a békítőtárgyalások. Legjobban az fáj neki, hogy nem láthatja a fiát, pedig a bíróság ezt lehetővé tette számára. Azóta sem tudja megbocsátani magának azt a kis kalandot. Mit meg nem tenne érte, ha még egyszer vissza lehetne állítani azt a régi családi idillt. Hiszen a családja volt a mindene. Ha velük volt, mindig megpihent, a család szere- tete elfeledtette vele a világ összes búját-baját. Most minden olyan üres és sivár körülötte. Ezen az estén is csak járkál a megszokott lakókörnyezetében, nem találja a helyét. Már alig vannak az utcákon, csak egy-egy megkésett igyekszik még az úti célja felé. A buszok, a villamosok járatai is ritkulnak. Itt-ott a karácsonyfa égői villannak fel a bérházak ablakaiban, jelezvén, mindenütt nagy az ünnepi készülődés. Az időjárás is kegyes, az alkalomhoz illő. Bár ezt a hőesést egyik porcikája sem kívánja most. A távolból a karácsonyi csengő lágy hangját véli hallani. Ösztönösen megáll. Már hallucinál is - gondolja magában. Most pedig a rántott hal finom ízét érzi a szájában. A halászlé főzése mindig az ő feladata volt. Viszont olyan mákos bejglit senki a világon nem tudott sütni, mint a felesége. Még most is ott áll a maga mozdulatlanságában dermedve. Látszik, hogy már csak testben van jelen, lélekben benn jár a meleg szobában. Ott, ahol egykor együtt díszítették a fát, és lepték meg egymást ajándékokkal. Emlékszik, milyen jóízűen tudtak nevetni a fiával, ha történetesen a villanyvonat gyorsabban vette be a kanyart és olykor-olykor kisiklott. Az, hogy most először nem adhatott és hogy nem is részesülcsengettek. Kinyitottam az ajtót, s elállt a lélegzetem. Karácsonyi angyal állt előttem (a postás képében) egy csomaggal. - Nekem? - Igen. „Tessék aláírni.” A kábulatból felocsúdva azonnal kibontotta, s bizony a meghatottságtól elsírtam magam. Gyönyörű kötőfonal volt benne és egy angyalkás képeslap: „Az alkotókedvű nagyinak szeretettel kívánunk boldog karácsonyi ünnepeket: A gyártó cég nevében aláírások.” Lelhetett a szeretetből, még hatványozottabban fájt neki, Fájt az, hogy úgy mint ennek előtte, már soha többé nem lehet együtt a család. Lassan, fokozatosan ébredezik kábulatából. Mikor már egészen magánál van, úgy rázza le magáról az órák óta rárakódó havat, mint a kutya a vizet ázott szőréből. Mintha csak most szeretne megszabadulni összes bánatától, keserűségétől, hogy aztán új életet kezdhessen. Nehéz, lassú léptekkel elindult a második emeltre csomagjával, hogy az ajtó elé tegye fiának szánt ajándékát. Becsengetett. Mikor meggyőződött, hogy kinyitották az ajtót, elindult a csendes éjszakába, maga sem tudja merre, csak ment. Az élete mos úgy siklott ki, mint a kisvonat, a rosszul megválasztott sebesség miatt a kanyarban. Csakhogy ez véresen komoly dolog most. Pásztor György Miskolctapolca Igazi karácsony Az én Igazi karácsonyom nagyon régen volt, még 1947-ben. Akkor, amikor egy szörnyű világégés után még nem tért egészen magához a nemzet, amikor még tombolt a szegénység. Egy haldoklásból alig éledő, kifosztott, meggyalázott ország kétségbeesetten harcolt azért, hogy talpra álljon, akár a szegény ország szegény polgárai. A semmit is elragadta tőlünk a háború és a győztesek. Ilyen körülmények között készülődtem a karácsonyra. Ez abból állt, hogy előszedtem a hónapok óta gyűjtött ezüstpapírjaimat, hogy szaloncukrot készítsek. De nem ám cukorból, mert azt nem lehetett kapni, hanem kenyérhéjból. Mivel kenyér sem volt otthon, így az udvaron szedett kavicsokat göngyöltem be az ezüstpapírba. Aztán vágtam egy csupasz gallyat az utcai akácfáról, és cérnával ráaggattam a „szaloncukrot”. Ennyi volt a karácsonyi előkészület. Néztem, néztem a befőt- tesüveg földjébe beleszúrt „karácsonyfát”, míg be nem sötétedett, kemben ekkor kigyulladtak a fények, s millió ezüst csengettyű csilingelte: Mennyből az angyal...” A történet több mint 10 éves, de az emléke ma is melegséggel tölti el öreg szívemet. A képeslapot ma is őrzöm. A fonalból magamnak készítettem pulóvert, melyet ha felveszek, újra megszólalnak a csengettyűk. Bugir Zoltánné Miskolc és én el nem álmosodtam. Egyedül voltam, anyám valahol cselédeskedett, s én azzal a gondolattal aludtam el, hogy talán hoz valami maradékot az urak karácsony esti vacsorájából. Azon az éjszakán álmodtam. De hogy mit, arra nem emlékeztem, csak a hangulatra. A békés, csendes, Karácsony 14 fogytak is éjszakáról, éjszakára minden reklám nélkül. A könyvesboltba érve a tanárnő új kincsre lelt. Szent Márton püspök élete sok-sok illusztrációval. A könyvben részletesen le volt írva a híres történet, ahogy Pannónia szentje, egy téli napon Amiens kapujában odaadta egy koldusnak tiszti köpenye felét. Ez 334-ben történt, s hamarosan megkeresz- telkedett. Milyen szép könyv dicsérte a tanárnő, s két példánnyal a kosarában elindult a pénztár felé. A második példányt kedves barátnőjének Marikának szánta. Fizetéskor derült csak ki, hogy nincs elég pénze. így aztán hosszú töprengés után csak az ajándék példányt tartotta meg. Otthon az ünnep előtti készületben díszgyertya került a könyv mellé. ízléses csomagolás, egy szalag és a gondolat, holnap a reggeli misén meglepem Marikát. A hajnal még álmosabb még sötétebb volt mint máskor. A tanárnő a szertartás alatt többször szétnézett, kereste barátnőjét, de Marika a mai reggelen nem jött. Talán elaludt. Se baj, hazafelé majd ráakasztom a kapura a kis csomagot, így lesz igazán meglepetés, gondolta a tanárnő. így is történt. A reggel Rostásékat is felkeltette. Bea anyósa, aki nemrégiben egy kocsmai baleset miatt megözvegyült, beszerző útra indult, s rátalált a kapun lógó kis csomagra. Eljött az ünnep, a tanárnő látogatóba indult a keresztgyermekéhez. A szegényes asztalon ismerős gyertya nyugalmas hangulatra. Ezzel ébredtem reggel. A szobában meleg volt, a tűzhelyben pattogott az égő fa, a lábosban duruzsolt a forró víz. Béke volt, csendes nyugalom. És akkor vettem észre, hogy éjszaka csoda történt. Nagy csoda. Az üvegben az akácfa fenyőgallyá változott, rajta szaloncukor, igazi szaloncukor, angyalhaj és gyertya. Igazi karácsonyfa! És alatta egy arasznyi zöld teherautó. Igazi játék. Anyám előbb mosolygott, nevetett, és is, aztán mindketten elsírtuk magunkat. Lelkem sarkában máig melengetem és óvom ezt a szegényes, de gyönyörű és Igazi karácsony emlékét. Papp András Alberttelep Igaz történet Cseh Tamás dalára „Oxfordi diplomás Somlay, latin-angol tanárnő, öt nyelven tudta mondani azt a szót, hogy Teremtő” Somlay Margit nyugdíjas tanárnő, bejáró. A vonaton ismerkedett meg Rostásné Beával, aki ötödik gyermekét várta. A két nő sokat utazott együtt. A magánórák, a fordítások, a tudományos munka, amott a kifizetetlen számlák, a megélhetés, az orvos jól megfértek egy kupéban. Hónapok múlva a tanárnő keresztmama lett, s egyben komaasszonya Beának. Három fényt vitt ajándékba. Beköttette a villanyt, meg- gyújtotta a keresztelési gyertyát, és imádkozott. Közeledett az ünnep. A város bőséggel kínálta portékáit. Somlay Margit rossz vevő volt. Hidegen hagyták a reklámok, az akciók, az utcai árusok kiáltásai, de a könyvek azok az áldott betűk, melyek sorrendje végtelenül variálható és szül új gondolatokat, azok kincset értek, és égett. Nagyon hangulatos ünnepi asztal jegyezte meg a tanárnő. Bea mentegetőzött, újra kikapcsolták a villanyt, és sütemény helyett is csak cukrozott kenyér van. Mégis jó érzéssel búcsúztak el. Bea még megjegyezte, holnap meglátogatjuk, ajándékot is viszünk. Másnap Hóvirág, a tanárnő kutyája fogadta a vendégeket. Farkcsóválással jelezte az ismerős szagot, mikor orrát a Bea kezében lévő csomaghoz érintette. A tanárnő izgatottan bontotta ki az ajándékot. Egy könyv, Szent Márton élete. Belelapozott és ezt a részt olvasta, ...a megajándékozó mindig megajándékozott. Az igaz történetet a tanárnő elmondása alapján, a szereplők névváltozásával, Cseh Tamás dalait hallgatva, lejegyezte. Telenkó Miklós Sárospatak Gyerekszáj Valamikor régen élt egy Apuka meg egy Anyuka. Három gyermekük volt. A legkisebb Misiké, okos kisfiú, aki alig várta, hogy iskolába mehessen. Nem tudta, hogy szülei nagyon szegények lettek. Sírva jött haza kisbarátjától akinek szép karácsonyfája volt. Nem ez bántotta, hogy neki volt, hanem az, hogy neki nincs. Sírva kérte számon Édesapjától, miért nincs nekünk? Szegény Anyuka aki különböző vallású házaságban élt férjével a következőket válaszolta kisfiának: Tudod kisfiam, mi, vagyis Apuka zsidó val- * lású és náluk nem szokás karácsonyfát állítani. Misiké sírva felháborodva válaszolta: Igen? És tavaly reformátusok voltunk? Fogadják szeretettel egy kisgyermek fájdalmas kifakadását és kérem emlékezzenek! Révi Lászlóné Miskolc
