Észak-Magyarország, 2000. november (56. évfolyam, 256-280. szám)
2000-11-11 / 264. szám
2000. november 11., szombat Életkép 9 Kanyarok a Dontól máig Balogh Attila Hanem amire ki szeretnék lyukadni, az az, hogy a nagyapám már semmiképp sem meséli el nekem, hogy is volt az a híres háború. A sztorik közül alig emlékszem már néhányra, sez a veszteség pótolhatatlan. Amit nem tudtam meg tőle, vagy elfelejtettem, azt már aligha tudom meg valaha is. Honnan is lehetne a fronton lévők életét és halálát fél évszázad távolából felidézni? Az akkori híradásokat böngészve csak politikai szólamokkal találkozhatunk: csapataink mindig rugalmas elszakadást hajtottak végre az ellenség megzavarása érdekében, nem pedig életüket mentve menekültek a fagyott holttesteken átgázoló T-34-es tankok elől. A későbbi dokumentumok legfeljebb az aljas és megbélyegzett Horthy-hadsereg vergődéséről számolhattak be részben a szomorú történelmi tényeknek, részben az akkor érvényes politikai kurzusnak megfelelően. Hogy mi történt a Donnál és más frontokon egykori honfitársainkkal, nemigen volt illő foglalkozni vele. Most az lehetne. De megint hol az igazság? Sok könyv, összegzés, visszaemlékezés jelenik meg a korszakról. Vannak köztük fontos, mértékadó történelmi összegzések - de hogy válasszuk ki ezeket a többi, a mai politikai beállítódásnak megfelelő irományok közül. Mert a könyvárusok kínálta háborús irodalomból jórészt ismét csak azt olvashatjuk ki, hogy „hős magyar honvédeink, dacolva a szovjet tankokban testet öltött bolsevista ármánnyal, kormányzónk és a nagy német testvér dicsőségére becsülettel és rendíthetetlenül állnak ellent a túlerőnek"... tény, akit fagyhalál szögez a hazától távoli lövészárok szélére, az olyan, mintha állna. Emlékezés A nagyapám két évtizeden át mesélte nekünk, unokáknak világháborús élményeit. A borzalmas hátterű, ám a személyes nézőpont által finomított történeteket a gyerekek szintjén adta elő - tán annyi év távlatából már ő is úgy látta: érdekes, olykor vidám, de a legrosszabb esetben is csak keserű kalandok Ke- let-Európa különböző távoli pontjain, az egyén számára nehezen megítélhető, ám a jelek szerint derűsen is megélhető események sora. „Mert az úgy volt, kisunokám, hogy Rahó felé haladtunk, amikor azt mondja a szakaszparancsnokom, hogy nézze, János, hamarosan vége lesz ennek az egésznek, meglássa..." - és hasonló sztorik. Mindig azt mondta a nagyapám, hogy egyszer, majd ha nagy leszek, elmeséli részletesen az egészet, és én könyvet írhatok belőle. Elmondja például, hogy volt az, hogy a második magyar hadsereg besorozott honvédjeként hazajött Mezőcsátra pár nap szabadságra, aztán visszafelé az alakulatához lekéste a vonatot; mikor odaért, közölték vele, hogy az egysége elindult a Donhoz. Hogy megbüntették-e, nem tudom, azt igen, hogy átsorolták egy másik, a Kárpátokba induló hadtestbe. '45-ben így hazajö(hete)tt a román fogolytáborból. Ha eléri a vonatot, az lett volna némi hatással a családunk történetére: ezt cikket például egészen biztosan másvalaki írná, nem én. Senki sem tudja, kik maradtak a Donnál Nincsenek adatok a megyénkben háborús áldozatokról, a levéltár most kezd kutatásba------ML 7. Ara 20 llllir V*.*....- IW !.««*» 10 > FELSŐMAGYARORSZÁOI Regqeli Hírlap | POLITIKAI NAPILAP | I «•»*..»<>! ZSEDÉNYI BÉLA | «.«««» SfírnKí ntttrcWéior C<q henegram p } Pólóiba Atorkearlő; DEMETER QÍZA | w. *ui< Halottakban, sebesültekben, eltűntekben 13,332 tő a honvédség vesztesége a keleti fronton augusztus 20. éta HSsi holott 109 H$a1, 2147 Icgényiég, Ctstcstn 2256 16, icbeiult 305 (itxf, 8712 16 hgény'tég. ösntttn 0017 fő, tltOnt 46 tisxt, 2013 legénység. öuxtttn 2059 16 — Aj elmúlt fitten vlnonylagoa nyugalom oolt a donmenti honvéd arcvonoton — Január 2-án egy ezred erre fii ttoujet támadást fölényes biztonsággal elhárítottunk — Illetéket katonai hőtök érdeket ásszehatonliláta az 1914-IS-om világháború ét a mát világháború petitesig hlmaletátdrál fl Kaukázus, a Don és Sztálingrád vidékén tovább tartanak a súlyos hattok A MTI Jrirnll: A h*oví<l \et(Aar MuoUo kvzli: A* tlltüH'r jtumir lurifirgl utón «• ntoipoalb-M a vllA#t»iU*rd Ml l vctlrwí worooat.i nynjltwu iu fAwchcv IsIoUaVKíu &} Unt«L jestt *At>IUóir.' Alléim*. pMMt. | g'nyWgct, Mb+aüHfWa Korabeli tudósítás az áldozatok számáról Fotó: Bujdos Tibor Balogh Attila Miskolc (ÉM) - Kik mentek ki annak idején a Don-kanyar- hoz, kik maradtak ott közülük és kik tértek vissza? Az egykori hadifogoly közelmúltbeli megtalálása fél évszázad távlatából újra ráirányította a figyelmet ezekre a kérdésekre. Válaszok csak szűkén állnak rendelkezésre. Neveket, sorsokat kutatni, adatokat keresni ennyi év után? - mint tűt a szénakazalban. Számos család jelentkezett - megyénkből is hogy az egykori Szovjetunióban több mint ötven év után fellelt, s nagy médiavisszhang kíséretében hazahozatott, sőt, utóbb a családját is megtaláló egykori világháborús fogoly ügye nyomán nyilvánosságra került: a társadalom ma is érdeklődik a történelmi tragédia áldozatai és túlélői iránt, sok család van, ahol ma sem tudták feldolgozni hozzátartozójuk elvesztését. Több mint fél évszázad telt el, de a kérdések többsége ma is élő. Már csak azért is, mivel válaszok nem nagyon vannak. ............................. Tű keresése a szénakazalban Holopczew Péter ........................................................................................ „Horthy hadserege” Kik haltak meg a Don-kanyar- ban, Voronyezsnél, az orosz front más szakaszain a magyar hadseregbe besorozottak közül? Kik jöttek haza testileg és lelkileg sérülten? Mit tudunk arról az időszakról? Nem sokat; 1945 előtt azért nem lehetett beszélni róla, mert Horthy Miklós „sértésként” fogta fel a magyar haderő véres vereségét, azaz alul- maradását a megvetett ellenséggel szemben. 1945-47 között már , .Horthy-hadseregként” emlegették az elítélt korszak jelképét, 1947 után pedig már csak a Szovjetunió „érzelmeinek” tiszteletben tartása miatt sem illett a témáról beszélni. így kutatni sem. Közel hatvan év alatt sem készültek átfogó elemzések - tudjuk meg a Megyei Levéltár osztályvezetőjétől, Holopczew Pétertől. Mint a kutató érdeklődésünkre elmondta, az évtizedek alatt kevés anyag állt a rendelkezésre, a levéltári források szűkösek, többségük szétszórva, külföldön, elsősorban a volt Szovjetunió területén található. Különösen nehéz a helyi vonatkozások feltárása: arra nézve majdnem semmilyen ismert adat nem létezik, megyénkből, illetve Miskolcról kik, hányán, hogyan kerültek a Don-kanyar- hoz (az 1941-es, majd ’42-es bevonulások nyomán), hányán estek el, s hányán maradtak életben. A levéltár vezetése éppen most határozta el, hogy komoly kutatási programot szentel a témának; még a kutatási terület nagyságát, a hozzáférhető források bőségét sem becsülték fel - eredmény leghamarabb egy éven belül várható. A teljesség igényével nem is léphetnek fel a kutatók - céljuk inkább egyfajta emlékállítás lehet. Béke poraikra... Kiindulásként ma már rendelkezésre áll egy tavaly megjelent kötet, a Varietas ’93 által kiadott Béke poraikra... című dokumentum-emlékkönyv, amely a II. világháborúban a keleti hadműveletek során elesett magyar katonákról és munkaszolgálatosokról szól, ábécérendbe szedett névsorukkal közel félezer oldalt megtöltve. A nevek között véletlenszerűen számos megyénkbelit találni; a levéltári szakemberek igyekeznek ezeket kigyűjteni. Addig azonban még csak becsléssel sem rendelkeznek, hány embert, hány ma élő családot érintett az egykori tragédia. A korabeli újságok sem nyújtanak sok segítséget, a háborús beszámolók az akkori propaganda nyelvén szólnak, nem említve vagy elfedve a valós veszteségeket. Érdekes adalékként kezelhető ugyanakkor a polgármester, Szlávy László 1943. június 8-án (a doni front téli összeroppanását követő nyáron) előadott miskolci beszéde, amelyben a hazatérő honvédeket köszönti - holott tudott, hogy abban az időszakban ilyenek nem voltak... Segíthetnek a kutatásban viszont a hazatérők 1946-47-ben a lapok által közölt névsora, vagy, ha hozzáférhető, a debreceni gyűjtőtáborban rögzített visszaemlékezések. Innen közelítve a kérdést viszont nehézséget jelent, hogy bármiféle akkori nyilvántartásban összekeverednek a hadifoglyok, a munkaszolgálatosok, sőt, a „málenkij robotra” elhurcoltak. Holopczew Péter a rájuk váró kutatómunkát úgy jellemezte: tű keresése a szénakazalban... Örök bizonytalanság, emlékek és remények Sárospatak, Karcsa, Hercegkút (ÉM - BSZA) - A zempléni településeken számtalan család várta haza éveken át a második világháború során katonaként harcoló, elhurcolt apát, gyermeket, vagy férjet. Mindhiába. A nemrégiben több évtizedes orosz hadifogságból hazakerült Torna (Tamás) András példája azonban sok emberben újra felélesztette a reményt: a tovább folytatódó kutatások során talán fény derülhet a legutóbbi világégés alatt vagy után eltűnt hozzátartozójuk sorsára. „ Tisztelt cím! Azt szeretném önnel tudatni, hogy volt nekem is egy testvérem, aki elment a frontra és többet soha nem jött haza. Neve: Sz. János Anyja neve: S. Erzsébet Született: 1924-ben. Tisztelettel: M. József né” A fenti levél a Sárospatak újság 1989 októberi számában a helyi városvédő és szépítő egyesület által megjelentetett felhívásra érkezett. A szervezet ugyanis abban az esztendőben határozta el, hogy emlékművet állíttat a második világháborúban elesett sárospataki emberek tiszteletére. Mizsák Bertalan, az egyesület akkori elnöke emberfeletti munkát végzett az adatok felderítése során. A gyűjtést végzők a levéltári adatok mellett az elérhető, háborút megjárt emberek emlékezetére támaszkodtak. Az összeállított névsort aztán megjelentették a városi újságban, s arra kérték a pataki polgárokat, hogy segítsenek minél teljesebbé tenni az elesettek, eltűntek lajstromát. Ennek nyomán számtalan levél érkezett az egyesület címére. Az írásokból az derült ki, hogy a legtöbben nem tudják, mi is történt valójában hozzátartozóikkal valahol egy távoli vidéken. Az emlékmű felállítására egy évtized alatt nem gyűlt össze elég pébz. A pataki önkormányzat azonban éppen a legutóbbi ülésén tárgyalta a megvalósítás lehetőségét. Dr. Ablonczi Zoltán a városvédők jelenlegi elnöke úgy véli, a közel 600 nevet tartalmazó névsor mégsem kerül fel az emlékműre. Ennek egyrészt anyagi okai vannak, másrészt pedig sok még a tisztázatlan pont a nevek körül. Az egyik eltűntnek vélt emberről például a kilencvenes években derült ki, hogy Amerikában él. „T. András Szül: 1920-ban 1944-ben elhurcolták Munkaszolgálatos katona volt, védővonal erősítésnél halt meg. Sokáig nem tudtunk semmit róla, pedig kerestettük. ” Nagy Géza karosai helytörténész sokat foglalkozott a második világháborút követő falusi élettel. Mint mondja, a bodrogközi fiatalok színe-java soha nem tért haza a háborúból. Közöttük pedig magas azoknak az aránya, akikről családjuk a bevonulás után soha többé nem tudott meg semmit. Azokat az eltűnt embereket, akikről nem igazolódott be, hogy meghaltak, körülbelül 1948-ig jogilag élőnek tekintették. A gond csak akkor jelentkezett, ha örökösödési probléma, vagy éppen hadiözvegyi járandóság folyósításának kérdései merültek fel, esetleg valamelyik özvegyasszony újra akart házasodni. Ilyenkor indította el a család az úgynevezett halottá nyilvánítási eljárást. Ez abból állt, hogy a kérelem beadása után az illetékes anyakönyvi hivatal az adott településen kifüggesztette az eltűnt ember adatait. Ha 30 nap alatt senki sem jelezte: olyan információkkal rendelkezik, amely alapján feltételezhető, hogy az illető életben van, megtörtént a holttá nyilvánítás. Persze többen is akadtak, akik a háborút követően évek múlva mégis hazakerültek. Néhány fiatal például a szovjet hadifogság éhínségéből, nyomorúságából való szabadulás egyetlen htjaként az úgynevezett „antifasiszta iskolát” válsztotta, ahonnan „tovább lehetett lépni” ejtőernyősnek. Ám közülük sem került haza mindenki. A szerencsésebbeknek viszont sikerült megszökni vagy egyszerűen hazaengedték őket. „ Tisztelt cím! ...testvérem K. Dániel (25)... repülős főhadnagy volt, Szombathelynél tűnt el. Bajtársa szerint meghalt. Hivatalos értesítést családunk nem kapott, azóta sincs róla semmi hírünk. Tisztelettel: M. Jánosné. ” A Hercegkúton élő Kerchner Istvánná a mai napig ápolja édesapja, Braun János emlékét. A férfi két hónapos gyermekét és feleségét hátrahagyva a Don-folyő melletti harcokban tűnt el. Az asz- szony úgy emlékszik, édesanyja egész életében gyászolt, soha nem hordott világos színű ruhát. - Pedig az akkori rendszer miatt beszélnünk sem volt szabad az apámról - mondja Kercner Istvánné. A faluban időnként mégis összejártak azok az asszonyok, akiket a háború fosztott meg a férjüktől. Olykor felröppent egy-két kósza hír, amely arról szólt, hogy valahol valaki láttott egy ismerőst, ám ezek rendre alaptalannak bizonyultak. Braun Jánost csak 5-6 évvel ezelőtt, a kárpótlás során nyilvánították holttá. Időnként a Kerchner családban is feléled a remény, hogy végre megtudhatják, mi is történt valójában eltűnt hozzátartozójukkal. Azt semmiképpen sem remélik, hogy - Torna András példájából kiindulva - életben van, hiszen 1911- ben született, így ez már életkora miatt is nehezen feltételezhető - véli az asszony. Legutóbb azonban a teletexten böngészték végig az Oroszországban, Kirov- ban feltárt sírokban fekvő holtak névsorát. Sikertelenül. Kerchner Istvánné vállalta a faluban felállított világháborús emlékmű gondozását. Most pedig összegyűjtötte a Hercegkúton élő hadiárvákat, akikkel a Pákozdon felállított doni emlékműhöz látogatnak el. - Ez számunkra egy kis lelki megnyugvást jelent - fogalmaz az asz- szony. - Nekünk egy falat kenyeret sem adhatott a kezünkbe az apánk. Most mindenszentek hava van, ennyivel tartozunk az emléküknek. A virágainkat máshová úgysem tudjuk tenni. Kerchner Istvánné édesapja fényképével Fotó: Bódisz Attila
