Észak-Magyarország, 2000. június (56. évfolyam, 127-151. szám)
2000-06-17 / 140. szám
2000. június 17., szombat Életkép 9 JEGYZET Veszteség Bujdos Attila Locsolókannák vonulása: tavaszi szlnorgia. Időzés a csapnál. Telítke- zés. Éled a slrkert. Idős nők jövés-menése, a múlt és a jelen határán rebbenő, temetői tekintetek. Figyelmes csend. D üdöskét, szegélyvirágot, árvácskát becéző kezek, vízben fuldokló mohó rögök, gyomtól megtisztított göröngyök között motozva. Beékelődve tegnap és holnap közé, megérintve valami végtelen érzés által, úton a semmiből a semmibe: hajladozásunk mutatja, hogy vagyunk, a hantok intenek, hogy mi sem leszünk. Átvesz az enyészet, széthordanak a puhahátú bogarak. Ahogy írva van. Az ember arcokat idéz, nevetéseket és hirtelen elhallgatásokat. Felhorgadásokat. Mozdulatokat, nézéseket. Egy ferde napsugár a óvódással terhes ebédek illatát hívja elő, a veranda képét, az orgonalugas árnyait. A régvolt gyerekkort, az emlékek forrását: életünk végérvényesen mások életébe gabalyodva. Sajnálkozunk, amiért oly annyira önkényes az emlékezet: nagy temető. Van, amit enged újra életre kelni, van, aminek soha nem jön el a feltámadás. Asszonyok görbédnek a pádon, emlékeken innen. Arcukon fájdalom, csodálkozás: a veszteség érthető, de felfoghatatlan. Akár ha magát veszítené el az ember. Egy „irattermelő”, múltról és Szalóczi Katalin Miskolc (ÉM) - Dobrossy István, a Megyei Levéltár igazgatója, történetíró megtagadja a kérést: avatná be az olvasót a történetírás rejtelmeibe.- A történetírásnak nincsenek rejtelmei. Az ember egy városba kerülve talál egy témát, aztán rájön, hogy az elválaszthatatlan egy másiktól, s megint egy másiktól, azok együtt egy korszaktól, ami értelmezhetetlen az előző korszak ismerete nélkül. így összekapcsolódnak az évszázadok, s át kell lépni a földrajzi határokat is, hiszen vannak kérdések, amelyeket csak a Kárpát-medence körében gondolkodva lehet megválaszolni. A történetíró szempontjából mindez azt jelenti: úgy telik el az élete, hogy hagy maga után néhány könyvet, tanulmányt. Dobrossy István inkább jó néhányat, amit akként fogalmaz meg: „irattermelő voltam”. Talán a legnépszerűbb munkája a „Miskolc írásban és képekben” című sorozat. Éppen túl van a hetedik kötet megjelenésén, de - amint ez nála megszokott - fejében már körvonalazódik a nyolcadik kötet tematikája, melynek első témaköre a sajtó.- A sajtót - a történetírásban Dobrossy IstvánFotó: B.T. a hiteles emlékek részeként - alapvető forrásnak tartom. Az más kérdés, hogy például míg az egyik korabeli lap Hermán Ottót az egekig dicséri, addig a másik kedvezőtlenül ítéli meg. De minél több forrásra tudunk támaszkodni, annál hitelesebb lesz a múltról formált véleményünk. És ezt a dokumentumok megőrzésénél sem árt figyelembe venni, hiszen ami ma a jelen, az tíz év múlva már történelem. Az események megítélésben sok mindennek szerepe van a történetíró szerint, amit egy aktuális témán, Trianonon keresztül szemléltet.- Befolyásoló tényező, hogy az ember személyesen élte át, vagy sem azt a korszakot, s ha igen, milyen idős volt akkor. Aki felnőttként, annak szörnyűséges volt. De ez a generáció már nincs közöttünk, közvetlen tapasztalataik nem, vagy csak kivételes, egyedi esetben színesíthetik az írásokat. Az őket követő generáció számára Trianon nem volt beszédtéma, az iskolában egyáltalán nem, így legfeljebb az érintett családokon belül szóltak róla. Az én generációm már nemcsak beszélhet, de írhat is Trianonról. Sőt, kutathatok a határon túl, Lőcsén és Rimaszombatban is, s megpróbálom az írásos dokumentumok alapján objektíven feltárni, mi történt 80 évvel ezelőtt. De már munkatársaimnak tudhatom a fiam generációját, akik előtt ott a számítógép, s azt vallják, nem Trianonnak van jelentősége, hanem annak, hogy Európa minden részén egyaránt jól érezzem magam, és azt érezzem, hogy a határ nem elválaszt, hanem összeköt. S hogy a negyedik generáció számára mi jelenti majd a nagy kérdést? Vajon nem azért fognak-e küzdeni, hogy • •• // //>■ jovorol megtarthassák nemzeti értékeiket, mint a múltban? - ez egyelőre beláthatatlan. A mai sajtóról Dobrossy Istvánnak az a véleménye, hogy elvesztette forrásértékét, vagy legalábbis a történetírás számára kevésbé jelent forrást, mint az egy évszázaddal ezelőtti nyomda- termékek, napilapok. Ennek okát abban látja, hogy az írott sajtó megszűnt kizárólagos, vagy fő információforrásnak lenni.- Míg korábban például egy frissen átadott épületről szinte mindent meg lehetett tudni az újságokból, ma már csak a legszükségesebb adatokat közlésére szorítkoznak. Elmaradtak a nekrológok is, amelyekből ránk maradtak az életutak, a gyászolók felsorolásából egész családfák rajzolódtak ki. Ez mára mind eltűnt. A műit nyomait kevésbé őrzi az információval „túlterhelt” jelen. Mindezek mellett Dobrossy István minden apró közlést, adatot, hírforrást kivág, s az úgynevezett „témadobozokban” rendszerezi, s azokat a cikkeket, amelyekről azt gondolja, hogy - saját okulásán túl - egyszer forrásként használhatók. Ezzel a levéltár anyagát is gyarapítja. S hogy eltűnik-e maga a nyomtatott újság? Dobrossy István szerint addig marad fenn, míg harcolni tud a fennmaradásáért. Míg szükségessé tudja magát tenni. Újrafelfedezés két kerékkel a Kalotaszegben Pihenőidő Nyikes Zita Kalotaszeg (ÉM) - Alapszabály, hogy az újságíró döntse el: miről is akar írni. Ebben az esetben a Kalotaszeg- ről vagy a biciklizésről? A kettő azért tartozik szorosan össze, mert a kerékpár tette lehetővé, hogy átéljük, amit megéltünk.- Túra volt? - kérdezi a határőr már hazafelé, miután int, hogy kerékpárokkal nem kell a személygépkocsik sávjában várakoznunk. Lapoz, pecsétel, mi pedig felelünk:- Túra. A fiatalember további érdeklődésére azt is hozzátesszük: a Kalotaszegben. A festett, fakazettás mennyezetű, faragott szó- székú, fiatornyos templomairól, gazdag népviseletéről híres vidéken. Erdély egyik legvonzóbb és legérdekesebb területén - ahogy az útikönyv írja. Azt viszont már nem mondjuk, hogy nem először jártunk arra, vagy mégis: biciklivel igen, első ízben. Ahogy pedig tekerünk Bihar- keresztes felé, sokasodva tolulnak elő az élmények. Eleven dallam Öt nappal korábban odafelé hiába nyertünk egy órát a határon, Magyarbikalra, az ismerős családhoz mégis későn este érkezünk meg. El is vétjük az útvonalat - négy-öt éve is volt már, hogy itt jártunk -, és nem jó helyen kanyarodunk le. Fel kell kaptatnunk a köves-sáros-mere- dek utcán. Nem hiába mondják: egy rossz van a világon, biciklit felfelé tolni. A szavak csengenek-bonganak a takaros lakásban, a nyelv eleven dallama vibrálva tölti meg a sorolt eseményeket. Újbóli rácso- dálkozás az elsődleges jelentésekre, a kimondhatatlanra. Másnap pedig indulás: az első kör az Al- szegbe vezet. A szomszéd faluban, Farnason a XVI. századi templom előtt éppen szénát forgat a harangozó. Miután elmegy a kulcsért, beburkolózva a száradó szalma illatába feleségével - fején sötét kendő, azon nagykarimás szalmakalap, alul síjrűn rakott szoknya, lábán viszont sportcipő - beszélgetünk. Mondja: hogy kevesen vannak, alig hatvankét lélek tartozik a református egyházközösséghez a faluban. Az istentiszteleteket csak ilyenkor nyáron tartják a templomban, télen a hittanteremben gyűlnek össze. Fázósak már, hiszen öregek - jegyzi meg az idős asz- szony. Nincs munka, a fiatalok elköltöznek. Konfirmáló sem volt az idén. Körök Hogy hány konfirmáló volt? - ez a kérdés végigkísér bennünket. Közös realitást is teremt, amikor megállunk Nagypetriben, Nádasdarócon, Kőrösfőn. Mintha beavatottak lennénk, úgy felelnek az emberek. Mesélnek még a megélhetés nehézségeiről, a forradalom előtti időkről, a fiatalok számára kilátástalan helyzetről, meg arról, hogy aki Magyarországon panaszkodik, az bizony még nem küzdött meg a mindennapokkal Erdélyben. (Nem látatlanba mondják ezt, kiházasodott lányok mesélnek erről, mikor hazalátogatnak.) Hatvanöt kilométerrel zárul az első nap. A másnap pedig - rövid vonatút után - Kolozsváron kezdődik. Nyüzsgés. A ferences templom melletti magyar nyelvű könyvesboltban miskolciakkal találkozunk, akik a csík- somlyói búcsúba igyekeznek. Egy rövid kör a főtéren, ámulat Erdély legszebb gótikus templomában, a Szent Mihály-temp- lomban. Majd Szászfenes, Ma- gyarlóna, Magyarfenes, Torda- szentlászló, Oláhléta, Magyarpe- terd. Itt bentebb magyarul már senki sem beszél. A patakban bivalyok fiirdenek, mellettük alsónadrágban tizenéves legények mártóznak a vízben, a hidegből a forró aszfaltra rohannak. Pózolnak, ahogy a szokatlan pillanatokat elcsípni igyekszünk. Lovaskocsik mindenfelé, kopott vályúból frissül az igát húzó állat. Pocskolunk mi is, mert irtózatos a hőség. A Tordai-hasadék betölti a környéket, a tömör sziklákon és szűk utakon egymásnak adogatjuk a kerékpárokat, mert máshogy egy darabig nem megy. Több mint hetven kilométer után késő estére érünk a fehér, szász házakkal szegélyezett to- rockói főtérre. Másnap pedig kisebb módosításokkal visszatekerünk Kolozsvárra. Visszafelé mindig gyorsabb, mint oda - forog a fejünkben. És el sem hisz- szük, hogy a késői indulás - egy defekttel küzdöttünk meg - elÖltözködés, kalotaszegibe lenére elérjük a Bánffyhunyad felé menő esti vonatot. Rendre rend Túránk utolsó napján egészen különös élményben részesülünk Magyarbikalon. A népviseletet már csak ritkán veszik fel a Kalotaszegben. Akkor is inkább a lányok öltöznek be. A közelmúltban tartott konfirmáción azonban az ékes ruhában tettek bizonyságot hitükről a tizennegyedik életévüket betöltött fiatalok, és kiöltözve mennek rákövetkező vasárnapi, idén éppen a pünkösdi, istentiszteletre is. Nézzük, ahogy vendéglátóink nagylánya rendre veszi magára a szoknyákat, a kötényt, a kikeményített vállfűs inget, a pirosbársony mellényt, nyakába teszik a bojtot és a gyöngysort, fejére pedig a díszes pártát. Igazítják, hogy szép legyen. És valóban: káprázatos az összhang. A bikali templomban a kopott kazetták alatt úrvacsorát vesznek a gyülekezet tagjai. A három konfirmált leány hangsúlyos szerepet kap. Legátus is érkezett a kolozsvári teológiáról. Kora este a közeli, tánctáboráról híres Kalotaszentkirályra tekerünk még át. Ülünk a hús templomban és hallgatjuk a gondnok panaszát: a fiatalok a bárokban, kocsmákban töltik az időt. Változik a világ, városiasodnak. Ezek után kérdezi pünkösd hétfőjén a határőr, hogy: túra volt? Mi pedig csak annyit mondunk alig eszmélve még az élményektől, hogy: túra. A Kalotaszegben. Fotó: a szerző
