Észak-Magyarország, 2000. március (56. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-11 / 60. szám
2000. március 11., szombat Életkép 9 így is, úgy is Kornya István Azok ott mind irodalmi lapok, aki ilyet keres, az úgyis megtalálja - mondta egykedvűen a megyei újságterjesztő vállalat egyik illusztris miskolci boltjának dolgozója, akit azzal a kérdéssel zaklattam, hogy van-e valamilyen szabály/előirás/utasitás arra, melyik lap, melyik polcra kerül: felülre vagy alulra, s a polcokon hová: előre vagy hátra. Nincs, hangzott a válasz. Ivlegkönnyebbültem. Azt akartam megtudni ugyanis, van-e akkor különös oka annak, hogy a megyében élő, a megyéhez kötődő művészemberek, különböző generációk és eltérő művészeti felfogások képviselőinek helyt adni kívánó Új holnap című megyei irodalmi lap miért van félre eső helyen, a legalsó polcon - ha nem is szánt szándékkal, de az eredményt tekintve mégis csak - eldugva. Ki tudja azt, melyik lap milyen, tett helyre nemes egyszerűséggel a szakbolti szakeladó. Fizetés közben megkíséreltem a helyi kultúra propagálásban való aktív részvétel és egy egyszerű kereskedői fogás szerencsés egybeesésének ön/endetes esetére felhivni a figyelmét. Nem lehet minden szempontot figyelembe venni, hárittatott el a helyi kultúra emlegetése egy támadhatatlan riposzttal. Akkor jöhet a másik érv, gondoltam és higgadtan kifejtettem: a vevők száma úgy is növelhető (volna), ha nemcsak azoknak akarnának eladni adott terméket (lapot), akik kifejezetten azt akarják (célközönség), hanem azoknak is, akik ha tudnának róla, megvennék (potenciális vevőkör), csak segíteni kell nekik (reklám), hogy megtudják, mit akarhatnának. A visszajáró kiszámolása közben aztán ez utóbbi érv célba érhetett és megérhetett, mert az eladó nagyvonalú gesztussal (a jobb váll alig érzékelhető megránditásával kisérve és közönyös hangon) engedélyt adott: Ha akarja (lehet, hogy azt mondta: ha zavarja), felpakolhatja I Ugyanezen vállalat másik - kevésbé illusztris - standjánál szintén irodalmi lapot vásároltam, s felcsillant az eladó szeme: Látom, magát érdeklik ezek a dolgok. Van egy, hogy is hívják, no, Új holnapom, nem venné meg? Megvettem. Felpakoltam. Kezdem azt hinni, lokálpatrióta vagyok. ZSANÉR Tavasz van SZERETLEK MACIKÁMI o-Q O ;u '5' 03 ö o Emlékoszlop a virtusból lett baratsagnak Az emlékoszlop és a három jóbarát Fotó: Farkas Maya Papp Tímea Miskolc (ÉM) - Barátságukat felidézve emlékoszlopot állít a bükki Kaán Károly forrásnál a vízfolyás névadójáról elnevezett baráti kör március 25- én. A faoszlop egyben hívószó a gyerekkori barátok felé, akik utoljára 25 éve kalandoztak együtt a forrásnál. Már maguk elé képzelik azt, amikor végre újra találkozhatnak a barátok a Kaán Károly forrásnál, az emlékoszlop-avatáskor. A jövőben látják a múltat is, a gyerekkort, az ifjúkort, amikor minden áldott nap találkozott a mintegy 20 tagú baráti társaság. Akkor még egymás közelében éltek - bérházi társaság volt -, azóta szétszóródtak az országban. A miskolciak közül is csupán hárman tartják a kapcsolatot: Szondi Sándor, Molnár Péter és Vincze Sándor. Pajkos pajtások Megvolt a maguk grundja, akárcsak a Pál utcai fiúknak. Amikor pedig elérkezett a vakáció ideje, közösen szerveztek programot. Kirándulást, kerékpártúrát - az úttörős táborokhoz, annak ideológiájához egyikük sem vonzódott. A természet- a művészet- és a sportszeretet volt a mindenük, a közös pont, az összetartóerő. Gyakran előfordult, hogy a városból a hegyeken keresztül ruccant ki Tapolcára, majd vissza a fiúcsapat. Szertelenek voltak: a tapolcai strandra rendszerint a kerítésen átugrálva surrantak be. Visszafelé menet már fáradttá és halálosan éhessé váltak - a hétvégi kertekből csent gyümölccsel csillapították a maró éhséget. De az erdő „szellemét” mindig tiszteletben tartották. Ma is mondják, az alapja mindennek: „az erdőben ne hagyj olyat, amit te vittél oda, és ne vidd el, ami ott volt!”. Az elcsent csapatzászló Egy alkalommal, amikor a hegyekben túráztak, összeismerkedtek egy táborozó csapattal a Kaán Károly forrásnál. Ebből a találkozásból is életreszóló barátságok köttettek. Az ismerethez szintén a rakoncátlankodás vezetett.- Elloptuk a csapatzászlójukat - magyarázza Vincze Sándor. - Csak úgy, virtusból. Pedig nagyon őrizték, komoly jelkép volt az! Reggel pedig, amikor kétség- beesetten keresték, büszkén visz- szaadtuk. Eleinte haragudtak, aztán meghívtak a tábortúzhöz, és jó cimborák lettünk. Amikor a táborozós társaság kii'ándulni indult, a „bérháziak” is ott termettek. Amikor nyoma veszett a csapatzászlónak, lehetett tudni: megérkeztek. Minden egyes alkalommal sikerült valamilyen csellel megkaparintani a jelképet. Erdőjárás naponta- A rengeteg-rengeteg emlék az ifjúságomat idézi, az életemet jelenti - nosztalgiázik Szondi Sándor. - Igazi barátok voltunk. Aztán, olyan 30 évvel ezelőtt, a munkahely, a családalapítás miatt messze kerültünk egymástól. Más az életmód, az erdőt sem járjuk úgy... Molnár Péter eddig helyeslőén bólogatott a többiek beszámolójára. Ő is pont úgy emlékezett mindenre, ahogy a barátai: beszélgetéseikben számtalanszor újra élték már az akkori élményeket. De ezúttal közbeszól: „Na, azért van kivétel!” Aztán zavartan elhallgat: nagy unszolás árán árulja el: előfordul manapság is, hogy a hét minden napján felmegy a Bükkbe. Hetente kétszer-háromszor azonban mindenképp, az igazi nyugalmat ott találja meg. A Kaán Károly forrást mindig útba ejti. Jelkép a forrásnál Szomorú apropó juttatta eszükbe az idő múlását, és azt hogy jelképet állítsanak a régi barátságnak: épp Vincze Sándor bátyjának emlékoszlopára helyezték el a koszorút a Létrástetőnél.- Mindannyiunknak olyan sokat jelentett ez a barátság, természetesnek tűnt, hogy jelet hagyjunk róla. Egy tölgyfából készült emlékoszlop a Kaán forrásnál, ahol mindig annyi sok szép történt velünk - ennél jobb nem is kell. Lévén már 20 éve a fafaragás a kenyere, Szondi Sándor ki is faragta a mementót. Rajta az erdő és a csapat jelképeivel, a névsorral, amely között 5 név mellé már egy kis kereszt is a fába vésetett. Azt tervezik, ezentúl ha máskor nem is, de minden évben egyszer, kikeletkor újra találkozik a baráti kör. Az „érzelmek iskolája” az életre tanít Vekerdy Tamás pszichológus szerint a mai iskolarendszer nem gyermekközpontú Dobos Klára Miskolc (ÉM) - Az életben való boldoguláshoz az IQ-nál sokkal fontosabb az érzelmi intelligencia - vallja Vekerdy Tamás, akit a fél ország a Nők Lapja pszichológiai tanácsadójaként, a másik fél pedig az alternatív oktatási módszerek szószólójaként ismer. □ Két gyerekmunkákat bemutató kiállítást, is megnyitott Miskolcon a közelmúltban, ez is jelzi, hogy ön a művészeti nevelést nagyon fontosnak tartja az iskolákban. • A reformáció és ellenreformáció kitűnő iskoláiban rengeteget színészkedtek, festettek, zenéltek a gyerekek. De Kodálytól is tudhatnánk, amit a 90-es évek eleje óta újra tudunk: a művészetek légkörében való felnövekedés - nem a művészképzés, hanem az érzelmi intelligencia kiművelése - az egész személyiség számára döntően fontos. Ez az, ami a mai iskoláinkban majdnem tökéletesen hiányzik. Tanúi lehetünk, hogy a nagyon fontos éneket, rajzot hogyan szorítják vissza a közismereti tárgyak. A jelenlegi közoktatásunk nem a gyerek fejlesztését tekinti igazából feladatának, hanem valamiféle tananyagdömping át- préselését a diákanyagon. Az utóbbi évtized 11 tananyagcsökkentési kampányából 11-ben nőtt az anyagmennyiség. A felejtés számára tanítunk. Az eminens is öt év alatt garantáltan elfelejti a 75 százalékát annak, amit nem használ nap mint nap. □ Pszichológus létére hogyan lett pedagógiai szakember? • Hosszú évekig dolgoztam klinikai gyermekpszichológusként, és csapásszerűen ért a felismerés, hogy a családok nehéz helyzetén vagy a szülők értetlenségén kívül például jelentős mértékben hozzájárulnak a gyerekek megbetegedéséhez az őket fogadó intézmények. Ez terelte a figyelmemet a magyar iskola- rendszer felé. Az én elemi iskolám összehasonlíthatatlanul emberszabásúbb volt. Több idő jutott arra, hogy a kamaszgyerek éljen is. Akkor még nem ment el az iskola a puszta intellektua- lizmus irányába. Sokkal több maradt meg a tanultakból az élményszerűség miatt. □ Az ön által vezetett intézet is az élményszerű oktatás után kutat. •Az előző kormány létrehozott egy pedagógus továbbképző központot, ennek az egyik igazgatósága az általam vezetett Alternatív Továbbképzési Igazgatóság, amely igyekszik felmérni a nálunk működő alternatívákat. Mert Magyarországon hála Istennek ma már vannak választási lehetőségek a szülők számára. Több mint háromszáz olyan gyermekközpontú iskola van, amelynek módszereit a gyermek testi-lelki-szellemi fejlődése haVekerdy Tamás Miskolcon tározza meg. Bármily csekély mértékben vannak jelen az alternatívák egy iskolarendszerben, akkor is erjesztően hatnak. Kihívást, új módszertani gazdagságot jelentenek. A franciák úgy gondolták, hogy csak az egységes iskolarendszer biztosítja az esélyegyenlőséget. Kiderült, hogy náluk a gyerekek 15 százaléka maradt ki, Dániában viszont, ahol 170 éve úgyszólván csak alternatívák vannak, mindössze 3-4 százalék. □ Az egyik alternatív módszernek, a Waldorfnak ön a hazai „atyja”. • Ebben vagyok a legjáratosabb: nem csak tanítom, de a hétköznapi életben is mind jobban megismerem, hiszen gyerekeim oda járnak iskolába. Mégis, amikor egyszer egy konferencián felvetődött, hogy nem kellene-e az egész magyar közoktatási rendszert Waldorfra átállítani, azt mondtam, akkor én leszek az első, aki „kilépek ebből”. Én az összes alternatívát - ha szakmailag hitelesek - egyenlőnek és egyenlően jogosultnak tekintem. □ Mennyiben lenne más a világ, ha mindenki ilyen gyermekközpontú iskolát végezne? • Kevésbé lennénk agresszívek, depressziósak, picit jobban élnénk. A vizsgálatok azt mutatják, hogy az alternatív iskolákban végzett gyerekek kiegyensú- lyozottabban keresik meg a nekik való életpályát, és azon meglehetősen kitartóan tudnak dolgozni. □ Nem lenne mire válaszolnia a Nők Lapjában. • Ettől nem félek, hiszen a lét maga problematikus: jelen van benne a sötét és a világos, a rossz és a jó, a tudott és a tudattalan, a férfi és a nő stb., ebből eredően számtalan újra és újra megoldandó probléma van. Fotó: Végh Csaba
