Észak-Magyarország, 1999. december (55. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-24 / 300. szám

1999. december 24., péntek Talpvariációk - a fa alá Spitzmüller Zita Miskolc (ÉM) - Az üzletekben és utcá­kon minden az ünnep közeledtét hir­dette. Az áruk sokasága, a kellékek csillogása mellett azonban valamire kevesebb figyelem jutott. Karácsony­fatalpak után kutatva ugyanis kide­rült: e téren vannak még hiányossá­gok Miskolcon. A karácsonyi vásárok egyikében már a bejáratnál „talphalom” fogadta az érdek­lődőket. A plasztikból gyártott áruk kö­zött megbújva zöldelltek a műanyagból (fröccs)öntött talpak. Beljebb vergődve a sokadalomban pusz­tán egyetlen helyen hangzott igenlő vá­lasz a karácsonyfa-támasztékkal kapcsola­tos kérdésre. Az egyeditől... Itt egy miskolci hegesztő szakmérnök for­mába öntött leleményessége várta a vá­sárlókat.- Külföldi újságban látott mintát dol­goztam ki saját fantáziámmal ötvözve - utalt a kis vastalpas, faléces szánkóra Ma­joros Zoltán. - Jól néz ki, csakis kedvező visszajelzéseket kaptam. Aranyos és szép - mondták az emberek. A karácsonyhoz és a télhez közel álló, azt jellemző formá­ban kell gondolkodnia annak, aki ilyen talpak készítésébe fog. A szánkó pedig ilyen - tette hozzá. Az utóbbihoz egyediségében hasonló megoldások aligha láthatók már a város­ban. A sorozatgyártás más termékei ékte­lenkedtek egy-két üzlet polcán. Volt pél­dául alumínium öntvényből készült talp, melyre ódon hangulatot erőltetett a fekete és ezüstöt utánzó színezék. Az áttört min­ták formálta bibliai alakok pedig „megfeleltek” az említett „karácsonyhoz közeli témának”. Ezután a kínálat üde színfoltjának is nevezhető az egyik áruház kerámiából ké­szített - felirata alapján határainkon túli tál formájú, semlegesebb ízlésformát követő darabja. ... az igény hiányáig S ahol az ember a legkevésbé várná - egy mezőgazdasági áruház játékrészlegén - felbukkantak az ugyancsak kevésbé igé­nyes kidolgozást mutató, három lábon ál­ló kovácsoltvas darabok. S míg ezen áruk különféle típusai egyre sikeresebbek nap­jainkban, addig - a fentieken túl - ilyen karácsonyfatalpat legfeljebb kapcsolatai nyomán vihet otthonába az ember.- Nincs rá igény - felelte az okot feszege­tő kérdésre Gyürki László, egy kovácsolt­vas termékek gyártásával foglalkozó cég tulajdonosa. - Az ünnep hangulatához egy ilyen stílusú talp illene - vélekedett. ízlés szerint, szabadon- Leginkább a kovácsoltvas munkák újjá­éledése lenne követésre méltó. Az ünnep lényegén a cserépbe ültetett fenyőcseme­ték választása sem változtatna - mondta Goda Gertrúd művészettörténész. - Az élő fa lakásba való beviteléről a szecesszió korától vannak ismereteink. Kezdetben a cserepes megoldás - ahogyan azt Rippl- Rónai is ábrázolta 1903-ban - volt általá­nos. Később az ellensúlyokkal is felszerelt famunkák biztosították a statikai egyen­súlyt - tette hozzá. Napjaink kínálatával kapcsolatban a művészettörténész elmondta: a díszek­kel a talpak is szabadon variálhatók. Az ünnepi díszítésben az ember szép iránti érzéke nyilvánul meg, s az alkalmi jel­leg olyan megoldásokat is megenged, amit más vonatkozásban giccsnek tartanánk. „Ég a gyertya, ég” li Karácsony 16 Készül a gyertya Fotó: Végh Csaba Nyikes Zita Szirmabesenyő, Miskolc (ÉM) - Fény, világosság, láng, megtisztulás, megvilá­gosodás - egy szál gyertyá­ban, mely a karácsonyi ün­nepek idején különösen fontossá válik. A viasz illata átjárta a gerendás mennyezetű szobát. Középen asztal, rajta a sorozatöntéséhez használt állvány. A mennyezet egyik sarkában a mártáshoz szükséges eszközök csüngenek. A falakra a színezés cseppjei fröcskölődtek. A hatalmas fazék­ban megszilárdult öntő-mártó keverék áll. Ez a munkám A finom - még ha vaskosabb is - gyertyák készültét keressük, első látásra azonban kémiai la­bornak tűnik a környezet. A szirmabesenyői Hudiczius Fe­renc meg is jegyzi, hogy nem ál­lunk messze a valóságtól: ő első­sorban vegyész. Tíz évvel ezelőtt kezdett a gyertyaöntésbe, felesé­ge kegytárgykereskedéssel fog­lalkozott, gyertyákat is árult, így indult.- Felrajzoltam egy három­szögdiagramot, úgy kezdtem kí­sérletezni, hogy a viaszt, a pa­raffint és a sztearint milyen arányban keverjem össze. Alap­vetően két technikával dolgo­zom. Mártok és öntök. A kanóc mindig csak pamut lehet, a gyapjú büdös, a műszál meg füs­töl is, amikor ég - magyarázza a gyertyakészítő. Az állvány és a ládák között nézelődve feltűnik, hogy hosz- szabb-vaskosabb és rövidebb-tö- rékenyebb gyertyák zöme fehér. Mélyebbről kerülnek elő a szí­nesek, a bordó és a királykék - mert a mester tapasztalatai sze­rint ez a divat mostanság. A tel­jes anyagú festés sokba kerül, ezért maradt a felszínnél.- Nosztalgiát nem érzek. Ez a munkám - szögezi le, majd foly­tatja: - Szezonja van a gyertyá­nak. Karácsony körül többen ve­szik. A mártott gyertyákat in­kább a virágkötők keresik. Állandó piacot viszont a gyer­tya, mint kegytárgy jelent. A ke­reslet kilencven százalékát az egyházi megrendelések te­szik ki. ........................................... „...az anyag titkos ablakain az lüktet ki-be, az égi láng, a vágy, amit én fénynek nevezek és szentléleknek a hivő... ” (Szabó Lőrinc: Fény) .................................................... „És az örök világosság...”- „Az Ige volt az igazi világos­ság, amely megvilágít minden embert”, Jézus fogantatásáról szólva így kezdődik János evan­géliuma. És ezzel kezdődik el a fény áramlása is a világban, de ez a fény még csak útmutató. A ráhangolódás, a belső figyelem sokkal fontosabb, ez vezet el bennünket a megváltáshoz - ma­gyarázza H. Velkey Klára, a miskolci Fráter György Katoli­kus Gimnázium tanára. A karácsonykor állított gyer­tya és a mécses még nem a tel­jes világosság, a fény a húsvéti liturgiában válik kitüntetett sze­replővé.- A feltámadási szertartás nagyszombaton este túzszente- léssel kezdődik, ebből a túzből gyújtják meg a húsvéti gyertyát, majd a misét celebráló lelkipász­tor háromszor elénekli, hogy „Krisztus világossága”. Húsvét Krisztus feltámadásának ünne­pe. És azért is ez a legfényesebb ünnep a kereszténységben, mert ekkor teljesedik be a megváltás- mondja tovább H. Velkey Klára . Pünkösdkor is ott van a fény, a Szentlélek láng formájá­ban érkezik az apostolokhoz. Ez egy folyamat, melynek egyik eleme sincs önmaga nélkül, és amely végül elvezet a megtisztu­láshoz. Süss fel, Nap A karácsonyt Niceai János püs­pök szerint időszámításunk kez­dete után a negyedik században kezdték ünnepelni: a források szerint 343. december 25-én a szíreknek prédikációt tartottak. Antiochus császár kalendáriu­ma december 25-ét mint a Nap­isten születésnapját említi, a ka­rácsonytól az időpont közelsége okán elvitathatatlan tehát a de­cember 23-ai téli napforduló.- A napforduló után azonban nem kezdődik el azonnal az ün­nep, várunk még egy napot, és csak az új napot ünnepeljük. A fény hatalma gyertyákkal, csil­lagszórókkal a szilvesztert és a vízkeresztkor kezdődő karneváli időszakot is végigkíséri. A má­sik kitüntetett pontja a fénynek a hagyományaink között a nyári napfordulóhoz kapcsolódó Szent Iván, a túzugrás, de mivel a nyár féktelensége miatt kevésbé érezhető júniusban még a söté­tedés, el is felejtkezünk róla - tudjuk meg Cseh Zsolttól, a Her­mán Ottó Múzeum néprajzos- múzeulógusától.- Az ünnep önmagában is fény- nyél teli alkalom. A karácsony pedig azért a legtelítettebb, mert a természet is rárímel, érezhető­en hosszabbodnak a nappalok. A fény az élet, a szó biológiai ér­telmében is - folytatja a muzeológus. És bár a fény igazi erejét eltá- volodóban a természettől egyre kevésbé érezzük - hiszen sötét­ben egyszerűen csak felkapcsol­juk a villanyt -, sugaraiból ma­rad szokásaink között. Az örök­zöld fenyőre rátesszük a fényes­séget, a csillogó üveggömböket, az arany, ezüst színű díszeket, a mézessüteményből vagy a szal­mából készült csillagokat. Szalóczi Katalin Ráadáskarácsony karácsonyi ráadás mindig az ünnep másnapján következett. Mikor már kezdtem túljutni a szentestét megelőző izgatottsá­gon, s mikor kezdtem elhinni: ak­kor is a fa alatt találom újdonatúj játékaimat, ha kicsiny időre ma­gukra hagyom őket. Barátnőimmel, a Pédery lányok­kal egy udvarban laktunk. A szi­gorú, vastag, barna copfokkal ke­retezett arcú, fekete szemű Zsuzsi valamivel idősebb volt nálam, míg szőke fürtös húga, a tünde Tündi­ké, valamivel fiatalabb. Karácsony másnapján mindig hivatalos vol­tam hozzájuk. Gondosán válogattam össze az öltözékemet, ügyelve arra, hogy minél több mindent megmutathas­sak, magamra vehessek az ünnepre kapott ruhaneműkből. Édesanyám kóstoló gyanánt elrendezett né­hány saját készítésű süteményt egy tányérkán. Kezemben a sütivel, s dobogó szívvel a torkomban, át­egyensúlyoztam a hamuval felszórt keskeny úton a szomszéd házig. Ha végre sikerült felcsimpaszkodnom a csengő gombjáig, a berregésre ha­mar nyílt az ajtó. Vagy a fehér hajú nagymama nyitott ajtót, vagy a lá­nyok anyja, akit, mellékesen megje­gyezve az ismerős felnőttek szép asszonynak tituláltak, s én is igazán szépnek találtam. De bármelyikük is fogadott, azt úgy tette, mintha iga­zi vendég érkezett volna a házhoz. Aztán megjelentek a lányok, a bar­na Zsuzsi és a szőke Tündiké, s fel­tárult a csodák ajtaja. így utólag semmi szégyenkezni valóm azon, hogy nekem nem volt gyerekszobám. Már csak azért sem, mert ez a kijelentés nem úgy értendő, miként azt álta­lában manapság használni szokás. A kétszoba-hallos lakás csaknem minden helyiségében volt ugyanis legalább egy-egy sarok, amit a magaménak tudhattam, ahol bi­zonyosfajta játékaimat tárolhat­tam. Az elaprózásnak több oka is volt. A legpraktikusabb magyará­zat alighanem az rá, hogy a szén­tüzelés mellett nem volt mindig egyenletes hőmérséklet egész nap mindenütt. A két szoba közös cse­répkályháját például csak estére fűtöttük be, annak a melege tar­tott, ameddig tartott. így estén­ként a kályha közelében boríthat­tam ki nagy élvezettel dobozából a fa építőkockát, ott játszhattam jókat kaucsukfejű rongybabáim­mal. Nappal a konyhában zajlott leginkább az élet, ott tanult a konyhaasztalnál a nővérem. Ugyanannál az étkezőasztalnál, amelyen karácsonyi bejgli és a mézes készült, amiből a kóstolót is vittem. Ezen asztal alatt rendez­tem be gyakorta saját, teljes biz­tonságot nyújtó kuckómat. A konyhában lehetett szabadon gyurmázni és festeni is, amik a legkedvesebb foglalatosságot je­lentették számomra, főként a nem ritka betegségekből való lá­badozások magányában. Szóval én ezt a lakáson belüli vándoréle­tet természetesnek találtam, s édesanyám is így lehetett vele, hi­szen bármilyen munkába fogott, én ott lehettem mellette. Az hogy nemcsak ő figyelt rám félszemmel szinte szüntelen, hanem én is őrá, csak jóval később derült ki. Mikor nélküle, magamra maradva, gye­rekkori emlékképeimből, az elle­sett mozdulatokból táplálkozva tanultam meg tésztát gyúrni, főz­ni és még sok minden mást, mikor magam is anyává lettem. Ma már inkább dicsekednék mindezzel, de akkoriban azért igen csodáltam a Pédery lányok saját gyerekszobáját. Sok játékról még csak azt se tudtam volna, hogy lé­tezik egyáltalán, ha e birodalom­ban nem találkozom vele. Itt lát­tam életemben először olyan apró fényképezőgépet is, amelyről egy­szerűen nem lehetett elhinni, hogy valódi. Máig őrzöm azt a fotót, amelyen áll alattig csüngő nyelvvel vigyorgok a „játékfelvétel" kedvé­ért. Másnap aztán, a papírképen viszontlátva magam, ugyancsak le­esett az állam. Az igazi nagy élményt azonban számomra azok a játékok jelentet­ték, amelyeket Zsuzsi és Tündiké a nagymamájuktól örököltek. Porce­lánbabák, melyek külön megfor­mált porcelánízületeik révén térd­ben és könyökben is mozgathatók voltak. Valódi hajuk volt, csipkés selyemruhájuk, s tekintetük titkot árasztón távolba révedő. Legin­kább kényeztetni és csodálni lehe­tett e kényes tüneményeket. A tu­lipános ládában őrzött, kézzel fes­tett gipszállatok azonban rende­sen megelevenedtek, s a legkü­lönfélébb mesék szereplőivé lé­nyegültek át. De karácsonykor nem övék volt a főszerep. A szülők egyik szobájában felállí­tott fán a kedvemért délután is csil­lagszórót gyújtottak, újra és újra gyönyörködhettem a már számom­ra is ismerős'finom díszeken. Kikér­dezték, nekem mit hozott a Jézus­ka, aztán a lányok, a barna Zsuzsi és a szőke Tündiké, megmutogat­ták, ők mit találtak a fenyő alatt. Amint kicsit magunkra hagytak bennünket, gyerekeket, hogy be­hozzák a habos karácsonyi cukrász­költeményeket, a lányok lelopkod­tak nagy titokban, s még nagyobb gyorsasággal néhány szem szalon­cukrot. Sebtiben eltüntettük a tor­kosság nyomát, s ennyi elég is volt az édességből, hiszen alig vártuk már, hogy hozzákezdhessünk végre a karácsonyi attrakcióhoz. bábszínház ugyanis, melyet szintén még a nagymama kapott gyermekkorában, nem volt mindig elől, és már csak méreteinél fogva sem vehették szívesen elő bármi­kor. Karácsonykor azonban nem mondtak nemet a gyerekeknek. Ezt tudtuk jól, mind a hárman. S bár még nappal volt, szabad volt behúznunk a gyermekszoba sú­lyos sötétítőfüggönyét. A felnőt­tek még segítettek a színfalak összeállításában. Anya és nagyma­ma mozdulatából egyaránt gyön­gédség áradt, zárkózott mosoly bujkált a szájuk szegletében, ami­kor kezükbe vették sorra a kecses bábokat. Aztán „egyedül marad­tunk", mi hárman, s mi magunkra is zártuk az összes ajtót. Sötét lett, miként az igazi színházban. De hi­szen igazi színház volt a miénk is. Kivilágítható, valódi marionettbá­bokkal, valódi díszletekkel. Megbeszéltük a történetet, elosztottuk a szerepeket és a sze­replőket, ami nem ment mindig simán. Mi, nagyobbak, én már csak vendég voltomból követke­zőn is, többnyire engedtünk Tün­dikének, hogy övé lehessen a leg- szebbik szereplő és a legjóságo­sabb szerep. De meg aztán szíve­sen elvállaltam én akár a paprika­jancsi szerepét is, vagy a boszor­kányét. Egyaránt varázslatosnak találtam mindannyiukat. Hiszen ők jelentették számomra a bol­dogság karácsonyi ráadását.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents