Észak-Magyarország, 1999. június (55. évfolyam, 125-150. szám)
1999-06-15 / 137. szám
1999. június 15., kedd Itt-hon 6 HÍRCSOKOR • Nem aludtam egy órát. A mezőcsáti néptáncegyüttes Én az éjjel nem aludtam egy órát címmel egész estét betöltő műsort ad a Csáti Nyár rendezvénysorozat keretében június 19-én, szombaton délután öt órától a városi művelődési központban. • Kirajzásos tábor. A tiszaszederkényi általános művelődési központ gazdag nyári programmal készül a szünidőre. Bogácsra strandolni viszik a gyerekeket, helyben pedig úgynevezett kirajzásos tábort szerveznek szabadidős programmal, játékkal, vetélkedőkkel fűszerezve. • Épül a református iskola. A tiszakeszi református gyülekezet iskolájának építésére tavaly 10 millió forintot fordítottak, idén 10-12 millióval folytatják. Július 17-e és augusztus 3-a között 25 fős nemzetközi építőtábort rendeznek - többek között holland fiatalok részvételével - a munkálatok segítésére. A volánhoz hűségesen Igrici (ÉM - FL) - Magyari István gyerekkorában annyira megkedvelte a volánt, hogy még nyugdíjasként sem tud megválni egyetlen munkahelyétől, a Borsod Volántól.- Igriciben születtem 1943-ban. Szüleimnek húsboltja volt és terményforgalmazással foglalkoztak. A nyolc általános elvégzése után apám mellett raktároskodtam, aztán 18 éves koromra megszereztem mindenféle jogosítványt. A katonaság alatt parancsnoki gépkocsit vezettem, gyakorlatot szereztem. Leszerelésem után a miskolci Belkerhez kerültem, amiből később Mávaut, majd a mai Borsod Volán lett. A cégnél dolgozom a környéket járva még ma is - sorolja. Addig-meddig járt Magyari István Igricibe, Papiba, mígnem feleségül vette Hejő- papiról Emődi Ilonát. Házasságukból négy gyerek született és nyolc unokával dicsekedhetnek. Egész életünkben keményen dolgoztak. Most is van 25 birkájuk, hízókat, nyulakat, aprójószágot tartanak. A feleség rokkantnyugdíjas, Magyari István pedig 1998. szeptember 1-jei nyugdíjazása ellenére megszakítás nélkül vezeti az autóbuszt Igrici és Tiszaújváros között. Jönnek az unokák- A buszsofőrt az ülőmunka, a zárt levegő viseli meg. Leizzad, megfázik, fekélyt kap, különösen a régi típusú járművekben - panaszolja.- Tamás fiunk az én szakmámat választotta. Mezőcsáton él, kamionjával már külföldre is jár. A másik fiam gépszerelő, ő is örökölte a gépek iránti érdeklődésemet. Zsolti fiunk szüleim szakmáját választotta, molnár és terménykereskedő. Lányunk óvónőként végzett, most titkárnőképzőbe jár. Hála Istennek mindnyájan önálló otthonnal rendelkeznek - meséli a családjáról.- Most jön a nyár és szaporodik az öröm. Az unokák ellepik a portát, sütök, főzök nekik, hintázunk, bográcsost csinálunk, halászlevet főzünk, szalonnát sütünk. Hozzánk szívesen jönnek, mert Pityu papónál és Mamókánál minden meg van engedve az unokák szerint - meséli boldogan a feleség. Magyari István Az oldalt szerkesztette: Faragó Lajos Telefonszáma: (46) 414-022/213 E-mail: farago@iscomp.hu Aki cukrász apja nyomdokába lépett „Két választásom volt: elvegetálok vagy megpróbálom, ha beledöglök is” Kozalek Ferenc Nagycsécsen fogadja vendégeit Fotó: végh Csaba Nagycsécs (ÉM - FL) - Neves szikszói cukrászcsaládban nőtt fel, mégis tanító lett Kozalek Ferenc. Volt üttörőveze- tő, pártmunkás, míg egy daganatos betegség műtőasztalra döntötte. Azt mondta: újrakezdem, ha beledöglök is.- Apám a mesterlegények szokása szerint végigjárta Nagy-Ma- gyarországot. Ha meghallotta, hogy nagyon finom vaníliafagylaltot csinálnak Kassán, elment oda és addig dolgozott, amíg meg nem tanulta a receptet. A pécsi Capriba a csokoládéfagylalt miatt szegődött el, de járt Erdélyben, Szegeden és Pesten is. Amikor megnősült, elkerült Szikszóra, és megcsinálta az ő kis, egyszemélyes cukrászdáját, amelyben olyan minőségű fagylaltokat készített, amilyet nagyobb városokban sem csinálnak - kezdi történetét Kozalek Ferenc. „Fáradtságot éreztem” Az „egyszemélyes” szikszói Kozalek fagyizóban kialakult családi munkarend szerint az édesanya volt az anyagbeszerző, a papa a termelő és az eladó, s amikor a két gyerek már elérte a pultot, ők is „beszálltak” a boltba. Feri a szikszói gimnázium első két tanévében még cukrásznak készült, de irodalomtanára, Merényi László tanácsára mégis a tanítói pályát választotta. Feleségével együtt az emődi általános iskolába került, ott tanított négy évig. Aztán járási úttörőelnökként dolgozott Mezőcsáton, később Tiszaújváros- ban, majd az akkori úgynevezett pártapparátusban kulturális és egészségügyi referensként. 1987-ben jelentkeztek betegségének jelei.- Egész életemben nem voltam beteg, de akkor egyre nagyobb fáradságot éreztem. Kezdetben betudtam annak, hogy anyám egyik, apám másik kórházban feküdt. Köztük ingáztam, és belefogtam egy hétvégi ház építésébe is. Daganatos betegségem volt, ami először egy kis, később egy hatórás műtéttel járt. A diagnózis úgy szólt, hogy 65 százalék esélyem van az ötéves túlélésre. Rokkantnyugdíjasként havi 5600 forintot kaptam, feleségem fizetése kevés, itt volt a két kicsi. Valamit próbálnom kellett. A tanítás nem jöhetett szóba, mert egyoldalnyi olvasás után olyan ideges lettem, hogy majdnem felrobbantam. A családi hagyomány, a fagyizó folytatása mellett döntöttem - mondta. „Megerősödtem”- A Nagycsécsen talált telek olyan volt, mint a dzsungel, én pedig olyan gyenge, mint a tá- pos csirke. Félbevágott kaszával kezdtem az irtáshoz, de már néhány suhintás után pihennem kellett. Mire befejeztem az előkészületeket, felerősödtem, és azt mondtam, menni fog. Saját kezűleg készült el a Kozalek fagyizó. Apám fagylaltgépének mását én hegesztettem. Aztán büférésszel bővítettem, ahol ételeket és italt is forgalmazunk. A szemben lévő telket most vettem meg, hogy parkírozót alakítsak ki a vendégeknek - sorolja.- Betegségem után két lehetőségem volt: elvegetálok és majdcsak lesz valami, vagy újrakezdem, ha beledöglök is. Nekivágtam, és a műtét után kilenc évvel elmondhatom, hogy sikerült. Most már csak évente egyszer kell mennem a kontrollra. Keményen dolgozom, és bírom. Bírni kell és kész! - mondta Kozalek Ferenc. Nyugdíjasok a fiatalok városában Tiszaújvárost magáénak érzi az idősek most formálódó egyesülete is Barna Sándorné fogadja a nyugdíjasokat Fotó: végh Csaba Tiszaújváros (ÉM - FL) - Hajdan a fiatalok városának hívták Tiszaújvárost, napjainkban 17 810 lakosából 2845 a nyugdíjas. Jelenleg 510 fővel működik a nyugdíjasok egyesülete.- 1975-ben a városi tanács 20 nyugdíjas érdekében hozta létre az első öregek napközi otthonát, ami 1989-től városi gondozási központ néven működik. Barna Sándorné nyugdíjasunk 1998 októberében kereste meg Koscsó Lajos alpolgármestert, hogy jó lenne összefogni a Tiszaújváros- ban és a peremkerületen élő nyugdíjasokat. Tavaly december 10-én 35 alapító taggal jött létre a nyugdíjas egyesület. Elnöknek Danhauser Sándort választottuk. Ekkor már 320 tagot számláltunk - ismerteti a történetet Tomorszky Istvánná, az egyesület egyik vezetője.- Az első nyilvános rendezvény idén március 6-án volt: közel 500 nyugdíjasunk a nőnapi ünnepségen igen jól érezte magát. A megható, szép köszöntő után minden nő virágot és kis ajándékot kapott. A nyugdíjasok műsora színvonalasnak bizonyult. A vendéglátás után jó zene mellett jobban megismertük egymást, barátságok születtek és sokan beléptek a nagy közösségbe - folytatta. A Tiszaújvárosi Nyugdíjasok Egyesülete minden hétfőn és szerdán délelőtt 10-től 12 óráig fogadóórát tart a Bartók Béla u. 11. sz. első emeletén. Itt az egyesület egy-egy képviselőjéhez fordulhatnak a nyugdíjasok bármilyen személyes ügyben. Ebben az évben a legnagyobb programjuk az idősek nemzetközi évének ünnepélyes gálája lesz a Derkovits Művelődési Központban.- A sok nyugdíjas összefogó ereje, segítőkészsége példamutató. Talán azért is, mert a város előttünk, általunk nőtt fel és magunkénak érezzük. A fiatalságunkat nagyon sokan itt töltöttük el és szeretett városunkhoz hűek maradunk - fogalmazott Tomorszky Istvánná. Düledező katonasírok Mezőcsáton Mezőcsát (ÉM) - Két megőrzésre, gondozásra érdemes katonasírra hívja fel a figyelmet Rózsa Péter, a debreceni egyetem oktatója, aki egyetemi tanárként helytörténettel is foglalkozik. A mezőcsáti temető végén van két dűlőfélben lévő sírkő. Két A sírokról gondoskodni kell(ene) különböző név és életkor alatt azonos a szöveg: proletárhős M. H. Sajókörnyéki ütközetnél 1919. V. 23-án X/III II. század. E napon indult meg a csehszlovák intervenciósok ellentámadása, melyet visszaverve a magyar Vörös Hadsereg megindította a felvidéki hadjáratot. Azt a rövid időszakot, amelyFotó:a szerző re e két sírkő utal, nevezték egykor a Tanácsköztársaság „dicsőséges 133 napjá”-nak emlegették, máskor, mint a Kom- münt, a „vörös rém” uralmát. Volt történelmünk „fényes lapja” és volt „nemzeti tragédia” is. Március 21. volt piros betűs ünnep, tanítási szünet, „forradalmi ifjúsági nap”, koszorúzással, díszőrséggel, úttörő- és kisdobosavatással; voltak Kun Béla, Szamuely, Korvin Ottó, Tanácsköztársaság, Vöröskatona terek, utak, utcák, rajok és őrsök; voltak emléktáblák, emlékművek; voltak „veteránok”, akiket „fölkerestek a pajtások”, s hallgatták a „nagy idők tanúit”. Az utcák és terek ismét régi nevüket viselik vagy új nevet kaptak, az emléktáblák és emlékművek eltűntek, március 21-e ismét Benedek és a tavaszi naptárforduló napja, s alig néhá- nyan lehetnek azok, kik felnőttként vagy legalább nagyon kamaszként élték végig az 1919. évet. Múzeumi tárgyakon kívül erre az időre szinte semmi nem emlékeztet. Talán szimbolikus, hogy megmaradt e két - nevüket ismerve is - ismeretlen katona sírköve. A rendszerváltás előtt minden bizonnyal számon tartották e sírokat a tanácsnál, a párt- és KISZ-bizottságon, évente legalább egyszer virág is kerülhetett rájuk. Karbantartásukkal azonban még akkor sem igen törődtek, mindössze ezüst színű festékkel mázolták be felületük egy részét, hogy a rájuk vésett szöveg olvashatóbb legyen. Jó lenne, ha e sírkövek nem pusztulnának el. Nemcsak ritka történelmi tárgyi dokumentumok, de harcban elesett magyar katonák - hősi halottak és áldozatok - nyughelyei, akárcsak a Donnál vagy az Isonzónál lévők. És valóban a hazai föld védelmében estek el. Gondoskodni kellene megóvásukról, rendbe tenni „őket”, ahogy illik: csendben és tisztességesen.
