Észak-Magyarország, 1999. május (55. évfolyam, 101-124. szám)
1999-05-28 / 122. szám
1999. május 28., péntek Miskolci polgár 7 EGY HELY Visszatérés Bánhegyi Gábor Mindenki emberi gyengeségei számosak. Sajnos. A sajátjaimhoz többek között odatartozik a mások némely tulajdonságai iránti irigység. Elsősorban akkor, ha azoknak a másoknak éles, gyönyörű keretbe foglalt teljes, kerek emlékei vannak gyermekkorukról. Mielőtt még felkent és önjelölt pszichológusok agyalni kezdenének, miket akarok a tudatom alattijába bedöngölni, közölhető: emlékek vannak, csak nem olyan kerekek és egészek, hanem amolyan szaggatottak, kissé homályosak, igen gyakran pedig csak töredékek. Mint például a Népkert iránti kötődés. Az biztos, annak idején valamire való vasárnap délután nem volt elképzelhető nélküle. A Vigadóban a táncparketten nagy felnőttek táncoltak az élőzenére a gesztenye fák árnyékában, a szö- kőkútban pedig csobogott a víz. Bizony isten. Valódi, hamisítatlan „hákettőó", lehetett benne módjával tenyérrel pancsikálni. /Aztán a Népkert valahogy elmaradt. Már nem bringáztunk ki arra a haverokkal, mondván veszélyes hely. Nem mondták miért, nem is kellett, valahogy elhittük. A gyerekek már ilyenek, mindent elhisznek. Nem mentünk ősszel gesztenyét gyűjteni. Pedig volt nagy rakással, akkor még nem volt „bót" eladni a vadgesztenyét. Azután megint úgy alakult, hogy szinte mindennapos helyszínné vált a Népkert, ami most már természetesen korántsem az. Sokkal másabb, sokkal kevesebb és sokkal több. Talán azért kevesebb, mert ez a Vigadó nem az a Vigadó, talán azért, mert a szökőkútban az elmúlt öt évben biztos csak nagy esőzések után volt víz. Mégis sokkal több, mert - akár hiszi valaki, akár nem - a miskolci normális emberek nyolcvan százaléka ott fordul meg nap mint nap. Ott vannak a normális kutyások a normális kutyáikkal, meg a normális szülők a normális gyerekeikkel és a normális kocogok normális testedzési szokásukkal. És még ott van a hatalmas nagy nyugi, az említettek békés egymás mellett létezése, egymás területeinek tiszteletben tartása. És még ott van a főúttól harminc méterre található csend. Az igazi, a madárfüttyös, a galambbúgós, az avarzizzenéses. A Népkert ezekkel a csendzajokkal ajándékozza meg azokat, akik évek óta szeretik és amikor csak tehetik, felkeresik. Mert a Népkert hálás. Múlt idő - jelen idő. Kopogtatunk. Az Almássy-kúria nagykapuján. És megkérdezzük, hogy mikor csinál már valaki valamit a Miskolc főterén lévő, megújult, fagyizónak, ékszerboltnak, palacsin- tázónak - a jövőben pedig a Megyei Fejlesztési Tanács regionális ügynökségének és az Európai Információs Központnak is - otthont adó, díszes és tekintélyes épület repedezett, szakadt, ütött-kopott kapujával. Kopogtatunk. Mert ráférne az odafigyelés. Fotó: Bujdos Tibor Az oldalt szerkesztette: Nyikes Zita Telefonszáma: (46) 414-022/215 E-mail: nyikes@iscomp.hu Fogj egy miskolci sétapálcát... Az eleganciát sugalló, csípőmagasságig érő sétakellék a harmincas években tűnt el Boros István az édesapja sétapálcájával Fotó: Farkas Maya Miskolc (ÉM - NyZ) - Egy, a polgári korban is divatos tárgy történetének, viseleti szokásainak próbáltunk utánajárni. A sétapálca azonban nem könnyed „séta" elé állított bennünket. „Fogj egy sétapálcát!” - kezdődik a sláger. Mi is úgy indultunk neki, hogy fogunk egy sétapálcát, és így - egy séta erejéig - a jelenbe tudjuk idézni a sokat emlegetett polgári világot. Egy sétapálcát fogni azonban nem olyan könnyű manapság, és főleg nem Miskolcon. Az egyetlen, régiséget árusító helyen egy afrikai sétabottal kínálnak, pár lovaglópálca is előkerül, és szerencsénkre egy nádból készült sétapálcát is mutatnak. Az eladó pedig óvatosan azt is megjegyzi: „A fiatalok nem nagyon viszik. Ez például húszezer forintba kerül.” Nemcsak polgári viselet A személyes kontaktus után szerettünk volna a sétapálca történetével is megismerkedni. A megyei Hermán Ottó Múzeumban pár darab sétapálca van mutatóba. A Budapesti Divatintézetben megtudtuk, hogy ők nem kutatják a tárgyak történetét, az Iparművészeti Múzeumban pedig azt mondták: tudomásuk szerint kimondottan a sétapálcák kutatásával senki sem foglalkozik ma Magyarországon. És mivel ők sem a sétapálca gyűjtésére „álltak rá”, csak egy tucatnyi sétabotjuk van. De semmi extra: fából van a vége, vagy csontból, vagy zománcozott ezüstből. Maradtak tehát a könyvek. A divat nagy képes lexikonját lapozgatva keressük azt a jellegzetes kort, amikor a sétapálca eleganciájával, könnyedségével lehengerelve hódított a többi öltözetkiegészítő tárgy között. A táblákba rakott ábrázolásokból, festményreprodukciókból azonban kiderül, hogy sétapálcát már az ókorban is viselték, hordták. Az egyiptomiaknál, a görögöknél, a reneszánsz idején, a barokkban vagy a francia forradalom idején is divat volt a sétabot. Akár pózolva, akár természetes pillanatban örökítették meg a sétáló párokat, a „csípőmagasságig érő, többnyire díszesebb, fogantyúval ellátott bot” ott látható a kezekben. „Az angol és amerikai divat inváziójának tekinthető, mikor is férfimellényt, redingot-ot, férfikalapot és sétabotot viseltek a párizsi szépek” - olvasható a francia forradalmat megelőző korszakról egy 1923-ban született divattörténeti összefoglalóban. A következő korok divatját bemutató illusztrációk alapján pedig megállapítható, hogy nem csökkent a sétapálca népszerűsége. 1810-ban párizsi kosztüm, 1818-ban angol divat, 1834-ben angol férfiviselet, 1916-ban párizsi ruhák kiegészítője. Az ókortól napjainkig terjedő időszakot felölelő képes divattörténetben pedig ez olvasható a sétabotról: egyszerű fegyver, és a gyalogosok támasza. De nem sokáig marad meg eredeti funkciójában, mert a divatnak alávetett dísztárggyá válik. Már időszámításunk előtt Hérodotosz is leír egy babilóniai botot, melynek díszfogantyúja volt, a középkori hadvezérek a díszbotot jelvénynek használták, a XVIII. század végén pedig már a hölgyek is hordták. Pálca nélküli séta De divat volt-e a sétapálca Miskolcon a századfordulón, a századelőn? Arról ugyanis majd századnyi távlatból is sokat lehet hallani, hogy a főutcai vagy a parkokban tett séta hozzátartozott a polgári világhoz. Boros István többszörös díjazott sportoló, a Motoros Szakszövetség egykori elnöke édesapja ezüstfejű sétapálcájának történetét eleveníti fel.- A század elején az volt a divat, hogy „botoztak”. Mi már nem hordtunk sétapálcát, ez az édesapámé volt. Édesapám mint pénzügyigazgató 1927-ben ment nyugdíjba, akkor hordta ezt a sétapálcát. Hétköznap nem, csak vasárnap, ha a templomba ment. Az istentisztelet után illett végigmenni a főutcán is, akkor még nem volt ennyire forgalmas, mint most. Ha színházba ment, a sétapálcát a ruhatárba adta le, a templomban pedig maga mellé támasztotta. Boros István - mivel 1911-ben született - jól emlékszik a harmincas évekre, a háború előtti és utáni időkre is. Történetéből kiderül, hogy valamikor a harmincas években tűnt el a divatból a sétapálca. Ezután pálca nélkül sétáltak. A Népkert, a Szemere kert volt akkoriban a nyugalom és az elegancia helye Miskolcon. A nagy fák árnyékában kiöltözve jártak fel-alá az emberek, a társadalmi normák szerint a szembejövőnek köszöntek, az ismerősök pedig megálltak és beszélgettek. Kávéház híján a kutya sem tér be Miskolc (ÉM - SZ) - Tízezer forintig terjedő szabálysértési bírsággal sújthatják azokat, akik kutyájukat boltba, strandra, parkokba viszik - mondja a miskolci kutyatartásra vonatkozó rendelet. Kávézóban viszont aligha fordulhat elő egy négylábú „asztal- társasága” miatti panasz, ennek legfőbb oka, hogy eltűnőben vannak a miskolci kávéházak, kávézók. Rendelet azonban van, mely számos közösségi térről, helyiségből kitiltja a kutyákat.- Az 1993-ban kelt, kutyatartásra vonatkozó helyi rendelet kimondja, hogy a kutyát tilos beengedni vagy bevinni például a közösség részére nyitva álló helyiségekbe, strandra, élelmiszert árusító üzletbe, vásárcsarnok területére vagy piacra. Ugyanígy a Diósgyőri vár területén vagy Lillafüred és Tapolca parkjaiban sem lenne szabad kutyákat látnunk. A vakvezető kutyákra természetesen nem érvényesek az előbbiek - tudtuk meg Sidló Gyulától, a polgár- mesteri hivatal hatósági osztályának főtanácsosától. Bohusné Magos Marianna szabálysértési csoportvezető hozzátette: a helyi és a kormányrendelet alapján 10 ezer forintig terjedő bírsággal sújtható, aki megszegi e tilalmakat.- Évente néhány alkalommal fordul elő, hogy azért tenne felKutyák a kávéházban. Valamely régebbi városi rendeletben, az ebekről szóló szabályrendeletben tiltva van, hogy kutyákat kávéházakba, vendéglőkbe vihessen a tulajdonosuk. Annak idején e tilalmat respektálták is és a hatóság figyelmeztető táblákat állított a nyilvános helyekre. Később azonban elfeledték e tilalmat. A rendőrség most, tekintettel arra, hogy nyáron az ebek között sűrűn fordulnak elő veszedelmes betegedési esetek, a tilalmat újból fölújítja s tilalmi táblákat akasztat újból a nyilvános helyekre, a melyek szerint ebeknek kávéházba, czukrászboltba, étterembe, sörcsarnokba, korcsmákba, közkertekbe és közhelyekre való bevitele tilos birság terhe alatt. Csakhogy ezen intézkedést nem Miskolczon, hanem Szegeden tették. Szabadság, 1898. augusztus 6., Miskolcz jelentést a rendőrség, mert a megjelölt helyiségekbe kutyával térnek be - állítja a csoportvezető. - Sokkal gyakoribb azonban a négylábúak „utcai viselkedéséből" adódó panasz. A Régiposta utca Fotó: Bujdos Tibor Kopottas átjáró a belváros határában Miskolc (ÉM - SZ) - Kopottas átjáróvá vált a miskolci Kazinczy és Szentpáli utcákat összekötő Régiposta utca. Az átmenő forgalom felverte por tovább szürkí- ti az elhasználódott háza kat, melyek közé a közelmúltban kisebb és nagyobb cégek is költöztek. A Szentpáli utca felőli sarkon két jellegzetesség is fogadja a sétálót: a tehertaxisok várakozó sora, valamint a bal oldalon álló, múlt századot idéző épület. Nem véve tudomást az utca további részéről, a ház homlokzatának időrágta hangulatából kiemelkednek annak apró, ám míves kidolgozású részletei. Csupán ezekre tekintve, s az utca nevére gondolva szinte a letűnt korba képzeli magát az ember, amikor a macskaköveken dobogó lópatkók, s az elrobogó szekér a miskolciak postáját szállította. Erre elsőként 1790-ben kerülhetett sor, amikor hosszas várakozás után megnyílt a város első postaállomása. A helytörténeti monográfiák azonban nem tesznek említést arról, honnan is ered az utca neve, s ugyanígy az itteni postahivatalról sem írnak. A közeli Széchenyi utcán, valamint a Kazinczy és Batthyány utca sarkán helyezték el viszont az első postaállomást. Az 1937-re felépített postapalota ugyancsak kapcsolódik a Régiposta utcához, az utca túlsó végén az egykori palota oldalfalai magaslanak. Egyértelmű adatokkal is szolgálnak azonban a dokumentumok: az 1940-es évek közepéig Debreczenyi Dánielnek, a város leghíresebb fűszerkereskedőjének nevét viselte az utca. A nehézkesen feltárható múltat követő jelen helyenként enged még a korábbihoz hasonló visszagondolásokat. A régi helyett azonban egyre az új határozza meg az utcaképet: irodaház, autószalon, étterem és kisebb cégek irodája színesedik, magaslik ki a szürkeségből, a romosodó emlékekből. Forrás: Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben H Fotó:Bujdos Tibor
