Észak-Magyarország, 1999. április (55. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-24 / 95. szám

1999. április 24., szombat Miskolci polgár 1 78 Nők, akik cigarettáznak * „Asszonyom! Önnek „a szive fáj”, ha nőt lát, aki cigarettázik, mert úgy érzi, hogy „a nőiesség legtisztább mezét veti le ak­kor a nő”, hogy „leszáll arról a magas pia- desztálról, amelyre predesztinálva van” s a „szánalomhoz hasonló érzés ébred” lel­kében, mert nagy kárnak, veszteségnek tartja „a bájos női arcot cigarettával el­csúfítani". Sőt tovább megy Asszonyom, a nők cigarettázását „merényletnek” minő­síti a jó ízlés ellen.” .....Ez a nő, az igazi nő és ennek Asszonyom nem árt az, hogy cigarettázik, nem csunyitja el, nem szál­lítja le a magasságból, mert a nőiesség gazdag arzenáljából annyi bájjal, kecses­séggel, mondjuk így: a nőiességnek annyi zamatjával gubózza körül magát, hogy a bodor füst lilás felhője csak egy kellemes hátteret ad a finom arcélnek, a mosolygó szemeknek s a beszédesen csevegő ajak­nak” - írja a Reggeli Hírlap hasábjain 1921. február 20-án egy olvasói levélre adott válaszában a szerkesztő. MA, UGYANARRÓL Változó szerepek - a nők és a dohányzás Miskolc (ÉM - SZ) - A nők dohányzá­sa morális és egészségügyi problé­mákat egyaránt felvet. A korábbi év­tizedekhez képest kevésbé tapasztal­ható a társadalom erkölcsi ellenzése, mint az egészség veszélyeztetésének hangsúlyozása.- A nők dohányzásáról beszélve több összetevőt kell említenünk. A második vi­lágháború után a családi munkamegosz­tásban a nőknek juttatott új szerepek ál­talánossá válása is oldott a meglévő társa­dalmi ellenálláson, amit a dohányzó nők ellen korábban kifejeztek. Ráadásul sok más élvezeti szerrel együtt tömegessé vált a-dohányzás, megszaporodtak az alkal­mak, lehetőségek is - s ebből a nők is egy­re inkább kivették, kiveszik a részüket - utalt a nők körében általánossá váló do­hányzásra Viga Gyulá etnográfus. Felidézte még egyetemi éveiből egyik professzorát is, aki cigarettázó hallgatói láttán nem mulasztotta el megjegyezni: „Az én időmben még csak a jogászok és a utcalányok cigarettáztak”.- Azelőtt időigényes volt a dohányzás, megvolt a maga szertartása. A cigaretta je­lentős elterjedésével a pillanatok élvezeté­vé vált e szokás - mondta Viga Gyula. Veszélyes elfoglaltság Az utóbbi évtizedekben jelentősen meg­változtak a nőknek tulajdonított szerepek, a nőiesség fogalma. Valami azonban örökérvényű tény: a nőiség és az anyaság összekapcsolódik.- A női szervezet esendősége miatt több szempontból is veszélyesebb a nők számá­ra e káros szenvedély, mint a férfiak ese­tében. Különösen a terhesség előtti és a terhesség alatti időszakban. A szervezet­nek ugyanis szüksége van legalább egy évre, amíg a cigaretta káros anyagaitól megszabadul, azaz kitisztul. Várandós do­hányzók esetében pedig a magzat válik veszélyeztetetté: például nem kap elég oxigént, vagy fejlődésében visszamarad. Családtervezésénél tehát fontos átgondol­ni a dohányzásról való leszokást. A leg­jobb az, ha egy nő - vagy férfi - el sem kezd cigarettázni - hangsúlyozta Tóth Ju­dit, a Csanyiki Intézet légzésrehabilitáci­ós osztályának orvosa, aki a lélegzetam­bulancián várja a dohányzásról leszokni szándékozókat. Füstfelhőben Fotó: Végh Csaba „Hétre ma várom” - a valamikori Miskolcon A találkákat ötven-hatvan éve a Városház téren és a Népkertben szervezték Szabó Pálné és Ruzicska NándorFotó: Bujdos Tibor Miskolc (ÉM - NyZ) - Manap­ság leginkább a Centrum Áruház előtt beszélnek meg randevút egymással az em­berek, a század első felében azonban nemcsak a találkák helye volt máshol - a módja is másmilyen volt. Mivel azonban nincs módunk és lehetőségünk arra, hogy a negy­venes-ötvenes évekbe csöppen­jünk, de a múltat könyvekből sem szerettük volna idézni, a miskolci Őszi Napsugár Otthon­ba látogattunk el, és az idősek fiatalkori emlékei után kutatva „időutazást” tettünk. Hazakísért lányok- Annak idején nem nagyon randevúztak a nyílt utcán a fia­talok, a tánciskolában találkoz­tak egymással. De ott is ismer­kedtek meg, és ha az ismeretség komolyabbra fordult, csak ak­kor kisérhette haza a fiatalem­ber a lányt. Ilyenkor már szóra­kozni, moziba, színházba is el­járhattak együtt a fiatalok. A fi­atalember viszont elment a kö­zös program előtt a lányos ház­hoz - meséli ifjúkoráról Szabó Pálné. - Én a férjemmel ismerő­sön keresztül ismerkedtem meg. Á közös ismerősöm magával hozta hozzánk a leendő férjemet az egyik összejövetelünkre. Az­tán másnap és harmadnap is jött Pali. Sokat sétáltunk akkori­ban. Elővettük az egyik utcát, aztán a másikat. Sorba jártuk Miskolc zegzugait, de minden találkozásunk előtt értem jött. A magánélet szemérmes titka­it felfedő történetek közben han­gulatok is felsejlenek a valami­kori Miskolc találkahelyeiről. A Városház téren, a Népkertben, esetleg mozi vagy kisvendéglő előtt találkoztak a párok. A múltba vetett pillanatban pedig egy öltönyös fiatalember vár a jelenkori Széchenyi-szobor he­lyén, kezében virág, izgatottan az órájára néz, odahallik az Avasi templom kondulása is, az­tán mikor a lány megérkezik, kart karba öltve bújnak meg a nagyváros kevésbé keresett helyein. Múltbeli találka-módi- Negyvenegyet-negyvenkettőt írtunk. Nem volt nyílt a szere­lem - mereng el botjára támasz­kodva Ruzicska Nándor saját randevúit idézve. - Féléves is­meretség kellett ahhoz, hogy a fiút meghívják látogatóba. Leül­tették az embert, teával, kávé­val, süteménnyel kínálták. Ott voltak mindig a szülők is. Na­gyon kellett ügyelni, ha az em­ber hosszú távra tervezett, hogy a szülőkkel is jó viszonyba ke­rüljön. Elvonulni nem lehetett, nem úgy, mint ma! Puszi is csak akkor, mikor már a menyasszonyom volt. A mai fia­talságnak nincs élete! Hetente kétszer szerdánként és szomba­tonként jártam a feleségemék- hez. Egyébként meg a Városház téren randevúztunk. Az idős úr emlékeiben a virág és a bonbon is hozzátartozik a randevúkhoz. Már amikor - mint mondja - sikerült a szülő­ket „megvámolnia” vagy később, amikor önálló keresettel bírt. A találkozók időpontjáról az derül ki a történetekből, hogy ál­talában késődélutánra vagy kora­estére - öt és hat órára - estek, este nyolcra azonban már otthon volt a lány helye. A megbeszélt időpontot lekésni egyik félnek sem illett, de hogy ki mennyit várt, az csak tőle függött.- Én megmondtam előre, hogy öt percnél tovább nem vá­rok. Egyszer csapott be egy nő, a Fészek mozi előtt 6-ra beszél­tük meg a találkozót, hat óra öt perckor nem volt sehol, többet nem is vettem figyelembe - bontja ki az emlékeit Ruzicska Nándor. - De hogy ki hol rande­vúzott, azt csak ő tudta. Mindig voltak az utcán, de hogy ki várt találkára?! Nem mindenki volt ám gavallér, hogy virágot ve­gyen! Szentpáii utca: pletykák és érdemek a múltból Miskolc (ÉM - SZ) - Miskolc egyik legforgalmasabb utcája az egykori kertek területén húzódik. Az elmúlt századok­tól pletykák, épületleírások, emlékiratok és hirdetések ve­zetnek az utca jelenkoráig. A belvárosi utca névadója, Szent- páli István (1861-1924) összesen 15 éven át volt a város polgár- mestere. A nevéhez fűződő város- vezetést 1902 és 1912 között, majd 1917-től 1922-ig egyhangúan a fel­lendülés korszakának tekintik a történetírók. Halálakor egész Miskolc gyászba borait. „A város közönsége pedig arcképét köz­gyűlési díszterme számára meg- festtette és az Űjváros-utcát Szentpály István-utcának nevezte el, hogy emlékét ily módon is örökössé és feledhetetlenné te­gye” - írja Ladányi Miksa mis­kolci monográfiájában. Az Újvárosnak nevezett Pecén túli városrész a 15. század végén létesült. Gyümölcsös vagy szé- rűs kertek voltak az itteni telek- csoportok helyén a 16. század végén. A gazdasági udvarokból fokozatosan alakultak át „kötelbeli jobbágytelkekké” a következő században, majd rendre lakóházak, idővel kúriák épültek itt. így alakult ki a 18. században a Kis Újváros, később Beloiannisz, majd Szentpáii ne­vét viselő utca is. Érdekes történetet említ Dob- rossy István a mai Centrum Áruház helyén állt patika, az Arany Oroszlán Gyógyszertár (mely napjainkban a Széchenyi utcában van) kapcsán. „Déryné ifjasszony is beszaladt ;de egy flastromért, kellett ez akkor a szépséghez. A művésznő külön­ben kétszeres vonatkozásban is állott a gyógyszerészettel. Atyja: Schönbach József patikatulajdo­nos volt, és a díva egy időben olt- hatatlan szerelmet érzett egy Bat- só nevű patikárus-segéd iránt. Nem is hívták Miskolcon más­képp, mint Patyikás Rózának." A múlt század tűzesetei után Szendrei János a város népisko­láinak 1882-es felsorolásában egy ittenit is említ: „Egy orthod. sze­fárd izr., vegyes elemi népiskola kisujváros-utczai saját házban 40 móz. vallású tanulóval, egy tante­remben, egy tanítóval”. A Szentpáii utca A csöndes múltat napjaink­ban az autók, buszok állandó forgalma teszi mozgalmassá. A poros parkolóba néha cirkusz költözik, a szemközti oldal épü­letei pedig egyre több üzletet fo­gadnak földszinti helyiségeikbe. (Forrás: Szendrei János: Mis- kolcz története 1800-1910. IV.) Fotó: Bujdos Tibor Brackó István Hol a város Hói a város közepe? A törté­netnek van eleje és vége, s a köztes rész adja meg a kérdésre a választ. Nem mai história ez, s nem azért emlegetem föl, mert az idő meg­szépíti az emlékeket. Néhány évvel ezelőtt egy amerikai újságíró és fe­lesége látogatott Miskolcra, s ne­kem jutott az a hálás, háládatlan feladat, hogy pár óra alatt bemu­tassam nekik a várost. Hol kezd­jük? Hová menjünk? Dilemmámat az okozta, hogy bármit is mutatok a világ sok országát megjárt zsur­nalisztának; minden hagyományos tárgyi emlék ismertetése úgy kez­dődik, ilyen az USA-ban nincs, vagy a miénk öregebb. A Szinva partján már vasat ol­vasztottak, papírt készítettek, kel­mét kallóztak, amikor az új világ­ban a bennszülöttek a bölényt, a hódító hittérítők pedig a benn­szülötteket hajkurászták és irtot­ták. Itt már keresztény templom állt, amikor Kolumbusz nekivá­gott a nagy víznek, terjesztve Jé­zus hitét és az európai betegsége­közepet két. De nem akartam a másik végletbe sem esni. A lakótelepek­kel nincs mit dicsekedni, a színhá­zat és az avasi templomot leszá­mítva műemlékekben szegény a város, s az újkori intézmények nem képviselnek igazán unikális építészeti remeket. Menjünk tehát a Búza térre. Igaz, a Vásárcsarnok csak hetven éves, de ez az a hely, amely virtu­álisan és történetileg egyszerre és együtt mutatja föl ennek az ezer­esztendős, hatszáz éve urbánus rangú településnek minden ízét, színét és hangulatát. A legendás Huszonkettes kocsma megszűnt, s nem parázs izzította rostélyon sütik az illatos pecsenyét. A haj­dani, híres miskolci cipó is az em­lékekben és a jeles cseh írónő, Bozena Nemcova másfél százada keltezett naplójában él. De azért mégis... Végig mentünk a kofaso­ron, ahol a vendégekkel vetettem méregdrágán kínált csipetnyi sáf­rányt, s cérnára fűzött, méregerős cseresznyepaprikát, valamint aranyszínű akácmézet. Encsi néni­nél megkóstoltuk a hordós ká­posztát s megpróbáltam elmagya­rázni, hogy hajdan csíkkal főzték ezt az alapvető kerti növényt. A mocsarak lecsapolása után a für­ge kis állatka élettere beszűkült, el is tűnt a Sajó környékéről. Vé­detté nyilvánították, csakúgy mint a békát... Apropó béka. Valahol a Szeles utcán állt a Magyar Hu­szárhoz címzett vendégfogadó, ahol megesett a nagy esett: Poty- ka Kata gömbölyded kocsmatün­dér és a Tóth furmányos között. A szinkrontolmács Wisinger Ist­ván, a MÚOSZ mai elnöke a pon­tos magyarítás okán ugyanúgy pislogott, mint a béka a közmon­dásos miskolci kocsonyában... A fordító gondjait csak tetézte, ami­kor a szegényebbek szokásos ele­deléről, a terménypiac egyik slá­geréről, a súlyomról tartottam gasztronómiai előadást. Ez a bur­gonya ízére emlékeztető vízinö­vény főzve mindennapi táplálékul szolgált, csak kicsit macerásnak tűnt az elkészítése. Egykorú krónikák szerint, a szerdánkénti heti vásáron féltucat nyelven lehetett szót érteni a koz­mopolita város piacán. Sok náció megfordult itt, ám ez a soknyel­vűség nem párosulhatott csúnya beszéddel. A káromkodókat, az egymást „adtával" szidalmazókat enyhébb esetben pellengérre állí­tották, netán korbáccsal büntet­ték. S jaj volt annak, akit vajákos- ságon kaptak. A tér északi részén terült el a nevezetes égetőpást, ahol az ördöggel cimboráló bo­szorkányokat „sütögették". Ter­mészetesen beismerő vallomás alapján, s erről a víztortúra, a hü­velykszorító, a spanyolcsizma, a hegyes tűvel végzett stigmakere­sés, a vízpróba, no meg Péter mesternek, a város leghíresebb hóhérjának buzgalma gondosko­dott. Az évi 5 forinton fogadott bakó jól kezelte a nyakazó szer­számokat is a Búza téri vesztőhe­lyen. A város fejező pallosai ma is iszonytatóan becses rekvizítumai a múzeumnak. Ma nem Péter mester, hanem a számtalan zsebtolvaj riogatja a nagyérdemű közönséget. Ám az amerikai vendéget ez nem izgatta annyira, mint az aluljáróban, vala­mint a bódék mögötti rejtett zu­gokban zajló szerencsejáték. Vég­re valami amerikail Végre valami internacionalista, egyetemes, so- kadalmi hazárdirozás! Fordítani sem kellett, a látvány önmagáért beszélt: itt a piros, ott a piros.

Next

/
Thumbnails
Contents