Észak-Magyarország, 1999. február (55. évfolyam, 26-49. szám)
1999-02-06 / 31. szám
1999. február 6., szombat rí j. P / Műhely 19 Sakk Bujdos Attila Albert úr sakkozik. Ül az asztalnál, a tábla fölé hajolva. Homlokán redők: fontolgatja a lépést. Ujjai közt olcsó cigaretta hamvad, fáradtan hull a parázs a padlóra. Az ablakon légypiszok, a söntésnél hangoskodás. Bánatos emberszag. Albert úr szegény. Kék pamutingjének nyaka elrongyolódott. A szövetromlást csíkos zakó rejtegeti. Életlen vászonnadrág, zsebében fillérek. Magasszárú tornacipő. Ennyije van. Amúgy széparcú férfi. Meleg tekintete bizalommal önti el a mindenséget. Elbűvölő, csodálkozó szempár, barna üveggolyó - nagy gyerek, semmi kétség. Állandó mosolya persze gyakran leplezi le a csorba fogakat, a feketébe játszó sötétkék ínyt. Beteg. Ha erre gondol, az mindig megrendíti. Hunyorog, a hangja árnyalatnyit bizonytalanná válik. Ha nem szégyellne, sírásnak mondaná az ilyen pillanatokat. Ember így életet el nem ronthat - hajtogatja magában. Forgatná visz- sza az éveket, egészen odáig, amikor még nem állt útkaparónak, amikor a vidám legények még duhajkodással lapátolták tele a rónát, amikor boldogan nyeldesték a bitumentől forró levegőt, a haladásnak ezt a friss erdei fuvallatát. Amikor még az aszfaltgőz nem szívta el az erőt hitványka tüdejéből. Miért kellett ennek így lennie? - jajgat a lelke. Beteg évek várnak rá. Amikor ezt forgatja a fejében, azon tűnődik: mitől sors a sors. Miért taszítja irdatlan szakadékba a döntése az egyiket, s mitől emeli magasba a másikat. Olyan kérdések ezek, aminőkre Albert úr sosem találja majd meg a választ. Ehhez egy elrontott útkaparói emberöltő csekélyke idő. És mire is menne a válasszal? Kinek kiáltaná oda: te, rongyos élet... Tán csak a tükör verhetné vissza a végtelen panaszt. Albert úr sakkozik, hogy a megválaszolatlan kérdések ne telepedjenek rá a lelkére, az agyára. Tologatja a bábukat, olykor azt mondja: sakk, máskor meg azt: matt. Néha meg csak hallgat. Csatatér a kocsma, lőporfüstösek a falak. Hideg a vér, az erekben hűl. Amúgy békés ez a játék: nincs tétje igazából. Albert úr csupa Albert urakkal játszik, megannyi rossz élet, megannyi csíkos zakó, kifeslett ing és nadrág, tornacipő és kopott bakancs. Csupa jelenidő. Mit számít az már, ki a győztes. Peregnek a percek, lassan ürül a pohár. Olykor azt mondják: sakk. Kint homokot kavar a bamba szél, bele a puszta semmibe. Miskolci arcok - koldustól a polgármesterig Szécsi Zoltán a Fényírdáról, a megrendelő jogáról és a jövőnek szóló üzenetről Miskolc (ÉM - KI - Már tizenkét éve csak a fotózásból él, akkor lett számára világos, hogy a portrékészítés az, amivel foglalkoznia kell. Szécsi Zoltán miskolci fotográfus a mívességet, a hagyományok tiszteletét és az elkötelezettséget tartja mestersége alapkövetelményeinek.- A képen annak kell megjelennie, amit a lencse elé ülő a jövőnek akar magáról megmutatni, megőrizni. Ehhez joga van - vallja Szécsi Zoltán. - Ahhoz azonban, hogy a személyiségének mélyét is megpillanthassuk majd a képen, a fotográfusnak észre kell vennie, mi a felvett póz, ami a műtermi helyzetből adódik. Beszélgetek vele, elmondom, mi is történik. Van, aki feloldódik, van, akivel nehezebben megy. Ösztönösen álarcot öltenek az emberek. Ha pedig valakinek az álarc az igazi arca, akkor azt kell megörökíteni. A fotográfia őskorában hívták fényirdának a műtermeket, így nevezi sajátját Szécsi is. Azt mondja, ő ebben a - kicsit régies, patinás - hangulatban él.- A fénnyel írás a régies meghatározása ennek a munkának, abból a korból származik az elnevezés, amikor még a mívesség volt a jellemzője. Egy száz éves Voigtlánderrel dolgozom, amelynek kimondottan portrékészitésre alkalmas lencséje van. Ez is hozzátartozik az általam képviselt szellemiséghez.- Nevelő hatása is van a portréknak- teszi hozzá. - A falra kitett arcképre - nyilván a család olyan tagjáról, akit szerettek, tiszteltek - a gyerek felnéz, fizikális és szellemi értelemben is. Amikor felnő, megismeri a családi történeteket, és eldöntheti: méltó utóda vagyok az ősömnek? Meséli, négy déd- és négy nagyszülőjéről, akiket mind ismert, nem maradt képe. Kisgyőri parasztházukban a tőlük örökölt asztalról esznek a gyerekei, ő pedig csak mesélni tud nekik az ősökről, de arcukat, általa a lelkűket, nem tudja megmutatni.- Talán ebből a hiányból is fakad elhivatottságom a portrékészítés iránt. A jövőbe szánt üzenetnek meg kell lennie. Nemcsak a családnak, de egy városnak, Mis- kolcnak is. Tolcsvay László - zenész Szabó Sándor - református lelkész A Fényírda „termékei" című kiállítás február 28-ig látható a miskolci Ifjúsági és Szabadidő Házban Simon Ferenc - földmérő mérnök Feledy Gyula - grafikus Szécsi Zoltán 1959 - született Miskolcon 1978 - érettségi a Földes Ferenc Gimnáziumban 1984 - befejezi a fényképésziskolát 1997 - megnyitja Déryné utcai műtermét Gyöngyösi Gábor Petőfi nyakkendője, meg a történelem Az olvasó engedelmével elkövetek egy illetlen dolgot. Elő is hozom mindjárt, hogy essünk túl rajta minél előbb. Hajdani öreg festőművész barátom, Ady Endre iskolatársa, barátja, az Érmind- szent melletti Érszentkirály görögkeleti papjának fia, Popp Aurél lefestette magát egy szál rövid gatyában, jellegzetesen gyűrt kalapjával a fején, s a képnek azt a címet adta, hogy így vonul be a gatya a művészettörténetbe. A címadás váteszi volt, mivelhogy több más alkotása mellett ez is múzeumi, illetve képtári tulajdonba került, tehát köztulajdonba, miként a jóhumorú művész, jónéhány mondása az erdélyi anekdotakincsbe. Többek között az is például, amit arra a kérdésre válaszolt, román származású ember létére miért szignálja képeit román rezsim alatt következetesen magyar névvel Papp Aurél (magyar világban meg úgy, hogy Aurél Pop)? Erre válaszolta az öreg: „Kizárólag azért, kedves levtársam, hogy amikor meghalok, az olyan hülye románok, mint maga, legyen min törjék a fejüket." Nos, ami a Popp Aurél (így szerepel az anyakönyvben) lábravalóját illeti, akár rögtön el is felejthetjük, hisz amint a kép bizonyltja, valóban volt neki, Petőfinek viszont, amikor bevonult a történelembe, aligha volt nyakkendője. Sőt, százötven esztendő távlatából alakult volna a költő sorsa, s nem vitatkoznánk még most is azon, hol halt meg és mikor, vitték-e Szibériába hadifogolyként vagy sem, s hogy övéi-e a hazaszállított földi maradványok, vagy valóban egy csípőficamos barguzini hölgyé, amint azt a magyar ügyekben mindig és érthetetlen következetességgel negatívan nyilatkozó Akadémia tudósai állítják. No, de döntsük el már végre, volt-e a költőnek egyáltalán nyakkendője, vagy sem!? Nos, annyi biztos, hogy'a költőnek elsősorban kihajtott gallérú, nyakkendő nélküli képei a legismertebbek. Nem festette meg Petőfit nyakkendővel sem Orlai Petrics Soma, sem Benczúr Gyula, sem Jakobey Károly. Mégis, mintha Barabás Miklós rajzán lenne rajta nyakkendő, sőt, azon a bizonyos egyedül hitelesnek tartott dagerotipián, amelyet a Petőfi Múzeumban őriznek, egészen biztos, hogy van. Mint ahogy hiányzik azokról a képekről is a nyakkendő, amelyek a költőt nemzetőr ruhában, karszalagosan, karddal az oldalán ábrázolják. És Petőfinek éppen ezekkel a nem létezőkkel gyűlt meg a baja, miután egyszer a honvédszázadosi egyenruhához is elfelejtett nyakkendőt kötni. Ezért, mert Vetter Antal tábornoknál (aki akkor helyettes hadügyminiszter) kesztyű és nyakkendő nélkül jelent meg, az kiutasította. Az esetből állítólag csúnya veszekedés lett. 1849. január 13-án Kossuthoz Írott levelében mindenesetre arra kéri a Honvédelmi Bizottmány elnökét, helyezze át Bem táborához. „Csak arra kérem önt- írja levelében hogy tétessen át a 28. zászlóaljtól Bem táborához; ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot sem akarok nevemre hozni, s mostanában, véleményem szerint gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember." Kossuth utasítása a Hadügyminisztériumhoz január 18-án érkezik. „A honvédelmi Bizottmány jónak látta Petőfi Sándor 28. honvédszázadost azon zászlóaljtól, hol eddig szolgált, Bem tábornok hadseregéhez áttenni. Miről a Hadügyminisztérium tudomás és az illető zászlóaljjali tudatás végett ezennel értesittetik. “ És Kossuth, ezzel a gesztusával, ha nem is a költő halálos ítéletét írta alá, hozzájárult ahhoz, hogy sorsa az ismert (vagy nem ismert?) módon beteljesedjék. Mindenesetre, miután Petőfi feleségét és fiát Debrecenbeh Vörösmartyra bízza, Kolozsváron át Marosvásárhelyre indul, Bem táborába, amely akkor, a téli diadalmenet után, épp ott tart néhány napos pihenőt. Petőfi január 21 -én érkezik Marosvásárhelyre, de Bemet már nem találja ott. Pont ezen a napon szenvedi el Nagyszeben alatt Szelindeknél, első nagy vereségét. Petőfi itt tud vele találkozni először. Közben a költőnek volt még egy nyakkendő ügye. Az eset, útban Vásárhely felé, még Kolozsváron történt, amikor a költő útitársával, Székely Márton honvédszázadossal Beöthy Ödön kormánybiztosnál jelentkezik. Beöthy meghallgatva az általuk előadottakat, megkérdezte a nagy, kihajtott gallérral előtte tisztelgő Petőfit: „Maga miféle katona, hogy nincs nyakravalója?" - majd így folytatta. „Katonának nem illik a nagy fejér gallér. .."-„Én ilyet szoktam viselni!" - hangzott a szem és fültanú szerint a költő rövid válasza, s csak akkor fajult el a dolog, amikor Petőfi megkérdezte, merre biztonságos az út Marosvásárhely felé. Beöthy felpaprikázott válaszát ugyancsak a fültanú Székely Márton így jegyezte fel. ■ „Nem az urak rongy élete drága, hanem amit visznek, az drága. Arra Ludas felé, elmehetnek."- S ezzel szabályosan az utcára dobta őket Beöthy. Petőfi azon nyomban párbajra akarta hívni Beöthyt, s csak a kolozsvári térparancsnok békíté- sére állt el ettől a szándékától. Szelindeken azonban szóváteszik az esetet Bem előtt is, mire a bölcs öreg csak annyit mondott. „Ne menjen többé hozzá ." És az utolsó nyakkendő ügy, amely a reagálást tekintve talán legérzékenyebben érintette a költőt. Mészáros Lázár hadügyminiszternél mint Bem futára jelent meg a nyakkendő nélkül. Mészáros ugyan nem a katonai fegyelemtartás mintaképe, mint helyettese Vetter, mégis szóvá teszi a hiányzó nyakkendőt. A dinnyetermesztéssel és selyemhernyó tenyésztéssel foglalkozó akadémikusnak, de csatát győzelemre vinni nem igen tudó „hadvezérnek" Petőfi levélben válaszol: „Én tettem már annyi szolgálatot a hazának, hogy nekem meg lehetne engedni, hogy a hazát nyak- ravaló nélkül védhessem." Majd a versben: „Nyakravaló nélkül akarod megvédeni a hazádat? Oh te szamár te, minő képzelet ez! Honszeretet, bátorság, s más, mind kófic: ■ az a fő A katonában, hogy nyakravalója legyen. Mészáros Lázár, akitől én ezt tanulám, s ő Tudja, hogy a legfőbb a hősben a nyakravaló, Mert hisz az ő hada, mely oly hősleg megfu tamult volt. Egytül-egyig mind, mind nyakravalóba „vala." Aztán mint továbbiakban írja a versben, valóban meg is szabadultak tőle, bár Kossuth bizalmát - aki nevét Petőffy-nek írta, megtartotta. Ajánlólevelet vitt tőle Bemhez, aki nagy örömmel fogadta vissza seregébe „fiát".
