Észak-Magyarország, 1999. február (55. évfolyam, 26-49. szám)
1999-02-27 / 49. szám
1999. február 27., szombat Műhely 19 Kalász László emléke Tjigy hónapja, hogy utolsó útjára kísér- Hjtük szülőfaluja, Perkupa temetőjében a Bódva-völgye költőjét, a sokak által tisztelt és szeretett Kalász Lászlót. Halálának hírére, az első döbbenet után megszületettek azok a versek is, amelyek elsiratták a költőt, és amelyek egy részét a temetése, napjára készült összeállításunkban közöltük. De azóta is több Kalász Lászlóra emlékező írás jutott el hozzánk. Ezek közül idézzük most a költőt a versekkel és a visszaemlékezéssel. György Horváth László Ima In memóriám: Kárász László Ráhajtom vérsebzett torkom, és aláhanyatló, megőszült fejem, acélkemény szívedre, te hamis emberi történelem! Uram! Fogadd el lelkemet, és engedd meg nekem, hogy népemnek maradjak elpusztíthatatlan tölgye, testem pedig nyugodhasson szülőföldemben, a szép Bódva-völgyben! Demjén István Zene mormogott szomorú mélyen Kalász László emlékére Konok voltál: azért se lettél hatvanhat éves, lecsíptél pár napot és megszöktél, elbújtál a tavasz elől, a jövőd elől, rohantam „széles csapásokon" és magtaláltalak: messzire fény lett a harang-konduláson lengő hócsipke-lobogó rádtaláltam: feküdtél az örök csönd domboldalában, a veled szökött kalapod melledre hasalva őrzött, körös-körül a dombok, a hegyek mind térdepeltek, zene mormogott szomorú-mélyen, sóhajokba burkolózva mentél a sárga agyag-falak közé s gyász mögé kuporodva kulccsal bezárkóztál: terült a rögök dübörére énekek fekete lobogása. Csak ma lennél hatvanhat éves. Tas Ágost Elment az utolsó talpas Tejutat taposva, éjbe nem egy gyalogos bocs koros regéjét tovább mesélje. Mért nem pihent meg a kasza rozsdaporos sorja-éle Arany Toldijának halál-, élet-virtusát túlélje?! Mindannyiunk pedellusa Lász-ló-ka-lász-ló-ka-lász-ló! friss északi szélsürgönnyel márciusra lapoz zászlód... „Nagy jövő mögöttünk" - mondod - nem kérkedtél s kéregettél, magad magvát szórtad s szórod, „Arany"-nyá éled - s érettél! Szalay Lajos a testté való ige igyekezetével rajzolt Kilencven évvel és egy nappal ezelőtt, 1909. február 26-án született Őrmezőn Szalay Lajos, századunk egyik legjelentősebb képzőművésze. A háború poklainak bejárása, a franciaországi, argentínai, amerikai évek után öregkorában diákéveinek helyszínére, Miskolcra tért vissza a világhírűvé vált művész. Itt töltötte utolsó éveit, itt talált örök nyugodalomra. De alkotásainak köszönhetően most is köztünk. A városnak ajándékozott műveinek jelentős részét a Miskolci Galéria Hunyadi utcai kiállítóhelyén láthatjuk. Születésének 90. évfordulóján emlékezzünk Szalay Lajosra néhány rajzával, és tőle származó gondolattal! A valóság az, hogy én nem tudok illusztrálni. Nem, mert az az élmény, amit más él át, az engem nem tud műveleti gerjedelemre hozni. Mint a jó kan, nem akkor izgulok, ha pornográf képet látok, hanem akkor izgulok, mikor jön a kanca. Ezt a mocskos beszédet muszáj elfogadni, mert ezt nem lehet másképp elmagyarázni. En úgy érzem, hogy az illusztráció csak akkor tud részt venni egy nyomtatványban szervesen, ha szinte az illusztrált szövegtől független parafrázisa ugyanannak az élménynek. Az én rajzaim akkor sikerülnek, ha az ökör súg nekem, meg a ló, meg a kiscsirke, meg a naplemente vagy a napfölkelte. Semmiképpen sem tudok szenvedélyesen belekapcsolódni a világ legszebb versébe sem, ha az élményvilágán nem érzem azt a trágyaszagot, amiből az én búzám nőtt. Tours-i Szt. Márton, Buenos Aires védőszentje A sok rajzolás ugyanakkor nem tett rutinos rajzolóvá, nem csuklómból rajzoltam, hanem testet öltött vágyból: a testté való ige igyekezetével. Még amit tényszerűen nem ismertem, azt is úgy rajzoltam, mintha átéltem volna. A festés „csinálás" lett volna, a rajzolást meg, ha nem lett volna szabad, akkor tettem volna: alkatomban, úgy látszik, született rajzoló vagyok. Bennem egy megzápult író is sorvadozik, noha megengedtem neki, hogy elmondja képírással, amit akar. Eszmélésem első tapasztalati eleme a ló. Ha vasútállomáson születtem is, az „én vagyok" ráeszmélése mégis az istállóban történhetett: itt vagyok én, ott meg valami rajtam kívül. Ez a valami egy ló lehetett. Pedig soha életemben lovon nem ültem, mivel nagyapai tilalom volt rá. így nőttem föl négy vagy hat ló közt. És soha nem rúgtak meg, nem haraptak meg. Magyarországon sajnos a szellemi rang becsülete nagyon kicsi. Magyarországon ugyanakkor a siker az egy társadalmi termék volt mindig. Mert hogyha a csorda nem harapott rá arra, amit valaki csinált, akkor az lehetett égigérő művészet, Magyarországon akkor sem jelentett semmit. Magyarországon nem nagyon szerették a kimagasló képességeket. Nem tudom, hogy mi ennek az oka, de így van. Mivel én egy alapos katolikus nevelést kaptam, így bennem a sikerre támaszkodó hiúságnak még az írmagja sem volt meg. Hiányzott.-Én minél sikeresebb lettem volna, annál inkább nem lettem volna Szalay. Hozzá tartozott a lényegemhez, hogy egy elfogadott és dísz nélküli sikertelenségben éljem le az életemet. És én ehhez alkalmazkodtam is. Cs. Varga István Költőtemetés „... Kalász voltál. Most már kenyér ” perkupái sírkertbe, Kalász László koporsójához a „barát, barátság mindörökre" kötelessége és szeretete szólított végső tiszteletadásra. Egri, miskolci, debreceni és ebben a kis országban szerteszét élő irodalmár barátai, tisztelő nevében búcsúztam a József Attila-dijas pedagógus-költőtől. Földi létének lezárulása csendet parancsolt volna rám is, mégis búcsúszavakat mondtam, mert a csend Isten néma jajszava volt a Bódva völgyében. Annyi szenvedés után elpihent „barna teste" és halálával közelebb jött hozzánk „a világűr magánya, hidege". Emlékszem, első találkozásunkkor a szalonnái állomáson a vonatvezető leszállt, amikor Lászlót meglátta. Elmondott egy szép Kalász-verset, kezet fogott a költővel, és fütyülve indult tovább a gőzparipa. A Rakaca partján a vendéglős a küszöbön Kalász-verssel köszöntött bennünket. Otthona volt ez a táj, szülőfalu, lakóhelye, az egész Bódvavölgye egészen a Fábry által megszentelt stószi őr- fenyvesekig. Flárom évig tanártársa voltam a Bódva-völgyben, amikor feleségemmel együtt az edelényi gimnáziumban tanítottam. Szerkesztőtársa lehettem a Napjainknál, Papp Lajos, Feledy Gyula, Serfőző Simon, Ruszoly József, Csáki Imre, Dobrik István, Csorba Piroska és mások társaságában. Ma már világosan látjuk, mennyire igazat nyilatkozott erről a végvári poszton szerkesztett miskolci lapról: „A Napjaink majdnem három évtizedig fennállt. Ez nagy dolog! Becsületesen teljesítette kötelességét." Emlékszem, amikor Kalászt 50. születésnapján - a miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtárban - Fodor András köszöntötte az írószövetség nevében. Mellette álltak költőbarátai, akik második költői indulásakor, a hatvanas évek elején új eszményekkel és értékrenddel jelentkeztek. A Hetek tagjai, Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon mindig megváltották iránta érzett szeretető két. Perkupán egykori fiú- és leánypajtásai csodálatosan őszinte örömmel, verssel és tánccal köszöntötték. Emberségben, szakmai értékben hatalmas koncentrációt vonzott ide. Hatvanadik születésnapján Buda Ferenc sietett Edelénybe, költőtársa köszöntésére. Laki Lukács Lászlónak és munkatársainak, egy csodálatos Bódva-völgyi összefogásnak az érdeme, hogy Kalász László hatvanötödik születésnapja is életigenlő ünnep volt az edelényi könyvtárban. A költőt és embert atyai barátomként szerettem. Január 2-án Slezsák Imrével együtt látogattam meg Szalonnán. Még bizakodó hangulatban idéztünk fel néhány emlékezetes szalonnái látogatást. Ferdinandy Györgynek is egyik legszebb hazai emléke maradt a szalonnái találkozás Kalász Lacival... Történt egyszer, hogy Jósvafőre, Aggtelekre kiránduló Vizkelety András - Bata Imre biztatására - is beköszönt Kalászékhoz. Neki is, mint minden idelátogató társának, felejthetetlen fogadtatásban volt része. Laci vitte a szalonnái templomba, a kocsmába, a Rakaca-tó partjára. Egyszer Végh Antal és barátai Miskolcról Szalonnára utaztak. Kalászéknál átkártyázták az éjszakát. Tóni ügy megkopasztotta partnereit, hogy azok reggel tőle kértek pénzt vonatjegyre. Kalász László temetése döbbenetesen hatott mindannyiunkra. Az egész Bódva-völgy gyászolta, temette költőfiát. Perkupa, a szülőfalu és Szalonna, a lakóhely saját halottjának tekintette. Példaszerű volt az összefogás. Dinnyés József igen szépen dalolta Kalász verseit és a zsoltárokat. Ebben a domboldalon fekvő, fölfelé, az erdő felé nyitott, szép és világos temetőben önként jött az asszociáció: hozzá már valóban „lejönnek az őzek..." széles csapásokon. Az egész sírkertben - a hangosításnak köszönhetően - mindenki jól hallott minden szót. A sokszorosan kitüntetett edelényi férfikórus Vaszilkó Ferenc vezetésével igen szépen szólt. A sírbatételkor a Himnuszt énekeltük. Rengeteg ember gyűlt össze a perkupái temetőben. Vonattal, kocsival, az edelényiek külön busszal jöttek. A perkupái, szalonnái romák is gyászolták, koszorúval, csapatostul jöttek és vettek végső búcsút a Tanító Úrtól. Kávássy Sándor, Buda Ferenc, Serfőző Simon, Slezsák Imre, Laki Lukács László és egyik kedves szalonnái tanártársa megindltóan szépen búcsúzott a mindig életvidám pedagógus-költőtől. A sírnál pedig nekem volt „Nehéz a szó". Egri, miskolci, debreceni, nyíregyházi, stb. irodalmár barátai nevében is búcsúztam. Idéztem Bella István szép versét, amelyet egy Kalásznak szentelt szép összeállításban a temetés napján jelentetett meg az Észak-Magyar- ország: Virágrög Kalász László sírjába: „Most földbe vet, le is arat, / fénnyé őröl, zsákjába rak / a Gazda; ami vagy, az legyél, / Kalász voltál. Most már kenyér." A temetés mindig szomorú, de csoda, hogy még ilyen szolidaritás létezik a gyászban, ekkora összefogás a bajban. A temetés alatt végig nagy pelyhekben szállingózott a hó. Havával az ég beszentelte Kalász László sírját.
