Észak-Magyarország, 1999. január (55. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-16 / 13. szám
1999. január 16., szombat Műhely 19 Tornay Mari ÖSSZE FOGOM GYŰJTENI A HUZATOS KAPUALJAKBA MEG A KUKÁK ÁRNYÉKÁBA VETETT KARÁCSONYFÁKAT gyertek hát lepkeszemű bukott angyalok esdeklő ezüstzizegések doboznak döntött szemétbe fagyott röntgencsontvázú gerincek porhóval szembecsapva. Vass Tibor Társalgó Urak, úrasszonyok számítanak, kijönnek-e tavaszig ötujjas, vékonykán stoppolt kesztyűkből, újra divatos sálból. Örökölt kalapjuk egymáshoz méregetik, elnézik hosszan pincérek mosolyát, naftalinszag a téma. „A frakkos észre- és bűnre vétlen. Koktélt ráz, pult alatt öklöt. Bütykét beveri mindig, varas tenyerén hordja az átfagyott nőket. Kart karba ölt, kivon és összead, sebeit lopott sállal bugyolálja, kesztyűt hobbiból lop, becsületes megtaláló fényében tetszeleg. ” Maradék lesz-e, osztják mersszel a múltat, felszelik közben az ünnepi tortát. Ruhatár, pezsgő díjtalan. Ideges mocorgás a színpadon. Kesztyűk, névjegyek cserélnek gazdát, pincérek műszakot. Pénznek sincs szava Egy-két falat zálogba jut még, s háromnégy alkalom, hogy összehordjunk macskából hetet. Havat lapátolunk és kölcsönszenet. Bárdolatlan vagyok és merész, csúfolom nőmet újabban ötlött receptjéért, egy Adyból megvan, hatolni örömtelibb a gőzbe. Felcsap, patakba cseppzik fedőlyuk alól az indulat, ennyi szőrje Londonnak sem volt dőzs idején. Háromjegyű a honor, nem tellik viszkászra, cédulán összes két aranyunk. Karikát régen húztunk, most csizmán, sorson a sor, ki legyen körben szénporosabb. Veszítek, nekem nyolc, hideg rázzon inkább, mint áram, ételt szentestén sem fogyasztok sokat. Sietnem illik, lapátra tesznek, ha kések, tíz perc múlva öt, teáznunk kell, oldani hangulatot, maradék cukrunk. Szőrt szedni össze, nem náthát, gyógyszert se fillérért adnak. Három zokni, pulcsi a szennyesből, a nyél nem erőmtől törik. Okom nyávogni, sírni nincs, távozom angolosan. Szózat a múltért, nemzeti örökségünkért Bagyinszki Zoltán „kastélyportréi” kötetben és kiállítóteremben Kazincbarcika (ÉM - DK) - „Legyen ez az album szózat a múltunkért, hagyományainkért, nemzeti örökségünkért!" - írja Nyáry János Bagyinszki Zoltán a történelmi magyarországi kastélyokat bemutató kötete előszavában. A történelmi kalandozás képeiből kiállítás is látható Kazincbarcikán. A könyv gyönyörű - bár ára eléggé borsos, így valószínűleg többen lesznek, akik inkább a kiállításon ismerkednek a képekkel (ezt január 24-ig tehetik). A fotós jelenleg Gyulán él családjával, de élete meghatározó állomása többek között Kazincbarcika és Miskolc is. Ezért tartotta fontosnak Barcikán is bemutatni a képeit, köztük megyénk kastélyait. De természetesen a kötetben is szerepelnek a környéken készült felvételek, így Edelény, Nosz- vaj vagy Pácin építészeti értékei. Bagyinszki Zoltán mintegy 50 ezer kilométert utazva készített 10 ezer diafelvételt a Kárpát-medence kastélyairól és más szépségeiről. A képeket nézve úgy tűnik, exponáláskor nem elsősorban a művészi szempontokat helyezte előtérbe, nem különleges megvilágításban, „lehetetlen” helyzetekből fotózva készített izgalmas - de talán kevésbé jellemző - felvételeket, sokkal inkább a „korrektségre” törekedve születtek „kastélyportréit”. Ez persze nem jelenti azt, hogy a képek ne okoznának gyönyörűséget nézegetőiknek. Ez a gyönyörűség persze fájdalmas is lehet, hiszen azért a kastélyok egy része - lásd például Vajdahunyad - már régen nem éli hőskorát. Sajnos, sok az ilyen, már-már a felis- merhetetlenségig lepusztult épület. Ezért is fontos ez az album, illetve a benne lévő fotók kiállítása (idén a Felvidéken és Erdélyben is bemutatják a képeket): megőrzi a jelent, összehasonlítást engedélyez a múlttal, hogy aztán a jövőben - ha tényleg belátják az illetékesek, hogy nem szabad veszni hagyni ezeket az értékeket -, segítséget jelentsen egy nagy felújításhoz... „Kastély, te látod majd, késői nemzedékeinket,... pedig porból lettél és por temet majd téged is éppúgy, mint minket,... s félszázadon ha túljutunk, nagy ég - törékeny szerkezet vagyunk, elront egy semmiség, az Isten müve rövidebb éltű, mint az emberé. ” (Radnóti Miklós fordítás-töredék) Bagyinszki Zoltán Építészet és történelem című kiállítása Kazincbarcikán az Eg- ressy téri Városi Kiállítóteremben tekinthető meg Lovasberény Edelény Brackó István írásos, jeles könyveim Dicsekvésnek tűnhet... De nincs okom felvágni, hiszen nem gyűjtöm a dedikált könyveket. Ám néhány aktor megtisztelt kézjeggyel ellátott művével. Az idő felértékeli, vagy devalválja a dolgokat. Utólag visszalapozva, vagy újra olasva a köteteket: naiv hittel hiszem, hogy a nekem címzett ajánló sorok okán csak nekem szól a mű. Hiába nyomták több példányban... A bejegyzés egyedivé teszi Gutenberg remekét, szellemi fegyvertáram egyéni eszközévé nemesül. Használhatom kardként, , pajzsként egyaránt. Ahogy a helyzet hozza. Az olvasás gyönyörűsége gondban vigasztal, féktelenségben önfegyelemre int, reménytelenségben reményt ad. „ Könnyű arról Írni, ami a szívünkben él, és aminek a létezését a lélek félti, őrzi, vigyázza... Forró nyárban és fürdők s folyók vizében, az én fejem felett gyülekeznek a termékeny esőket adó fellegek, és minden pacsirta nekem mondja dalát a mezőkön." A füzetnyi könyv mindössze 3900 példányban jelent meg, a szerző, nem sokkal halála előtt szülőfalujában dedikálta. „Földimnek, kedves jó barátom unokájának, szeretettel Szabó Pál, 1968. április 22." Gyermekkorom legszebb nyarait töltöttem itt, Biharországban. A kőművesből lett irodalmár „ talpalatnyi földjén" nekem is jutott egy maréknyi. Ott voltam végső búcsúztatásán. Ugyanabban az ugrai temetőben nyugszik, mint nagyapám és nagyanyám. A „szépség huligánjával", a „fehér négerrel" akkor találkoztam, amikora konok-keserű, urbánusvidéki poéta a viharsarki kubikusokról készült szociográfiát írni. Az álom nem vált valóra. A gyertyát két végén égető Ladányi Mihály 51 esztendős korában halt meg. Két válás között fogadott a Kisstá- ció utcai, nyomorú albérletében, de amikor szülőfaluja, Dévaványa újra keblére fogadta, nemrég róla nevezték el a könyvtárat, a szokásos „baráti jókl- vánattal" ajánlotta kötetét, amelyben minden verssor tíz forintot ért. A pénz azóta inflálódott, s L. M. után csak egy posztumusz biblia maradt. Feketébe kötve, szignó nélkül. A magyar-olasz szakos egyetemistától tudtam, hogy első verseskönyvének (Villámok balladája) honoráriuma egy este elszállt az ünneplő diáktársakkal töltött görbe este után. Azóta sok esztendő telt el. A hatvanon túli poéta sok éven át népszerűsítette az operát a televízióban, szerkesztett lapot, fordított... Bizony, harmadszázada annak, hogy Hazatérés című kötetét így ajánlotta egy családias összejövetel után: „B. l.-nek és csodaszép oldalbordájának baráti kézfogással Baranyi Ferenc, korhely csőlakó." Az 1969-ben publikált új könyv (Túl az éjszakán) húszezer (!) példányban jelent meg, s az utolsó szálig elfogyott. A siker okán interjút készítettem a költővel. A pályabér nem maradt el, egy haveri öleléssel fölérő sor formájában: „B. Pistának, legjobb életrajzírómnak és - hiszem - jó barátomnak, baráti szeretettel Baranyi Feri..." Á szépszavú szalonnái dalnokkal, Kalász Lászlóval gyakran hozott össze a véletlen. Egyszer a tokaji írótáborban, pincében és borozás közben megkértem, hogy Írja le nekem, saját kezűleg, a legszebb versét. Tudta melyikre gondolok, s a gyéren világított ivóhelyen három noteszlapot töltöttek meg a hevenyészett sorok. „Nem tudsz te rajtunk segíteni fiami Pedig de szeretnéd / de szeretnél lenni / halállal vívó táltos/s talán miattunk életünkért / léttel versektől átkos." Hibátlanul rótta a betűket, s ezt onnan tudom, hogy összevetettem a nyomtatott szöveggel. Nem hibádzott semmi. Még az aláírás is egyezett: Kalász Laczy... A szelídségében is erőt, hitet sugárzó Nagy Lászlóval egy könyvsátor előtt találkoztam először. Akkor még nem tudtam, hogy bottal jár, s frissen megjelent könyvét (Arccal a tengernek) ízlelgettem, s irtattam alá vele. Másfajta viszony fűzött Benedek Miklóshoz, a miskolci hírlapíróhoz. Nem volt könnyű természetű ember, de mi jól kijöttünk egymással. így aztán én köszönthettem hatvanadik születésnapján, s nekem kellett nekrológot írni gyors és váratlan halála után. Árván maradt szerkesztőségi szobáját is megörököltem. De legbüszkébb azokra az ajánlásokra vagyok, amelyekkel megtisztelt „történetkéit" és „macskaköveit" egybefogó köteteiben. Az egyiket az érdeklődő, új, miskolci lokál- patriótának ajánlja egy régi városrajongó, a másik Így szól: „B. P.-nek, aki minden ilyenfajta irományom lelkiismeretes olvasója és kritikusa". Benedek újságcikkei szerencsésen ötvözték a histórikus múltat a jelennel, s a személyes emlékekkel. írásai ma is érdekesek, kordokumentumok. Maradandót alkotott, hiánya űrt hagyott. Jussom van kimondani: ő volt az utolsó bölény ebben a Szinva-parti rezervátumban... Bizony, itt már nem a múzsa csókja nyomán peng a lant. Jeles könyveim jól megférnek egymás mellett. A közgazdász, képviselő, majd államtitkár Bogár László ifjonti korában arra „vetemedett", hogy a nyolcvanas évek elején megjövendölte a „gulyáskommunizmus" végét. A fejlődés ára című, szigorúan tudományos pamfletjének belső oldalán ez áll: „B. l.-nek, egy kissé neurotikus reform-ideológustól 1984-ben." Merész állításait már áthágta az idő. Aktualitással bír viszont legfrissebb trófeám. Felsózsolcáról kaptam. Annak utána, hogy kétségeimet fejeztem ki: eséllyel pályázhat-e az urbánus rangra a Miskolctól iramodásnyira fekvő település. Úgy véltem, hogy nagy fa árnyékában csak bokor nő... Tévedtem. 1997 nyarán városi rangot és elmert kapott a 7500 lelkes község. A tanító, patrióta, helytörténész Zsíros Sándor meglepett egy háromszáz oldalas könyvvel, a helység monográfiájával. Desszertként Dobrossyt hagytam. Fura egy figura. Debrecenben doktorált, tanított, majd Miskolcra került. Muzeológusként majd a megyei levéltár igazgatójaként háromszázvalahány cikket publikált és egytucat könyvet adott közre. A tizenharmadikról szeretnék szólni, amelybe a gráfomén tudóskutató, helytörténész csak az ajánlást irta. Mert ez a kötet róla szól, kollégái, barátai köszöntötték abból az alkalomból, hogy „Dobrossy István az Úr 1996. esztendejében ötvenedszer érte meg a krumplikapálást". A szig.biz. kiadványból nincs okom és jogom idézni, hiszen a mű nem került bolti forgalomba, s néhány kitétele méltatlan lenne egy komoly tudóshoz, s nem tűrné a nyomdafestéket. A tények és a jelenlét ürügyén azt viszont elmondhatom, hogy a rendhagyó könyvnap színhelye a Papszeren lévő régi múzeum udvara volt, s a születésnapi fieszta lángja egy avasi pince boroskancsójában aludt ki. Ott és azon a dombnál alig nagyobb helyen, ahol 43 ezer ember lakik, s amelynek a sanyarú jelennél érdekesebb múltját az a Dobrossy írta meg, aki többre tartja a Móra, Móricz megénekelte „pinceszert", mint a mai panelkavalkádot. Némi vigasz, hogy a félezer éves, ősi templom harangjára felel a rendszerváltás után emelt új imahely bron- zos hívójele. Ez van. Egymásra fényképezödnek a képek, de a kontúrok, a korokat elválasztó jelek el- téveszthetetlenek.
