Észak-Magyarország, 1999. január (55. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-09 / 7. szám
1999. január 9., szombat Zemlényi Attila Diótörő \ Láttam az őrt Szenteste a havon, csokimikulást ettünk éppen. Csendes juhászkutyákkal szokott körét rótta, Wartburgban a családdal hegynek felfelé mendegéltem. Ember, állat, mozgó testek sziluettje, váltottam harmadikba, vigyázni kell a jégen. A halogénfényt léckerítés szelte hasábokra, énekeltünk, hogy a gyerek maradjon ébren. Cseh Károly versei Fehér üzenet ZS.-NEK Tegnap krizantém nyílott még, ma hó virít, holnap akácfa. Valami itt már mindig világlik. Tőled áldva. 1998. december 26. Sötét év D. S.-NEK Lefűrészelt ág helye világít a törzsön, mint templomtorony oldalán az óra, s körésereglik varjú, veréb, cinke, mintha mind zsoltáros csodára várna, és árnyuk mintákat hímez a hóra: holdsütésben' lobogó harangszót, hálából, hogy túlélték az évet. 1998. december 31. Szilveszteréj Bibliasárga torony és csillag fénye. A hétszúk- esztendők idejét váltja talán a kalász. 1998. december 31. Urbán Tibor rajzai Műhely 19 Cseppfolyós ég az absztrakt és a figurális között Oscar Gutman, mexikói képzőművész festményei a Miskolci Galériában Miskolc (ÉM) - Oscar Gutman mexikói festőművész kiállítása már csak e hét végén tekinthető meg a Miskolci Galéria Rákóczi-házában. A kiállított képekről Germain Gómez Haro művészettörténész gondolatait közöljük. A „Cseppfolyós ég” című kiállítás egybegyűjti Oscar Gutman- nak az utolsó három évben készült műveit. Bemutat egy gyűjteményt stílusjegyeik és formájuk okán összetartozó műveiből. Félúton az absztrakt és a figurális között, Gutman festményei sugallat-nyelven beszélnek nekünk. Azt mondhatjuk, hogy bár kiváló rajzoló, nem ezzel az eszközzel él jelenetek ábrázolása, vagy történetek elmesélésekor, érdeklődése sokkal inkább a festészet tiszta nyelvének elmélyítésére irányul, hogy kizárólag a plasztika eszköztárával fejezze ki magát. Szabadon játszik a síkokkal és terekkel, jól meghatározott és alig sejthető formákat választ azzal a szándékkal, hogy a néző fedezzen fel minél többet, ahelyett, hogy a bizonyost azonosítsa. A festő szabálytalan formákat alakít ki, a mi dolgunk, hogy kiegészítsük. Ez egyértelműen olyan játék, ami sejtelmes képzetet kelt és a lehetséges világában alkotásra késztet. Itt, a kétértelműség bizonytalan területén fogantak e kiállítás képei. Az első, ami megragadja a nézőt ezeken a festményeken, az a textúrájuk. Oscar nem az anyag sűrűségét keresi, hanem egy általa vizuálisnak nevezett textúratípust alkot, amit raszterekkel ér el, azaz egymásra felvitt festékrétegekkel, amelyeken keresztül áttetszik a meleg és hideg, fényes és opál, sűrű és áttetsző tónusok keveréke. Kétségtelen, hogy a „Cseppfolyós ég” az érzékek élvezete. Jóízű festészet, ahogy valamikor a művész nagyanyja megfogalmazta. Igen, festészet, amire gusztust kap az ember, és amit ezért élvez. Mert Oscar Gutman számára a festészet élvezet. Reprók: Dobos Klára Oscar Gutman 1955-ben született Mexikóvárosban. 1974-től több önálló ki- állítása volt, többek között Mexikóban, Spanyolországban, Venezuelában, New Yorkban, Angliában, Ausztriában. Részt vett több kollektív kiállításon is. 1995-ben tiszteletdíjjal tüntették ki a XI. Domecq Latinamerikai Biennálén és jelölték a bar- celónai Miró Alapítvány Joan Miró-díjára. Csorba Piroska Nagy csöndesség van Fölnyalábolják és kiviszik. Lapos, hosszú téglalap az udvar. A ház előtt pirosra festett lóca, papírszeletek lengedeznek rajta, ültetik dédikét. Kicsit féloldalt billen a teste, nincs, aminek támaszkodjon. A bal kezét rá- igazltják a lugast tartó vascsőre. így már biztosan ül, markolja a vasat. A háta domború, a nyaka hosszú, feketekendős fejét fölemeli. A lába a levegőben lóg. Az asztal magas, dédike kicsi. Még nem bontott levelet a szőlő, épp az arcára tűz a nap. Dédike arca halvány, mint a pincében növésnek indult krumplicslra. Ebből a sápadtfakó arcból emelkedik az orr hegyesen, csontosán. A hús annyi csak dédi- kén, amennyi még szemérmesen eltakarja azt, ami tenger. Kilencvenhét esztendő a dédike szemében.- Üljön meg itt! Suta nap! - tagoltan, hangosan érkeznek a szavak, ki kell bogozni, mit is jelentenek. Fárasztó dolog. Nem bajlódik vele. Bal keze szorítja a vascsövet - akár a csecsemőké a kezükbe dugott tárgyat, a jobb keze sápadt folt a fekete szoknyán. A kislánya homokban játszik. Beszélnek hozzá, odavisznek neki valamit. A hangok távoliak, a szavak nem válnak el egymástól. Dédike nem ért belőlük semmit, az arca nem is fordul arra. Aztán kapucsapódást hall, valaki még visszakiált valamit. A Trabant felzúg. A gázra léptek, fölengedték a kuplungot elmentek. A kislány hátrafordul, integet a kocsi után, aztán visszaguggol. Palacsintát főz a homokból. Nem akar összeállni a palacsintatészta, hiába gyürkéli. Víz kéne hozzá. Van víz. Ott áll a kosárban, mellette szalvétában összeborított vajasmézes kenyér. „Ha mégis éhes lennél, vagy szomjas" mondták anyuék. Pisilni már tud egyedül. Nincs egyedül. Odanéz dédikére, fönn ül az asztalon, két vékony varjúlába lóg a levegőben.- Dédike! - kiabálja a kislány - Teszek vizet a palacsintába! Letekeri a kupakot az üvegről és önt. Nem talál bele a vödörkébe, a homok szomjasan fölissza a vizet. A kislány megcsóválja a fejét újból önt. Kislapáttal homokot szór a vödörbe, aztán az ujjával megkeveri. Kóstolgatja:- Finom, csak só kell bele! - és anyjától eltanult mozdulattal két ujja között pergeti a semmit. Délikének zsibbad a lába és súlyosodig mintha lefelé húzatnák. Két nehéz, meghangyásodott, tü- szurkálta láb. Aztán eltűnnek az apró zsiborgások, nem érez semmit. A kezét sem, amely szorítja engedelmesen a vascsövet. A nap beteríti sárga fénynyel az arcát. Savóban úsznak a szemei. Jó meleg van, áldott jó meleg.- Meg tortát sütök, meg palacsintát meg benzint - sorolja a kislány és öntögeti az edénykébe a vizet az utolsó cseppig. Bottal megkavarja, összevegyíti, kiborítja, dagasztja, tapasztja. Bekeni vele a fehér zokniját.-Zoknit festek, zoknit festek! - odaperdül a lugas elé - Szép a zoknim ? Dédike nem szól. A kislány megrángatja a szoknyáját:- Nézd meg, szép a zoknim? - megint ránt egyet a fekete szoknyán, mert onnan föntről nem jön hang. Az öregasszony kibillen eddigi testhelyzetéből, háta megferdül, de a keze markolja a csövet továbbra is. Hallja a hangot. Bólogat. Ha szólnak, bólogatni kell. Biztos úgy van, biztosan jól van. Ők tudják. A kislány visszaszalad, befekszik a homokba és betemeti magát. Már csak a szandálos lába mered ki belőle, a két keze és a feje. Jó nedves a homok, mégis izzad. Gyöngyözni kezd a homloka. Szomjas. A nap arrébb ment az égen, egészen a tyúkól mögé. Lehet, hogy nem is a görény fojtja meg a tyúkokat, hanem a nap. Szép csöndben odasettenkedik és bemászik hátul a résen, kiszívja a tyúkokból a vért. A kislány megijed, ordítani kezd. Kimenekül a homokból, megemeli az üveget. Üres. Elfőzte a vizet. Fölemelei a kendőt a kosárban ott a mézes kenyér. Víz nincs. Az ajtóhoz szalad, fölágaskodik a kilincshez bezárták.- Anyu! Anyu! - sivalkodik. Aztán szavak jönnek vissza a fejébe... „ Nemsokára jövünk... légy jó kislány..."- Dédike! - egészen lábujjhegyre áll - Szomjas vagyok. Adjál vizet! Dédike az arcát a nap felé fordítja. A kislány két kezével rángatja a lábát. Újra érzi a szúrásokat a talpán, a lába szárában. Keze tétován mozdul a levegőben, nem talál vissza a helyére, lehullik a másik mellé a fekete szoknyára. A kislány sírva a homokhoz szalad. Az egyik vödör alján van némi viz. Fölemeli a vödröt iszik belőle. Telemegy a szája homokkal, köpködni kezd. Visszafut az asztalhoz, rángatja a fekete szoknyát, a feketeharisnyás lábakat, hüppögve kér inni. Dédike egyre szaporábban bólogat. Beszél valaki, tehát bólogatni kell. A bólogatásra mindig elhallgatnak. A kislány magából kikelve ordít, két öklével veri a dédike térdét, épp addig ér föl, az asztal széléig. Aztán rugdosni kezd, belerúgna dédikébe, de elvéti. Mikor elfárad a két keze, újból a homokozóhoz megy. Már elfeledte, miért is sírt de csuklik hüppög, reszket az egész teste. Lefekszik, a fejére teszi a kosarat amiben a kenyér volt. Most már volt-nincs, kereshetik nem csinálja elő többet magát. Dédikéneka fejében nagy autóbusz zúg. Olyan autóbusz, amelyik a ház előtt járt. Nem ez előtt, egy másik ház előtt. Ott zúg most az autóbusz, nem akar megállni. Nagyon gyorsan megy, egyre gyorsabban. Szédülni kell tőle. Kapaszkodik a dédike tíz ujja a feketeszoknyába. A napot se látja már, a sárga fény is körözni kezd. Jaj, de jó, hogy forog vele a busz. Nem is busz, inkább ringlispil. Előbb ott állt a rudak között és hajtotta kör- bekörbe. Most meg fönn ül a levegőben, összefolyik előtte minden, olyan szédítő gyorsan röpül. A levegő nyomja a fejét, de jó is lenne oldalra hajtani egészen, édes-kedves jó érzés lehet. Enged a mélyből jövő késztetésnek, oldalt billenti a fejét és úgy röpül tovább. Már nem hallja a buszzúgást jól gondolta ő, ringlispil ez, nem busz. Lenn állnak a többiek és néznek fölfelé. 6 nem néz sehová, fejét oldalra húzza az örvény. Még egyet billen dédike feje, aztán elmozdul a súlypontja és dől a teste. Lecsattan az asztal mellé. Szépen kibetonozták a területet a ház előtt végig. Jó az, nem hordja be az ember se a sarat, se piszkot. Dédike testéből kiszakadt valami hang, nem a szája, nem a beszélőszervei adják, hanem a csontok. Tagjai furcsán kicsavarodnak. Gyengekék szeme fölfelé bámul. A kislány hallja a hangot a kosár alatt azt hiszi, a kocsiajtó csapódik.- Azért se bújok ki! Keressetek meg! - gondolja - Haragudós vagyok rátok... Nem vagyok sehol... Keressetek meg! Ke-res-se-tek! -szótagolja. Aztán azt suttogja maga elé:- Hintőporos a szemem. Sóhajt egyet szemhéja lezáródik, elaludt. Nagy csöndesség van. A nap eltűnt a tyúkól háta mögött. Talán csakugyan most szívja ki a jércék vérét.
