Észak-Magyarország, 1999. január (55. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-02 / 1. szám
1999. január 2., szombat Műhely 15 Kalász László versei Elmúlt előlem mint a Nap s a hegy mögött a sugarak derengése is alig látszik úgy érzem: már csak velem játszik csak a felhőkben vissza-fénye a vér s arany keveréke vagy árnyékok nyúlnak helyette - gyúljanak csillagok felette! Aranypászmák a vállamon hordom a világ fényeit sós sugarú melegséget nyit a bőrömön kibuggyanó kristályforrást csermely-eret bújt patakot hajós folyót zúgolódó zuhatagot szivárvány-hűvös vízesést tengerszemet homlokomon habos tavat szemem körén bálnás tengert fakaszt s harag korbácsolja majd lanyha szél pihenteti fáradt szárnyát s hajammal játszik röpködést kévét kötök s a vállamon hordom a világ fényeit szaporodik kereszt-sorom magam után gyülekezik kivont kaszámmal indulok- alkonyodik - lassan haza indulnak ők is a sorok s hallok győzelmi indulót zendül a világ dallama Hajnalán a hajnaloknak hamar gólyák mind vacognak fákon a lomb még csak sejlik fáz az erdő nem melegszik gördüljél fel Aranyküllős gömbörödjél fel az égre hajnalán a hajnaloknak hamar gólyák mind vacognak fákon a lomb még csak sejlik fáz az erdő nem melegszik gömbörödjél fel az égre gördüljél fel Aranyküllős Dobog Béla Gyönyörű homlokaink (Kalász, Lászlónak) Miért miért Te sohasem öltél meg ostorod elért bárhol voltam én csattintásod velem volt s míg másokat tanítottál magad vágtad hanyatt őszülök már én is hullik szavam bár tudod „én értem lejönnek az őzek..." messzi még a csapás szánj meg idő belülről hordom parttól partig valahogy megoldom és hogy hol vagy jövendő a szél nem dűti ki szétbomló sodraink erdő horhos völgy sovány patak összeszedik majd mert van egy folyó mely sohasem fagyha t be hited olvasztja fel zúg a Bódva Barczi Pál festő- és gi'afikusművész is önálló tárlaton mutatkozott be. (Képünkön Barczi Pál Germinál című alkotása) A galéria idei évének nagy eseménye volt október 23-án az új Szalay- kiállítás megnyitása. (Képünkön Szalay Lajos Hajnal c. képe.) wmm A Zene szemeinknek című tárlat ,.összeköti” az ó- évet az újjal... (Képünkön Wolsky András alkotása.) Képek - tavalyról 5 ( / »o/c szép, értékes képzőművészeti kiállítást láthattunk z! megyénk galé- V riáiban, kiállítótermeiben az elmúlt évben is. Képeinkkel a Miskolci Galériában megrendezett tárlatok közül elevenítünk fel Máger Ágnes alkotásait márciusban láthattuk a Miskolci Galériában Fotó: Dobos Klára A modern magyar litográfia című kiállítás on kedves plakátokat is láthattunk. .....■! ..HÍM Bujdos Attila Könny Ö regedő férfi nézett rám vissza a tükörből. A szelíden oldalra döntött fej és a nyak között meggyürődött a bőr, feltorlódott némi toka. Kaján ráncok futottak szét a szemzugból, időkarmolta finom háló a bőrön. A tekintet, a hűvös kék szempár egykedvűen követte a borbélylány mozdulatait, ahogy gyermeket varázsolt egy negyvenéves emberből. Kívülről láttam magam. Őszbe vegyült szálak hullottak az állam alatt megkötött kék kendőre, gyűlt a hajnyesedék, összeállt csomókba, s aláhömpö- rödött a padlóra. Hajkupacok halmozódtak a latyakos linóleumon, kusza kis köröket táncolt közéjük a borbélylányláb, elkeverte a fürtjeimet mások tincseivel, végleg kibogozhatatlanná téve a félmúltat. Ami volt, volt: fekete és szőke emberek, idősek, fiatalok, gyerekek nyiratkoz- tak percekkel elébb, gondozottak és lelakottak, de hol van már az a perc. Meghalt örökre, oda lett. Néztem magam a tükörben: egyre inkább egy nagyranőtt kisfiú, mindig egyedül a fodrásznál, az örök, reményteli izgalommal, hogy hátha nem fuserálják el, nem mutatkozik majd nagyobbnak a fejem, mint kellene, nem leszek holmi kopasznyakú keselyűhöz hasonlatos: oly emberi külsőre vágytam, amit csak jó borbély adhat meg a magát a gondjaira bízónak. Ósdi melódiákat dünnyögött a rádió, a borbélylány diszkréten megtörölte az orrát, közel hajolva saját tükörképéhez: nem maradt-e ampáján a nátha árulkodó nyoma. Apró nedvességfolt a batisztkendőn. Vöröshajú lány volt amúgy, festett huszonéves, jellegtelen arccal, csodálkozó szemekkel. Megnézett mindent, a lecsorgó hólétócsát a lábtartóm alatt, az ölemben nyugvó öklöm, a sárfoltokat a nadrágszáramon. Csattogtatta az ollót közben, engedte a kezét, hadd tegye szabadon a dolgát, formázzon fejet az üstökből, rendezze ezt a gyérülő tarlót. Szombat volt, érdektelen téli délelőtt. Utcai nyüzsgés zaját sodorta magával a belépő fiú. Egykedvűn himbálta a fejét, szótlanul kereste a seprűt. A nevén szólították, nem felelt. Látszott: ismerik. A borbélyhangokból bárki megtudhatta: hányadán is állnak vele. Évődők voltak a borbélyszavak, nem bántok, nem durvák, de tudatták: gyengeelméjű a fiú. Darabos mozdulatokkal húzta a seprűt, csak újrarendezte a koszt a füstös fodrászatban.- Milyen volt a születésnapod? - lépett elő egy borbélylegény a paraván mögül. Majd megtoldotta:-1 lány pohár bort ittál? Idősödő ember volt ez a borbélylegény, gusztustalan. Láttam már máskor is, olyankor izgultam, ne hozzá kerüljek, ne énnálam fogyjon el a sor, ha ő szólt: Kérem a következőt. Kérem a következőt. Nyers hang. Régebben a sebes ujjal tűntek fel, gondolom, az olló dörzsölte le a bőrét. A fel-felszakadó sebbe mindig a következő vendég hajszálai raktak puha fészket. A sebes kezével most tréfásan vállonbokszolta a fiút. A mamlasz megtántorodott, nekizuhant a fogasnak. Többen nevettek. A borbélylány tekintete semmit sem változott: csodálkozott. Talán várakozás is volt a pillantásában, hogy akkor most mi lesz. Púdert kevert a pamaccsal a nyakam környékén, lekanyaritotta a kendőt.- 350 forint - mondta, és motyogott valamit az áremelésről. Tetszett a frizurám, eltalálta, csupa dinamizmus, csupa erő, mint egy csene- vész tengerészgyalogos, adtam egy ötvenes borravalót.- Köszönöm - mondtam. Nem esett nehezemre. A vállonbokszolt fiú leült egy székre. A seprűnyélbe kapaszkodott, kissé előrehajolt, próbálta maga alá temetni a búját, pont oly mélyre rejteni, mint amilyen mélyen az értelme szunnyad, amellyel felfoghatná, nem gonoszságból bántották, hanem bárdolatlanságból, a sivár élet sodorta mozdulat lökte a fogasnak.- Nézzétek, sír - ámult el a borbélylegény, és vele a fél üzlet. Csend lett.- Ne hülyülj, nem akartam... - harapta el a mondatot a borbélylegény. A fiú fejénél lógott a kabátom. Ahogy leakasztottam a felöltőt, láttam, tényleg könnyek áztatják a szemét. Nem volt ezekben a csep- pekben dac, nem volt bennük megalázottság, és keserűség. Az alaktalan, tengernyi bánat cseppjei voltak ezek. Nem simogattam meg az arcát, ahogy mások sem tették ezt. Nevetséges lett volna. Köszöntem. Nem nagyon törődtek velem. Ahogy bezártam az ajtót, láttam az üvegen keresztül a vörös borbélylányt. Matatott az asztalkáján ollók és fésűk, nyugták és samponok, kihűlt csikkek között. Nem volt egy szava sem.
