Észak-Magyarország, 1999. január (55. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-30 / 25. szám
1999. január 30., szombat rjjji üikMÉ i Miskolci polgár 7 A „fényíró” műterme Spitzmüller Zita l\lasszikus értelemben vett fényiró műtermet aligha találunk manapság. Ni épce és Da- guerre egykori találmányát tömegcikké formálta az idő múlása. Ugyanígy a fénnyel való varázslás egykoron titokzatos műhelyei is elvesztették korabeli varázsukat. A belvárosi kirakat idilli hangulatot árasztó remekművei a mester tudását hivatottak bizonyítani. Az üveg mögött rózsaszín köd övezte házaspárok, tányérokra és vázákra apukáit mosolyok. A műhelyküszöböt átlépve aztán az egyik oldalról a vegyeskereskedés kínálata, másik felől tükör és fésű fogad. Utóbbi utolsó lehetőséget nyújtva az ügyfél megszépítésére, mielőtt az „örökkévalóságnak" adná át magát. A pénztárnál megváltva a magam képét, a mester egykori „trófeáit" látom szorongani az asztalon elhelyezett üveglap alatt. A mosolyokon kopog az apró, miközben csiklandoz a kíváncsiság: kik és miért ültek a kamera elé? Hol vannak most? Gondolataim a hamarosan kézbentartott múltra, az utólag általában szégyenletes pillanatra terelődnek. Libben a függöny: eljött a jövőbe/jövőnek szánt pillanat. Kameraállványok, a háttérben kellékek: pár játék (gyereket csak a maga eszközeivel!), színes függönyök, egy félretett esernyő - maga a műterem. A mester kezébe helyezett jómagámon utolsó simításokat érzek, „csak megigazítom a haját". A fejet kicsit lentebb, annyira azért ne, most kicsit jobbra, kis mosoly - hangzik az instrukció. Katt- készen is van. Míg máris a hamarosan kezemben tartott kép felett szörnyűlködöm, egyetlen vigaszom marad: a polaroidot választottam, belőlem nem lehet trófea. Újra meglibben a függöny, s egy kéz kiadja... kiad engem. Az én képemet, a rólam készített fényképet. A technika azon- ' bán nem bizonyul elég gyorsnak, de szerencsére egy másik találmány - ki gondolná, hogy éppen egy hajszárító?I - gyorsít a folyamaton. A bátortalanul táskába rejtett kép megtekintése helyett - ismerős a gyakorlat, később is ráérek hülyén érezni magam -, visszatér az iménti gondolat: hol bujkál vajon az ismeretlen mosolyok többi példánya? Közben különös érzés fog el: mindannyiunk életében van egy közös pont, egyazon helyen végez(tet)tük el az idő legyőzésének varázslását. Múlt idő. Megőrzésre érdemes érték a múltból. Vajon lesz-e olyan jövendő, amikor nemcsak írásművekből tájékozódhatunk: milyen is lehetett egykor a történelmi Avas hangulata, de ismét a vigasságnak adhatja át magát itt a városlakó, a faragott díszes tornácok árnyékában. Fotó: Czapák Veronika Az oldalt szerkesztette: Bujdos Attila Telefonszám: 46/414-022/212 E-mail: bujdos@iscomp.hu Történetük századok rejtekei mögött Kúriájukat a legszebbként említik Miskolcon, de az Almássyakról keveset tudunk A város legszebb háza új lakókra lel Fotó: Bujdos Tibor Miskolc (ÉM - NyZ) - A másfél évtizeddel ezelőtti gázrobbanáskor, az előkerült freskók után írtak róla. Most pedig azért, mert végre újból „belakják" az impozáns. Városház téri épületet. Almássy-kúria. Városház tér 13. szám. Műemlékjellegű épület, a XVIII. század második felében emelték, a XIX. században átépítették - találunk útbaigazításra a Miskolc műemlékeit összeíró jegyzékek között vagy a várost bemutató útikönyvekben. Dallos Attila írja: „Úgy tartják, hogy ez az egyemeletes, barokk épület a város legszebb háza.” A család A fellelhető - jórészt századunkból származó -fotókat nézegetve az is kiderül, hogy az elmúlt évtizedekben nem változott az épület külső megjelenése. Csak néhány árnyalatnyi különbség fedezhető fel a „portréfotókon”, utcaképeken. A fekete-fehér pillanatokban pedig emberek „sétálnak” az Almássy-kúria előtt, de kik voltak, akik építtették a házat, s benne laktak - akikről a nevét kapta? Az Almássy-család a Vay-, a Vadnay-, a Rácz-, a Szemere-, a Fáy-, a Diószeghy-, a Szontágh- családdal égy időben, a XVIII. század első negyedében költözött Miskolcra - írják a város történetével foglalkozók, és már a betelepedés kapcsán megelőlegezik, hogy ezek a családok fontos szerepet töltöttek be Miskolc és Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye gazdasági-társadalmi életében. A Miskolc történetét feldolgozó levéltárvezető, Dobrossy István említi, hogy indulásakor, 1831-ben rövid ideig a Miskolci Nemzeti Kaszinó is az Almássy- kúriában működött, Almássy Pál pedig 1787 és 1790 között a megye főispánja volt. Kazinczyt idézve azt is megtudjuk: „Kevés vármegyéjében van az országnak annyi jó fő, mint itten.” János, Pál, Károly A család tagjai közül Miskolcon név szerint csak Pállal és Károllyal „találkozunk”, de hogy milyen emberek is voltak, azt a századok elrejtik. így az egyetlen történetet az adhatja, ha a szakirodalmakban olvasható mondat nyomába eredünk: „A miskolci Almássy-kúria nagyon hasonlít Gyöngyös azonos nevű kúriájához”- Elterjedt szokás volt akkoriban, hogy egy tervet kisebb-na- gyobb változtatásokkal több birtokukon is felépíttettek a főnemesek - meséli Báriné Gál Edit, a gyöngyösi Mátra Múzeum történésze, s mint Almássy-kutató a családot is bemutatja. - Almássy János 1752-ben vásárolt házat Gyöngyösön, majd a szomszédos telkeket is megvette. Építkezését fia, Pál 1784/85-ben folytatta, így nyerte el mai formáját a gyöngyösi kúria. János 1765-ben meghalt, végrendeletéből viszont tudjuk, hogy volt háza Miskolcon is. Feltehetően igazgatási központként használta, hiszen felesége, Boi'si Anna révén területeket örökölt Borsodban. Az 1764-es miskolci pince- és kéményház összeírás említi az Almássyakat, de csak annyit ír, hogy az „Almássy úr” telkén álló kúria három kémény után adózott. (A három kémény az első tíz legjelentősebb ház egyikévé tette az Almássy-kúriát a korabeli Miskolcon.) Ha pedig belegondolunk, hogy Pált 1787-ben választották főispánná, hihetően igazoltnak tűnik a gyöngyösi és a miskolci épület közötti hasonlóság. A miskolci dokumentumok csak 1817-ben említik újra az Almássyakat: ekkor már Pál unokaöccsének, Károlynak a tulajdonában van a telek. Édesség, Kenyérbolt, Fagyizó, Vas-Műszaki - olvashatóak a tér jobb oldalának egységébe olvadó boltok pár tíz évvel ezelőtti feliratai. Ékszerbolt - került fel nemrégen a „belakott- ságot” mutató új tábla. Nézegetjük a barokk, copf és klasszicista jegyeket egyaránt magán viselő házat, és a közeli felújítás ellenére is kopott fényű kaput - hiába kutatva elevenség után. „Buzavásári mizériák” napjainkban is vannak Miskolc (ÉM - SZ) - A rendőrség adatai alapján az utóbbi években nem romlott a köz- biztonság a miskolci Búza téri piacon. A helyzetről jókat mondani azonban sem száz éve, sem napjainkban nem lehet. A száz^ évvel ezelőtt írt újságcikk megjelenését követően pár nappal Miskolc egy másik részének rossz közbiztonságát részletezték a Szabadság hasábjain, s a „buzavásári” helyzetet vették alapul. Úgy tűnik, a gabonakereskedők meggazdagodását szolgáló - gondoljunk például a legendás Bató családra - vásártér fekete foltot képezett a rend terén. A város elöljárósága a múlt században piaci rendszabályokkal próbálta eltüntetni e foltot - a korabeli adatok alapján nem sok sikerrel. A Búza téri piac az elmúlt száz év során is megőrizte örvendetesnek semmiképpen nem mondható jellemzőjét. A vásárló sokaságban - azt kihasználva - különféle praktikákkal dolgozói?) tolvajok vegyülnek el.- Rengeteg zsebes van a piacon. A múltkor például az én standom előtt loptak meg egy hölgyet: 25 ezer forintot vittek el tőle - mondta Pál Gyuláné, aki közel 30 éve árul a Búza téren. Arra is utalt: nem egy ízben őt is meglopták.- Nagyon sok lenne ezt elmondani. Nem is jelentettem egy alkalommal sem, teljesen hiábavaló - mondta, s legyintett. Kaposvári Lajos alezredes, a városi rendőrkapitányság köz- rendvédelmi osztályának vezetője viszont viszonylag kedvező helyzetről számolt be.- A folyamatos rendőri jelenléttel sikerült kiszorítani a zsebtolvajokat a Búza térről. Szerdán, pénteken és szombaton négy. a többi napokon pedig két rendőr teljesít szolgálatot a piac területén. Ez a legtöbb, amit tehetünk - árulta el az alezredes. Hozzátette: a leggyakrabban zseblopással és cigaretta-árusítással kapcsolatos szabálysértésekkel találkoznak. Ezek száma- a statisztika alapján - stagnált az elmúlt években. Kiemelkedő szabálysértésről, bűncselekményről nem tudott beszámolni.- A város többi piacához képest itt viszonylag jobb a helyzet - persze ez még nem ad megelégedésre okot. Fontos azonban a vásárlók figyelmét is felhívni, ne hordják a zsebükben a pénztárcájukat, táskájukat se tegyék az illetéktelenek számára köny- nyen elérhetővé - hangsúlyozta Kaposvári Lajos. Azt ajánlotta: a tolvajok áldozatai lehetőleg mihamarabb tegyenek bejelentést, hiszen a késői feljelentések- melyek általánosnak mondhatók - kisebb eséllyel vezetnek eredményre. 100 éve írták „Buzavásári mizériák. Nem hisszük, hogy akadna hasonló város, a melyben annyi csirkefogó garázdálkodhatnék ké- nye-kedve szerint, mint itt Miskolczon. A buzavásártér és környéke valóságos asyluina a csavargóknak és utczabetyá- roknak, a kik garázdálkodásaikkal az ottani lakosoknak nemcsak sok anyagi kárt, hanem még nagyobb félelmet is okoznak, úgy hogy már az esti órákban azon a tájon sokszor nem érezheti magát biztonságban a járó-kelő. Tegnapelőtt este is három e fajta ismeretlen alak alaposan elvert a Szeles felé vezető utón egy szegény napszámost, ki épen hazafelé igyekezett. A rendőrség persze erről mit sem tud, pedig sokkal helyesebb volna, ha ilyen helyeken czirkálna egykét embere, mint hogy ott áll tétlenül és gubbaszt a főutczán a kávéházak ajtajai előtt." Szabadság, Miskolcz, 1899. január 11. A Vörösmarty utca a nyomornegyed helyén épült Miskolc (ÉM - SZ) - A Vörösmarty Mihály utca Miskolc keleti részén húzódik, az Uitz Béla utca folytatásaként. A források alapján a múlt században itt lévő nyomornegyed helyén épültek századunk második felében a mai bérháztömbök. Napjainkban Vörösmarty Mihály (1800-1855) nevét viseli az utca, melyet az 1800-as években még Gordon utczának - illetve a környező területet is Gordonnak- neveztek. Az enyészet és a halál - amely a névadó költészetét is áthatja, egykor az utcaképet,- hangulatot is jellemezte. Adler Károly 1885-ben elkészített Miskolc kül- és belterületi téi'képe Alsó-Kallószernek nevezi az utcát övező környéket. A helymegjelölés a gubakészítők céhes mesterségéhez, illetve az ahhoz kapcsolódó kallómalmokhoz kötődik. A mesterek által előállított úgynevezett miskolci guba juh vagy birka gyápjújából készült, melyet fonás után gubapokróccá vagy gubavászonná szőttek. A Szinván is több kallómalmot emeltek, itt tömörítették a pokrócot a víz nyomása alatt. A víz azonban nem csupán hasznot hozott a környéknek, előfordult, hogy „szívzáró láto- mányt" hagyott maga után a Gordon-utczában. „... mindenütt a halál, Ínség és pusztulás látható!” - írta Gyöngyösy Sámuel református lekész a Szinva és Pe- ce 1878-as kiáradása után. Négy évvel később a város népiskoláinak listáján is megjelölik az utcát: „egy rómkath. vegyes elemi népiskola a gordon- utczai saját házban 45 fi- és 41 lánytanulóval egy tanteremben, egy tanítóval” működött itt. A század végén, az 1896-os „városi utműveletek” során a Gordon utcza egész hosszában burkolást nyert, egyben csatornával és légszeszvezetékkel is ellátták azt. 1898-ban kórházépítés szándéka is felmerült itt. A bizottság azonban elvetette a javaslatot a közeli sertéstelep miatt, így a kórház a Népkert mellett, a Csabai úton épült fel. Erre az időszakra a valóságos nyomornegyeddé lett városrészt szűk sikátorokkal, földbe bújó vályogházakkal jellemzik a leírások. A Gordon városrész lakásait Hodobay Sándor polgármestersége (1922-1935) idején számolták fel. Az új lakótelepet századunk második felében emelték. Napjainkban ezen betontömbök, tízemeletes bérházak uralják az utcaképet, teljességgel feledtetve a múlt sikereit vagy nyomorát. Forrás: Szendrei János: Miskolcz város története IV-V. 1800- 1910, Miskolcz, 1911 A Vörösmarty utca Fotó: C. V.
