Észak-Magyarország, 1998. december (54. évfolyam, 281-305. szám)
1998-12-28 / 302. szám
1998. december 28., hétfő fiHMMHOMilKZClil Kultúra 8 ‘ ' mmmmtmmtmemmásmmamBÁ • Temesvári vendégek. Alfred de Musset, Lorenzaccio című darabjával vendégszerepei Magyarországon a temesvári Csiky Gergely Színház. December 29-én a budapesti Új Színházban, december 30-án a Kecskeméti Katona József Színházban mutatják be a lírai-történelmi freskót. • Végsó' búcsú. Mikó András Kossuth-dí- jas kiváló művésztől, az Operaház örökös tagjától ma, hétfőn 11 órakor vesznek végső búcsút a művésztársak, a tanítványok, a tisztelők a dalszínház előcsarnokában, majd helyezik végső nyugalomra a Farkasréti temető művészparcellájában. A művész életének 77. évében hunyt el. Határ és Hamvas a frankfurti pavilonban Budapest (MTI) - A jövő év októberébe n Frankfurtban megrendezendő könyvvásáron és -kiállításon való díszvendégi megjelenés előkészítő munkájának jelentős részén túl van a kultusztárca. Az 1800 négyzetméteres magyar pav’don tervére és építésére kiírt pályázatot Fe- rencz István nyerte el. Az általa megádmo- dott belső tér egyik érdekessége, hogy a könyvespolcokat 12 szobor formájú tárló helyettesíti. A bíráló bizottság több mint 430 pályázatot értékelt, és 32 millió 600 ezer forint kiosztására tehetett javaslatot. Az így kiválasztott művek között helyett kapott Határ Győző, Kosztolányi Dezső, ’Kányádi Sándor, Sütő András, Bibó Istvá.n, Szűcs Jenő, József Attila, Müller Pét er, valamint Hamvas Béla egy-egy műve is. / Argus Vass Tibor Az Árgus évvégi összevon t számában újra láthatjuk Pálinkás Istv án nevét. Igaz, már nem munkatársként, hanem „csak” szerzőként: a lap a Chica .goban élő költő hamarosan (Magyarországon) megjelenő harmadik kötetének cí.madó versét is közli. A névfosztás című vors sok mindenre enged következtetni, kán még arra is, hogy Pálinkás miért oly ritkán publikál hazánkban. „Úton vag.yok. A tájban egy görög / ólálkodik - magányos. / A csöndre koptatom magam v ele, / irigykedjen a város. //A fák alól eJ/.tűnt a kínai, / nagy „bazdmeg”-ek röpüln ek. Ki hitte volna róla, egy napon / meséivel fölültet, // s hülyén halok meg, mint a fán a lomb, / vágáskorába érve. / C seppre-csepp: betelt. A kis Japán-kert / n em hallgat már nevére.” Pálinkás szóki mondásával sosem volt baj. Sokkal inkább költészetének fogadtatásával: előző köfetének egy recenzense (Somogy, 98/5) szerint a szerző nincs tisztában a magyar nyelv jelentésárnyalataival, a vulgaritás szerinte nem kulturális kérdés, hanem a költői érzék próbája. Ez utóbbiban egyetértünk. A kritikus tévedésből azonban. Pálinkás külhoni létével magyarázza, hogy a költő nem ismeri fel az általa kedvolt retorikai hagyomány és a félelmetes politikai erők összekapcsolódását. Erősen leegyszerűsítő gondolkodásmódját is ebből következteti. Nem csupán a posztmodern bájos toleranciájával bíró irodalo mkritikusi nyelvben vált az „erősen leegyszerűsítő gondolkodásmód” a butaság 'iegkedveltebb szinonimájává. Attól, hogy valaki néhány esztendeje „elkanoniz.álódott” Amerikába, és szótárába már Finoman beépültek az ottani politikusok kedvelt, vulgáris paneljei, nem lehet a megfontolt, mondhatni helyénvaló vulgaritái.s stílusértékét kétségbe vonni. Pláne, ha az nem a költői eszköztár kizárólagos, állandó eszköze. Pálinkás kellő (és kévés) helyen alkalmazott, s nem a groteszk mankója nélkül ránk törő közönséges s zavai nem a műveletlenség, szegényes szókincs, s végső soron nem valamiféle szélsőséges politikai állásfoglalás okán épülnek be a versekbe. Tény, hogy az idézett vers sem pontos (nem a lomb, hanem a fa ér vágáskorába, továbbá egy görögnek, egy kínainak, meg a japán-kertnek a sűrítő szándék ellenére nem túl sok köze: van e szövegtérben egymáshoz), Pálinkás kitűnő formai érzékét, tehetségét az Árgusban közölt újabb verscsokor után sem vonhatjuk kétségbe. Igaz, hogy a pontosság, szigorúság már rég rutinkérdésévé kellett volna, hogy váljon. Kastélyász a kifilézett történelem nyomában „Ha már ott voltam,-szerettem volna magammal hozni a kassai dómot” m~yj! Bagyinszki Zoltán az albummal Fotó: Szathmáry-Király Ádámné Szabó Nóra K azincbarcika (ÉM) - Ba- rjyinszki Zoltán méltán lehet 'büszke. Igényes, reprezentatív, a maga nemében páratlan képeskönyvet készített a magyar történelmi épületekről, kastélyokról. A fotókból készült vándorkiállítás áprilisban indult útjára pályázati, szponzori és saját pénzből, s eddig tíz helyen állomásozott. Bagyinszki Zoltán, akit éveken át sokkal inkább Gyula kultúrfelelőseként, az ottani művelődési ház igazgatójaként lehetett ismerni, tudatosan intézte úgy, hogy kvázi-szülővárosában, Kazincbarcikán érjen véget a képturné, nagyjából egy időben a könyv novemberi kiadásával. A kiállítás január 24-ig látható a városi kiállítóteremben. • Budapesten születtem, de itt nőttem fel, itt voltam fiatal, édesanyámon és bátyám családján kívül is számtalan barát, ezer emlék köt ide - magyarázza. - Valójában több mint 20 éve. szerelemfotós vagyok, vagy inkább „kastélyász”, a gép csak szolgálja az építészet iránti rajongásomat. Rengeteget utaztam, földrajz-népművelő szakosként autodidakta módon kutattam a történelmi Magyarország területén. Sokszor leléptem egy szakmai konferenciáról, mert a közelben szép kastély, templom volt. Akkoriban kevés információval rendelkeztünk, csak levéltárban, magán-antikváriumban lehetett írásos anyagot találni. De ha valaki nagyon rászállt, akkor talált dokumentumot, éppen ezért én képet akartam adni. Az oktatási rendszer kifilézte a történelmünket, én viszont, ha már ott voltam, szerettem volna magammal hozni mondjuk a kassai dómot, a betléri kastélyt, hogy aztán egy-egy TIT-előadásomon dián bemutathassam. □ Valóban sok itt a határon túli kastély... . ® A kastélyok a legizgalmasabbak, s mert az arisztokráciához kötődtek, ha lehet, még tilosabb, már-már tabu volt a téma. Bennem mindig volt egy egészséges „Nagymagyarország-tudat” és ma is aggaszt: tizből nyolc magyar ember hem tudja, hol keresse Nándorfehérvárt, Krasznahorkát, Segesvárt. Pedig ezeréves építészetünk emlékeinek több mint a fele a határokon kívülre esik. □ A könyv gyönyörű,. de manapság kevesen találnak ilyen drága kiadvány készítéséhez partnert. Inkább nem mesélem el, milyen csalódások értek 5 éven keresztül. Akkor érlelődött meg bennem a gondolat, mert az elmúlt 50 évben egyetlen ilyen kaliberű könyv sem jelent meg. Találtam egy komolyabb feketefehér kiadványt 1939-ből és egy 15 éve készült, kis színes könyvecskét a mai magyarországi kastélyokról. Nekem viszont tízezer diám van, több mint 320 kastélyban jártam. Egyetlen cég, a budapesti Publi-City Kiadó látott ebben fantáziát. Az is rekord, hogy júniusban írtuk alá a szerződést és november 5-én megjelent a könyv egy történésznő kísérőszövegeivel. Mindent a kiadó intézett, ezért az árába se engedett beleszólni. A szakma talán ki fog utálni bennünket, de hát nem akar ez fajsúlyos történelmi kiadvány lenni. Csupán egy szép fotóalbum egy méltatlanul feledett épület- csoportról. Egy kis propaganda a magyar kastélyoknak. Egy igényes, kétkötetes ajándék, amit sok magyar arisztokrata ma meg sem tud vásárolni, hiszen a történelmi családok leszármazottai közül jónéhányan megfelelő öltöny híján nem jöttek el a kiadó fogadására, ü Tehát készül a folytatás? ® Jövő karácsonyra jelenik meg a második kötet. Közel 300 kastély 800-900 színes felvétellel. Sok szempontnak akar megfelelni, egészséges arányt találni stílusok, korok, területek között, vármegyetérképekkel, útbaigazítással. Külön szeretnék a borsodi, abaúji, zempléni kastélyokkal foglalkozni. Ez a tárlat itt egy kis ízelítő. Edelényi tájházi háztáji Edelény (ÉM - FG) - Mi történt a Borsodi Tájház háza táján? Az edelényi Városi Rendezvények Háza és Könyvtár részeként működő tájház nagy gondot fordít hagyományőrzésre, a vidék múltjának felkutatására, megismertetésére. Nemcsak a tárgyi emlékeket, de a szellemi értékeket is gyűjtik. Ezt bizonyítja többek között a Borsodi Tájház Közleményei című periodika 4. száma. A kiadvány borítóját a Borsodi Tájház képe, Mezey István grafikusművész alkotása díszíti. Olvashatunk a lapban - többek között - az edelényi születésű, költőként, is ismert református lelkészről, Csenkeszfai Poóts Andrásról; a száz éve született Béres Gábor római katolikus papról, akit helytörténészként is tisztelnek ezen a vidéken. Megemlékeznek a Finkéről indult, Amerikában újságíróként is tevékenykedett Tóth Istvánról; Egyed András irodalomtörténészről, piarista paptanárról... A Borsodi Tájház Közleményeinek 4. számában találunk egy bibliográfiát is. Itt veszik sorra - ezzel is bizonyítva a helytörténet iránti érdeklődést - a- helyi vonatkozású szakdolgozatokat, pályázatokat. Néhány cím a száznyolcvanhét közül: Edelény sporttörténete; Vőfélyversek; A borsodi szénbányáknál előfordult katasztrófák, szerencsétlenségek és halálos balesetek; Szendrőlád a földrajzi nevek tükrében; Népszokások Perkupán, Borsodszirák helytörténete; Népi élet, népszokások Viszlón... Egy festő, aki vászonra lehelte a világ lelkét Soltész Péter sárospataki kiállításával az árvízkárosultakat is segíteni szeretné Soltész Péter: Öreg udvar Sárospatak (ÉM - Bl) - Soltész Péter kárpátaljai magyar festőművész kiállítása látható a sárospataki református templomban. A meghitt sarkokat, bensőséges zugokat fellelő - a szeretetre vágyakozó lélek fogódzóit kereső - tájkép- és portréfestő meglepő és megkapó világot teremt: lila, kékes hegyeket, a világra árván pillantó ablakot, romos kapualjat, narancssárgában mosolygó, lucskossötét sikátort. A tárgyaknak is a lelkét festi: ha megszólítják őt éjjeli órán vagy a hajnali derengésben, azonnal munkához lát. A templomkarzatról mosolygó festői világot Virágh Sándor református lelkész ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.- A világ érzékelése - akár egy fotó előhívása - két lépcsőből áll: a negatív és a pozitív kép létrehozásából. A mai ember általában megreked az első fázisnál: negatív képet kap és fogad el a világról. Jó, hogy vannak művészek, akik a negatívból a pozitív képet is elő tudják varázsolni - magyarázta Virágh Sándor lelkipásztor.- A legszebb ház az Isten háza - vallja Soltész Péter, aki valahányszor templomban állíthat ki, elérzékenyül. - Minden templom más, mindnek más a lelke... A művész vágyakozása a megfoghatatlan, de mindenütt jelenlévő után különös elképzeléseket szül: a mennyei út romos, emberpróbáló lépcsőkön vezet, melynek kanyarulatában vér- cseppek gyöngyöznek. A pravoszláv ikonosztáz látványának hatására testet kölcsönöz az elhunytak lelkének, melyek az oltár fölött őrködnek. A vadregényes kárpátaljai völgyben galambdúcszerű fatemplom bújik meg... Elbűvölik a népművészet remekei: egy ócska mozsár, szenes vasaló, s szívesen jár skanzenekbe - Ungvárra, Szentendrére - festeni. Egy különös sors kovácsolta közösség tagjaként - együtt élve más nemzetiségekkel: ruszinokkal, ukránokkal, és más vallásúakkal: pravoszlávokkal, görög katolikusokkal - rendkívüli érzékenységgel fordul embertársai felé. Az 53 éves művész Ungváron született, ott él, s az Ukrajnai Képzőművészek Egyesületének tagja. A Kárpátaljai Festőiskola tanítványa, mely a '20-as években jött létre, amikor „még sok magyar élt ott”. Az otthoni kiállítások után többször fordult meg alkotótáborok résztvevőjeként, kiállítóként Magyarországon is, melyért különösen hálás mindazoknak, akik erre a lehetőséget megteremtették. E kiállítás bevételének egy részét a kárpátaljai árvízkárosultak segélyezésére szánja.
