Észak-Magyarország, 1998. október (54. évfolyam, 230-255. szám)
1998-10-30 / 254. szám
1998. október 30., péntek Kultúra 1 • Ricse-Ricse. Nagy Feró és az Új Beatrice ad koncertet ma, pénteken este 9 órától a miskolci Ifjúsági és Szabadidő Házban (Győri kapu 27.). • Comenius-közgyűlés, A Magyar Come- nius Társaság november 4-én déli tizenkét órától tartja Sárospatakon a Református Kollégium imatermében ez évben esedékes közgyűlését. A tanácskozáson Ködöböcz József fűz szóbeli kiegészítést a végzett munkáról kiküldött elnöki körlevélben foglaltakhoz. A Társaság gazdasági helyzetét Földi Ferenc ismerteti. Az előterjesztéseket a napirendi javaslat szerint hozzászólás és vita követi, majd az elnökség, a választmány és a számvizsgáló bizottság megválasztása következik. Kritikai szellem Vass Tibor Számban és minőségben is sok, sokféle írócsoport működik megyénkben. Legtöbbjük az egyesületi törvény adta lehetőséggel élve a mecenatúra kegyének, és a szponzori támogatások megszerzésének reményében civil szervezetként jegyeztette be magát. Megélhetési nehézségeikről (nagyobb részben) nem ők tehetnek, ám abban, hogy a párbeszédnek írmagja sincs köztük, már sokkal inkább felelősek. A miskolci „amatőr” írócsapatok tagjai egymást többnyire még látásból sem ismerik. Csak saját alkotóműhelyükbe, saját rendezvényeikre járnak. Az írónemzedékek közt a helyspecifikus sajátosságokkal dúsított, általuk generált és egyre mélyebb szakadék nem lehet elég ok a párbeszéd hiányára. Egy írócsoport leamatőrö- zése mellett könnyű lenne azt álltani, hogy térségünk irodalmi berkeiben nincs megfelelő szellemi tőke, nem lehet felvagy lenézni írótársakra. Lehetne, ha ismernék egymást, egymás műveit. Fiatalabbaknak, idősebbeknek éppúgy kellenek a tekintélyek, oda-vissza, akikért lehet ra- jongani, akiket egy idő után meg lehet tagadni. Elképzelhetetlen számomra, hogy ezt hosszú távon egy önmagát elszigetelő írócsoporton belül kitekintés nélkül meg lehet oldani. Mindezt a Kritika legutóbbi számában a Szalai Erzsébet tollából megjelent esszé juttatja eszembe, amely megdöbbentő módon világít rá arra a tényre, hogy a színvonalas szellemi munkát végzők miért és hogyan igényelték régen, és igénylik ma joggal a hasonszőrű társak reflexióit. Az alkotó értelmiségi munka vizsgálatakor előkelő helyen szokás emlegetni a munkavégzők közvetlen környezetének minőségét, mint a szellemi tevékenységet elsősorban meghatározó tényezőt. Cikkének tanulságait régiónkra levetítve jöhet a kérdés: lehet-e, kell-e például Miskolcon az értelmiségi közélet eldurvulását okolni azért, mert a nem-nyilvánosság és a nyilvánosság szférájában nem a művekben megfogalmazott állításokról, hanem egymás szakmai, vagy (rosszabb esetben) morális kompetenciájáról vitáznak. Ha vitáznak egyáltalán. Miskolcon nem volt, nincs érdemi vita. Minek is? Ha van egy hozzáértő megszólalás, arra a helyi írócsoport agresszív, felháborodástól elvakult válasza jön. Pedig „barátok és riválisok kellenek, akiket le kell akarni győzni, ambivalens érzelmi kapcsolatok, melyekből ki kell akarni kerülni. Olyan szellemi műhelyek, ahol nem figyel ránk senki, ezért bátran bevallhatjuk tévedéseinket” - Írja Szalai. És azt vallja a nyilvános személyeskedésről, hogy az emocionális pótlék, annak a hiánynak az ellensúlyozása, mely a közvetlen, személyes kapcsolatokon alapuló alkotóközösségek felbomlásával előáll. Érdemes ezen is füstölögni, „szellemi munkálkodni”, a Kritika még mindig nem éri el egy doboz hagyományos cigaretta árát... Értékfelmutatás a fogyasztói lapályban Beszélgetés Dobrik Istvánnal, a Miskolci Galéria újabb öt évre kinevezett igazgatójával Dobos Klára Miskolc (ÉM) - Nyomasztja a sok blödli, értéktelen giccs, de méginkább az, hogy ebben az emberek jól érzik magukat. Ennél az „ellaposo- dásnál" többet várna a századvégtől Dobrik István, a Miskolci Galéria újabb öt évre kinevezett igazgatója.- A múlt század végén valami pezsdült: jött a szecesszió, újra felvetődött a „vissza a természethez” gondolata, az ember újragondolta önmagát, viszonyát a saját maga által teremtett világhoz, a természethez - mondja Dobrik István. - Most a gazdasági világválságon meg a lokális háborúkon túl nagy, kényelmes fogyasztói lapály van. És ebben könnyen el lehet bizonytalanodni. Egyre nagyobb felelőssége van tehát a galériának az értékfelmutatásban. Fontos, hogy olyan kiállítások legyenek itt, amelyekre érdemes odafigyelni. Nem mondom, hogy minden tárlat, vagy minden mű, amit itt bemutatunk, etalonnak számít. De úgy próbálunk válogatni, olyan embereket fogadni, és olyan műtárgyegyütteseket kiállítani, amikhez mérni lehet, miről szól a körülöttünk lévő világ, mihez érdemes igazodni. Dobrik István második öt évét kezdte az év második felében a galéria igazgatójaként. Gondolkodott persze, hogy újra megpályázza-e az intézmény vezetését, hiszen mondja, szeretne több időt fordítani az Írásra és a tanításra is. De amit öt éve elkezdett, azt be akarja fejezni. Nemsokára vége az építkezésnek, és újra minden figyelmét a szakmai munkára fordíthatja.- A képzőművészet sajátos Dobrik István a galériában helyzetben van a többi művészeti ághoz képest, hiszen rettentően nehéz ebben a manipulációval teli látható világban kiválasztani azokat az értékeket, amelyek a magam, egy közösség vagy egy adott kultúra számára fontosak, amik valamilyen módon tartást adhatnak az egyéni élethez, egy közösség összetartásához - mondja az igazgató. Abban viszont hasonló a többi művészeti ágakhoz, hogy itt sem lehet figyelmen kívül hagyni a „piacosodást”.- Szász Endre első papszeri kiállításán szembesült a miskolci polgár azzal, hogy a képzőművészeti kiállítások nem csupán a kultúrpolitikáról, művészeti-esztétikai elvárásokról szólnak. Akkor éreztük először, hogy a műtárgy egy piacközpontú társadalomban eladható áruvá válik. Ma egy művésznek nemcsak az alkotói kvalitása számít, hanem az is, mennyire tudja elhitetni a fogyasztóval, hogy neve van. Jellemző, hogy ma legtöbbször nem azért jönnek hozzánk zsűri Fotó: Dobos Klára igénnyel, mert szeretnék tudni, milyen értéket képviselnek a munkák, hanem mert ha ott a „védjegyünk”, akkor több pénzért adhatják el. Hiszem azt, hogy idővel a művészet újra a valós emberi értékek mellé rendeződik, és a jó művek kerülnek előtérbe. Ebben az igényes műkereskedelemnek is fontos szerepe lehet... A galéria persze nem kereskedhet, hiszen elsősorban a város gyűjteményeit kezeli. De tervezik aukciók szervezését: lehetőséget biztosítanak az ezzel foglalkozó cégeknek, hogy kontrollált színvonalon megrendezzenek egy-egy árverést. A galéria alapvetően városi költségvetésből, illetve pályázati pénzekből működik. De nemcsak a városi fenntartás miatt gondolja úgy Dobrik István, hogy a régió művészeti életét is figyelemmel kell kísérniük. Ez olykor kompromisszumokkal jár.- A lokális feladataim miatt nem mindig választhatom ki az ország és a világ művészetéből azt, ami az én művészettörténeti felfogásom és értékítéletem szerint a legjobb. Hiszen be kell mutatni helyi művészeket is, akik ha különböző színvonalon is, de számunkra fontos értékeket képviselnek. Mindenképpen szép feladat odafigyelni az itt teremtődött értékekre, segíteni létrejöttüket, megőrizni, népszerűsíteni ezeket, ezáltal erősítve a magyar képzőművészetet. Keleti kapcsolatok Amikor Dobrik István öt éve a Miskolci Galéria élére került, elhatározta, hogy nem nyugatra tekintget. Nem azért, mert nem szereti a nyugati művészetet...- Úgy gondoltam, a Miskolci Galériának regionális helyzeténél fogva elsősorban Kassával, Rozsnyóval, Katowiczével, a kárpátaljaiakkal, a vajdaságiakkal, a Romániában élőkkel kell kapcsolatot teremtenie. Hiszen van egy olyan természetes karölelésnyi földrajzi környezet, ahol sok szempontból kötődünk egymáshoz... A nyugat-európai szerepléseken túl több kiállítást rendeztünk a határközeli városokban, illetve bemutatkoztak nálunk határon túli magyar és nem magyar művészek egyaránt. A kolozsvári főiskolások évek óta visszatérő vendégei az alkotóháznak. Nagyon büszke vagyok, hogy ezeket a kapcsolatokat sikerült kialakítani, a régió egyfajta művészeti centruma lett Miskolc... Tanárnő - az önbecsülésért és a megbecsültségért Budapest (ÉM - FG) - A Tanító és a Tanárnő csak annyiban hasonlít, hogy mindkettő sajtótermék. De míg az első szaklap, és így elsősorban a tanítók érdeklődésére tarthat számot, a most megjelent Tanárnő című magazin bárki számára érdekes olvasmány lehet. A pedagógusoknak sok szakmai lapjuk van, de eddig nem volt olyan, amelyik az életmódjukkal, testi-lelki egészségükkel, egyéni, családi, közösségi problémáikkal - színes, közérthető stílusban - foglalkozott volna. A főszerkesztő, Nógrádi Gábor szándéka szerint a Tanárnő a pedagógusok lelki egyensúlyának megerősítését, életvitelük megkönnyítésének szolgálatát, és az érdekérvényesítéshez szükséges érzelmi megerősítést tudatosan vállalja. Persze, másokra is ráférne ilyen vagy hasonló gondoskodás... Hogy miért éppen a tanítókat, tanárokat választották? „A legnagyobb szakmai csoport a pedagógusoké. Létszámuk a nevelési és oktatási intézményekben kb. 170 ezer. Ezen kívül számos munkahelyen dolgoznak oktatási vagy egyéb munkakörben pedagógus végzettséggel.... Minden, ami lesz, tehát az ország XXI. századi életminősége nagyrészt a pedagógusok munkáján múlik. Ök dolgoznak azzal a nyersanyaggal, amelyből Magyarország kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkezik, és ez a tehetség és a szürkeállomány.” De a főszerkesztő szerint nem az a lényeg, hogy miért születik meg egy lap, sokkal fontosabb: eléri-e a célját, várják-e a következő számokat az olvasók. Az első szám rendkívül ígéretes. Csak néhány cím a tartalomból: Vera és Feri (A tanárnő és a tizenhét éves fiú harminc- három évvel ezelőtt szeretett egymásba); Voltak emlékezetes tanáraim is (Pokomi Zoltán oktatási miniszter vallomása); Tanárnő a feleségem (Szarvas József színművész megvalósult álmai); Cölöp vagyok, amibe, ha akarnak, belekapaszkodhatnak (Vitray Tamással beszélget Szegvári Katalin); Ámbár tanár úr (Koltai Róbert új filmje)... Ha a Tanárnő nem is minden története az iskolában játszódik, ha nem is mindegyikben pedagógus a főszereplő, valahogy' mégis minden írásban ott vannak - ahogy az életünk során is mindvégig magunkban őrizzük kedves tanítóink, tanáraink szavaikat, jellegzetes mozdulataikat, figyelmeztetésüket, bátorításukat... Koltai Róbert színész, filmrendező: „A tanáraimat figyelve éreztem meg, milyen esendő a tanári lét. Szerintem a paródiáimban legalább any- nyi részvét van, mint amennyi irónia.” Pokorni Zoltán oktatási miniszter: „A tanárok személyisége a legfontosabb munkaeszköz, amelynek ápolása elengedhetetlen.” Kéri László politológus: „A társadalom legnagyobb és - udvarlás nélkül mondhatom - a jövő szempontjából a legfontosabb társadalmi rétege a pedagógusoké.” Kern András színművész, filmrendező: „Nem tudom szükség van-e ilyen magazinra a pedagógusoknak, de ha igen, akkor én biztos külön rovatot indítanék ’Bocsássatok meg a rossz gyereknek!’ címmel.” Polgár László pedagógus, sakk-szakíró: „Pedagógiai szemléletváltásra volna szükség: hogyan lehet kiemelkedő képességű, kreatív embereket nevelni? Ennek első feltétele, hogy megszerettessük a gyerekekkel a tanulást. Érezzék a tudás, az alkotás örömét.” Hirdetés 1^-A A Takarékos 1 1 1 •* sági V ilágnap alka •1 / •• I 1* Imából a Takarékszövetkezetek , *1 . • 1 I // I * I / , \ |gg/ megköszöni k tag jc nk es üzleti p »artnereik megtisztelő bizalmat.
