Észak-Magyarország, 1998. szeptember (54. évfolyam, 204-229. szám)
1998-09-26 / 226. szám
1998. szeptember 26., szombat /" / ,'< 5 / "«A -i > } \ \ ~ i ■ } • t 2ÖÄ :'i Műhely 8 Kóstoló a Piros Aranyból Zemlényi Attila Miskolcon élő költő első kötete, a Pillangókés 1996-ban jelent meg a Seneca Kiadónál. A tervek szerint a karácsonyi könyvvásárra kikerül a nyomdából az újabb Zemlényi-kötet, a Piros Arany. Kedden a Kelet Irodalmi és Társművészeti Egyesület estjén - bemutatkozásként - már ezekből a versekből olvasott fel néhányat a szerző. Összeállításukban ugyancsak Piros Arany-írások szerepelnek. Zemlényi Attila Autogram Egy elütött, kutyára gondoltam. Fehér, szaggatott vonalat őriz kitömött szürkében. Táblaképek: balra fénymag, jobbra napraforgó. A napraforgóban artézi kút. Benzinszag, elpocsékolt ugatás. Egy strapáit plédre gondoltam, és még ezt-azt firtattam sötétedésig. Mandzsetta Szeretem a megrögzötteket, a hösködöket. A váltig állítókat, a hóttig tagadókat. A világítóudvart, ha szerét ejtik is, a fenegyereket, ha fenét eszik is. A máglyarakást, a füstüveg tettetöket, a cukorrépát, a fényben fürdő tetőket. Azokat, kiket az ólmeleg alkalom szült, s azt is nagyon , ki köztük íjkén t feszült. A szénsavas esőerdőket velúr koronában, bronz szafárikat géz Miatyánkban. A könnybe lábadó szubrettet és a tejfölt, a szaliciles befőttet, ami tegnap feldőlt. A csirkevért pörköltnek, az étcsokoládét, a holt idényt, a mokkabarna szafaládét. A hangsebességet, a kanálgépet és a pánit. Magdolnát. Évát, Lucát, és Mónit. Éjnek évadján az éjnek évadját. A szőke nappalt, az este kék arcát. Az agyag a szén. a mészégetőket, s a nőket. Őket. Őket Őket Őket. A bagolylány Edgar apónak Egyszer, kékes éji órán ékes szárny csapó sok kíséretében eljött értem a bagolylány. Mint vonalzó vágtunk át a téren, indiánként lapultam bronz tolipárta ajzó erdejében. Műrepültünk megrázó, dór villanyoszlopok közt. Örvényjáték, fluoreszkáló korridor nyílt. Földönfutó, furcsa árnyék, madárember, embermadár, lentről, mintha holdban állnék. Űzött, elragadott vad ár, rikoltottam gól gőggel: Leonardo, te vén szamár! Incselkedtem vízköpőkkel templom homlokánál, szélgyürt érckakast etettem hajadonfővel, álmélkodott denevérfürt. Felfordult a makettváros, néhány áramvonalas kür után, erdő ékszerezett, királyi párost. Ott szerettünk, lombkorona szinten törue-zuhanm. Ágyunk fellegváros, súlytalanság habzó hona. Csak angyalgyapjúval fedett szemérem, égigérö holdharsona. Átláttam mindenen, mi ében. Éles mámort nyeldekelve ujjongtam olajos sűrűségben. Manzárdjába vitt, mely telve jó szagú régi korokkal. Szélszolgálós éden. balkon nyúlik csillagkertbe. Onnan, megrendülve, pislogva néztem,, hogy vérzik el sötét pólyám az Ikaroszölőtől egészen. azóta, holt éji órán, mióta kitártam a beolvadó eget, s eljött értem a bagolylány, megeszek minden egeret. Nem nevetnek a Witman gyerekek. Foltokból kibomló figurák Anni virágai jól jellemzik Barczi Pál festészeti törekvéseit: foltokból felépített képein mindig megjelenik az ember De persze nem úgy, hogy szeme, szemöldöke, szempillái lennének, „csak" lénye, szépsége érzékelhető... ufí/.tlZiSiiZt Dobos Klára- Úgy gondoltam, ha már a feleségemről, Anniról van szó, legyen benne a képben ő is - mondja a sajószentpéteri származású, negyven éve Miskolcon élő és alkotó művész. Bár festek tájat, elvétve csendéletet, de majdnem minden tájba és csendéletbe is beszürem- lik a figura. Nem tudom az embereket kihagyni sem a tájból, sem az életből. Nagyon zavar, ha nem szerepel ember valamilyen alkotáson. A művészetnek nem' szabad erről lemondania!... Ha látok egy szép nőt. amellett, hogy emberileg szépnek tartom, abban a pillanatban nekem témát is jelent: a szépséget úgy próbálom megörökíteni, hogy tartalmat, emberi sorsot is hordozzon. Nem az első benyomást festem meg. mint az impresszionisták. hanem a feldolgozott élményt. Nem lerajzolom a képet, hanem szeretném megrajzolni, s ehhez át kell szűrni magamon a látványt. Ilyen szempontból szubjektív a művészet. Objektív csak úgy maradhat, ha az ember kikapcsolja az énjét. De akkor az már nem is művészet... Hangsúlyozza az alkotó, ezt az élményt a befogadó is átérezheti. Ha szakít időt a képekkel való kapcsolatteremtésre, nemcsak elszalad mellettük, kibomlik számára a mögöttes tartalom is. Lassan átszüremlik a másodlagos. harmadlagos jelentés. Van a képeknek emlékidéző szintjük, és sok más élményre utaló jelzés.- A Hór-parti fákat például tíz évig hordoztam magamban. Ennyi idő kellett, hogy megfogalmazódjon bennem, milyen foltutalás fedi ténylegesen a szeretett tájat, és hogyan bontakozhat ki belőle akár a bogácsi borkirálynő figurája... Tetemvár Anni virágai Barczi Pál kiállítása a Miskolci Galéria Rákóczi-házában október 25-ig tekinthető meg. Barczi Pált alapvetően grafikusművészként tartja számon a művészeti élet, az egykori híres miskolci grafikai műhely vonzotta a városba. Mostani kiállításán mégis elsősorban festményeket látunk... Az utóbbi tíz év munkáiból válogattam - magyarázza a művész. Igaz. hogy elsősorban grafikus vagyok, de nem szeretnék beletemetkezni egyetlen műfajba. Ugyanis sokféle hatás éri az embert, és ezt sokféleképpen lehet feldolgozni. Mindenki törekszik a teljességre talán a kor hozza magával -. arra. hogy a lehető legjobban kitágítsa a szellemét. Befogadóként és alkotóként egyaránt. A szín; a festészet gyerekkorom óta izgatott. Mint a búvó patak, hol a fekete-fehér grafikai elemek kerülnek felszínre, hol pedig a szín lesz a domináns. Most úgy látszik, eljött az a kor. amikor ebben a műfajban szeretnék valamit elérni. Az utóbbi 15 évben erőteljes vágyam volt. hogy fessek , és ezt tettem. Itt látható az eredménye. De tulajdonképpen régebben is festettem, és möst is folyamatosan grafi- kázom... Névjegy Barczi Pál 1933-ban született Sajószentpér térén. 1958-ban végzett a Képzőművészeti Főiskolán. Tanárai Kmetty lános, Pap Gyű-, la, Kottán Károly voltak. 1959-től Miskolcon él. 1987-től tanít a nyíregyházi tanárképző főiskolán. Több külföldi tanulmányúton vett részt, például Olaszországban, Krakkóban, Svájcban. A különböző kiállításokon, pályázatokon több díjat nyert. Kornya István Jókedv (Vigyázat, viccelek!) I í a megfigyelték - mindenki saját ma- *—-/gat is beleértve - a buszok, villamo- / / sok, vonatok közönsége legalábbis szomorú. Nem tudni, hóhér elé mennek, vagy az OTP-ből jönnek. A tömegközlekedők fakó arcára irt bágyadt lemondás annál elkeserítőbb, hogy fegyveres pribékek helyett a megélhetés a hajtóerő. Látszólag tehat minden önkéntes alapon megy. Ez a végletessé feszitett kényszerű önkéntesség az egyik lassan, de biztosan ölő idegméreg - ha nincs látszata, ha puszta ön- feláldozás marad. Legalább azt tudnánk, minek az oltárán? De az sem látható (tisztán), amit láttatni akarnak velünk - mindig az éppen regnáló politikai hatalom prófétái -, hogy már látni. Ezt hívják jövőképnek. De a sokadik után, ha az nincs per fő, per hó forintosítva, annyit ér, mintha azt mondanák, hogy holnap (holnapután) jön a Mikulás, holott a hülye is látja, hogy még csak ősz van, nyárutó, vénasszonyok nyara. Nyári Mikulás. Persze. Meg, hogy ne legyünk türelmetlenek. Nem vagyunk! Csak begyünkben valami furcsán és feszt mocorog, feszeng, zsong, csikar. Kitartóan és szünet nélkül. Illetve cselesen: érezni, hogy na most, mintha csillapodna, s mire észbe kapunk, megint nyilallik, aztán leginkább tompán, mint egy kelés, sajog. Egyszer csak (éppen ott, ahol vagyunk xxxxxxxxx ott a buszon) megszólítva érezzük magunkat. Nem fentről, nem is lentről, hanem szemből. Valaki szól, mintha természetes lenne. Az lenne természetes, ha valaki szólna, de mivel nem az, felkapjuk a fejünket, ha mégis. Legutóbb például érthetően és tisztán bemondta a buszsofőr a megállókat. Azt is mondta, hogy kéri a kedves utasokat, fáradjanak a jármű belsejébe. Ezt képes volt meg is ismételni: Kedves utasok! És befáradtak. Kérte őket továbbá, hogy vigyázzanak, mert az ajtók záródnak. És vigyáztak. Aztán belenevetett a mikrofonba: Van egy rossz hírem: nemsokára lehet megint új bérletet venni! Nem volt abban káröröm, tényt közölt, együttérzően, de tárgyilagosan, ezért nem is tehetett mást, nevetett. Az emberek először tanácstalanul néztek egymásra: mindenkihez egyenként szólt valaki Csak kevesek képesek erre a bravúrra. A következő pillanatban már súgták egymásnak, hogy hallottad, hallotta, de jó, mit mondott, kedves - és ismeretlenek nevettek egymásra. (Volt azért ott is, akit még ennyi’nem dobott fel.) Többet nem szellemeskedett. Így volt jó. Nem kell a sok szöveg, egy körben egy poén, na jó, kettő, de ütős. Mikor kinyílt az ajtó, szemben már rohamra indult a morcosok hada. A küzdelemmel felérő lekászálodásban elfelejtettem megnézni maj gamnak a sofőrt. Minden tiszteletem az övé! Valamikor a két háború között mondogatták Pesten: röhög a villamos - vagy valami hasonlót rajta van Karinthy (Frigyes). Szórakoztatta a többieket, ilyen alkat volt: Elkelne most is. Támogathatná a közlekedési vállalat, a város, a megye, telhetne erre is a közpénzekből.. Mire, ha nem a jókedvre? (Aztán beindul a jókedv-program. Később pedig az eltűnt -mert eltűnt! - milliárdok után kutakodó oknyomozó riporter kérdésére: Hová lett a jókedv?, felelhetné a humorügyi főosztály PR-ese, hogy elvitte, a cica. Kész a Cica-ügy, mindenki cáfol, az éppen illetékesnek mondott miniszter pedig széttárná a karját: Mi ez kérem, valami rossz vicc? És egy ország arcára fagyna a mosoly. - Ha van egy országnak egyáltalán arca, s ha azzal egyáltalán tud mosolyogni.) Az új menetrend szerint hétfőn reggel 7.05-kor Nagy Ba'ndó kezd a Majális parkban, közvetlen átszállással Markosra vagy Nádasra a Búza téren, ahol Fábry nonstop hülyéskedik. Mindez élőben. Jó lenne? Hogy szívesen vennénk-e a reggel buszokon, villamosokon idegeskedve, hogy poénokat durrogtatnak a füleinkbe, ha akarjuk, ha nem, miközben már ki-ki könyvel, iktat, szobát'fest, vállalkozik, adót csen, takarít, észter- gályoz, tanít, újságot ir? - ebben nem lennék biztos.- Jegyeket, bérleteket! - legfeljebb ennyi, vagy ennyi se, Ezt sem szeretjük. Már csak abban a sofőrben bízhatunk. Kérdezném is egyúttal: már csak benne?
