Észak-Magyarország, 1998. szeptember (54. évfolyam, 204-229. szám)

1998-09-23 / 223. szám

1998. szeptember 23., szerda iv Itt-hon 6 Kazincbarcika és környéke V A fJ U A © Tankönyvtámogatás. Az idén is tan­könyvtámogatásban részesítette a ragályi önkormányzat a község diákjait. így az általános iskolás gyerekek szüleinek csak ezer forintot kellett fizetni, az e fölötti költségeket állta a költségvetés. A közép- iskolásoknak fejenként 4000, a felsőokta- _ tásbán tanulóknak pedig 5000 forint tá­mogatást biztosítottak - tájékoztatott Demeter Józsefné polgármester. © Szennyvízcsatorna. Képviselő-testületi ülést hív össze Zilahi Dezső, Rudolftelep polgármestere jövő hét keddre. A garázs használati díjakról hozandó határozaton és a telekvásárlási kérelmek elbírálásán túl téma lesz, hogy a község pályázatot adna be a szennyvízcsatorna beruházás költségtámogatására. A főhálózat már a 70-es évekre elkészült, most a rácsatlako­zásokhoz kérnének anyagi segítséget. Ortega A kétszerszületett Szuhakálló (ÉM ­SZN) - Kresák Magdolnát 1950-ben azzal a feltétellel vették fel a bányá­ba dolgozni, hogy beáll a női kézilab­dacsapatba. Hogy­ne ment volna; há­romszor annyi fize­tést kapott, mint addig. Még nem sejtette: halálfélel­met megszégyenítő helytállásával 16 társa és saját túléléséhez járulhat hozzá.- Tízgyermekes szuhakállói családban születtem, apám és több fiútestvérem is bányász volt, s mert a nyolc osztály után nem volt lehetőségem továbbtanulni, bolti kisegítő lettem - meséli Kónya Istvánné Magdi néni. - A bányában dolgozni óriási dolog volt. Egy évig dolgoztam „kint”, el­végeztem a gépkezelői tanfolyamot, s mert megbízható voltam és még többet akartam keresni, lemehettem a frontra. Cseppet sem féltem, bármivel szembenéz­tem, csak nagyon fárasztottak az éjszakás műszakok. Két éve dolgozott bányászlányként, amikor megtörtént a tragédia.- Rossz hangulatban ébredtem, amikor anyám keltett azon a délutánon. Szinte betegen indultam éjszakára. A felolvasás után a másik lánnyal, Zsuzsikával egy csapágyat vittünk a műhelybe javítani. Hideg december volt, hajnali 4-kor gyalo­goltunk vissza, akkor találkoztunk egy aknásszal. Csak annyit szólt: hordágy kell! A fronton azzal fogadtak: valami baj van a hatos eresztőben. Eredj, lányom; nézd meg, mi történt - küldött a frontak­nász, de akkor már jelezték: azonnal me­neküljünk, betört a víz. Hiába rohantunk, teljesen elzárta az utat. 15 férfi maradt lenn, meg mi, lányok. Zsuzsi nagyon sírt, s ez pánikot keltett, de próbáltam lelket önteni beléjük. Nem tudom, miben re­ménykedtem: gyorsan emelkedett a víz. nyakig vizesen fordultunk vissza a front­ra. Csak ültünk a sötétben és vártunk, el nem tudom mondani, mit éltünk át. Két nap múlva lett ismét telefonösszeköttetés. Fogytán volt a levegő, de egyre közelebb­ről hallottuk a fúrógépeket. Négy nap múlva gumicsövön engedtek le rántott le­vest, teát, szétszerelt telefont, elemlámpát. A férfiak tapogatva mentek a fúró hangja után, aztán a saját lábunkon jutottunk ki és az a rengeteg ember! Katonák, bányá­szok, nők, férfiak sírtak, nevettek, sose felejtem el. Galyatetőre vittek megerősöd­ni, aztán Dorogra, Pécsre, sokan nem hit­ték: tényleg mi vagyunk. Nem volt nagy élmény februárban visz- szamenni a bányába. De ott ismertem meg a férjemet, akivel ma, 45 év után is boldo­gok vagyunk. Jött a két fiú, s a könnyű­iparba mentem csoportvezetőnek, onnan nyugdíjba. Öt unokám van, ők és a betegsé­geim töltik ki a napjaimat, de túlteszem magam mindenen, kirándulok, olvasok, imádok rejtvényt fejteni, mert akarok élni. Holt betűkben él örökké az ő dicsőségük Hősi emlékművet avattak az ormosi emberek, hogy legyen hol gyertyát gyújtani Ormosbánya (ÉM - SZN) - „A könnyek elapadtak, a tábori, a harctéri, a lágerből írott le­velek megsárgultak. Több mint 50 év után lelkűnkben, emlékezetünkben ök hu- szonketten újra itthon, a szűk hazában. Ormosbányán vannak, ahonnan elindultak utolsó útjukra." E szavakkal adta át Ormosbánya szombati ünnepségén a régi bá­nya-irodaház elől a község köz­pontjába áttelepített, 1940-ben ké­szült. s most felújított hősi em­lékművet Nagy Tibor polgármes­ter, hozzátéve: „a márványtáblán megörökített holt betűkben éljen örökké az ő dicsőségük”. A II. vi­lágháborúban eltűnt, elesett ka­tonák, leventék, deportáltak zömmel ugyanolyan bányászem­berek voltak, mint az a 76 férfi, akik az ormosi bányászkopjafán szerepelnek: ők munkájuk végzé­se közben lelték halálukat. Ha­marosan az ő nevük is márvány­ba kerül a központi emlékművön lévő bányászjelvények alá, a kop­jafának pedig méltó helyet talál az önkormányzat. A Hősök könyve Az emlékművön feltüntetett ormosi katonák eltűnésének körülményeiről nincs sok fel­jegyzés, nagyon hiányosak az adatok. Volt, aki a Don-ka- nyarban, mások útközben hal­tak meg, Hojka László, a köz­ség orvosa már az első beve­tésben elesett. Hivatalos érte­sítések híján a hozzátartozók többnyire a hazatértek elmon­dásaiból, szóbeszédekből in­dulhatnak ki. de a leventének elvittek közül is volt, akit szö­kés miatt kivégeztek. Az ön- kormányzat arra készül, hogy elkészíti a Hősök könyve című kiadványt, ahol a 22 személy­ről megmaradt valamennyi in­formációt közlik. Ezért kérdőí­vet készítettek, s kérték a csa­ládtagokat, hogy töltsék ki azokat. Ennek alapján például Bányai Gábor bányászt 1943. decemberében a Don-kanyar­ban látták utoljára. Novák Sándort, aki 1925-ben született fiatal erdész volt, s leventének vitték 1944. novemberében, Sopronban nyilvánították el­tűntnek. Makalicza József hí­radós honvéd (képünkön) 23 évesen. 1942 februárjában tűnt el Voronyezsnél. Immár márványtábla őrzi a hősök emlékét Fotó: Vajda János A hősi emlékmű kerítését és más kiegészítőit Andó Pál ko­vácsmester készítette, a legfőbb támogató az Észak-Közmű Kft. volt, de a még működő bányák, a Borsodi Bányász Hagyomá­nyokért Alapítvány, az Ormos Megújhodásáért Baráti Kör és számos vállalkozó, magánember is csatlakozott az önkormányza­ti elképzeléshez.- Katonazenész volt a bátyám. Miután behívták, nem tudtuk, s ma sem tudjuk, hová lett, mi tör­tént vele. Nem is tehettünk sem­mit, csak sírt szegény édesanyám - emlékszik Serfőző Istvánné.- Huszonhárom évesen vitték el leventének a legidősebb bá­tyámat, Sándort, többé nem jött haza - sóhajt Burkus Jánosné Novák Erzsébet. Köszönjük, hogy most már van hová helyez­ni egy szál virágot, van hol gyújtani egy szál gyertyát. Lukács Ottó 6. osztályos gim­nazista volt, amikor éppen erről a térről elhurcolták az oroszok. A ma 72 éves bányásznyugdijas az emlékművön szereplő depor­táltakat pokrócba csavarva ma­ga temette el Vorosilovgrád mel­lett. Őt kérték fel, hogy a már­ványtáblát leleplezze.- Háborús bűnösként hurcol­tak el huszonhármunkat, akiket a nevük alapján német ajkúnak tartottak - meséli. Rudabá- nyán a gyüjtőállomáson már 120-an voltunk, a miskolci Gö- mörin pedig háromezrünket va- gonírozták be ’45 januárjában. Pontosan öt év múlva jöttem ha­za, s ami az alatt történt, több kötetet megtöltene. Sokszor és sokmindent elmeséltem a hozzá­tartozóknak. miattuk szorgal­maztam a hősi emlékmű állítá­sát, s éppen miattuk nem emle­getem már a szörnyűségeket. Házasságkötés és konditerem egy házban Sajógalgóc (ÉM - SZN) - Mint­egy 30 millió forintos beru­házásra készül a helyi önkor­mányzat Sajógalgóc Baráti Köre támogatásával: korsze­rű faluházat terveznek. Sajógalgócon olyan faluházat építenének, amely számos funk­ció korszerű, európai színvona­lú ellátására képes, ugyanakkor küllemében illeszkedik a dom­bok közt rejtőző kistelepülés hagyománytisztelő arculatához. A jelenlegi hivatali épületet az „50-es években építették, leg­inkább társadalmi munkával. Azóta pereg a vakolat, repednek a falak, a ház állapota olyannyira leromlott, hogy az önkormányzat először vis maior-pályázaton szeretett volna felújítási támogatáshoz jutni. Később mégis a területfejlesztési tanácshoz fordult, s a gyors ter­vezés, engedélyeztetés, sok utá­najárás révén sikerült tartani a sürgető határidőt. Az október eleji döntéstől valamivel több mint 20 millió forint vissza nem térítendő támogatást remélnek, a saját erő 9 millió. A 100 férő­„Régi-új" faluház-teleház - egyelőre rajzon helyesre tervezett nagyteremben kulturális rendezvényeket is tarthatnak összecsukható dobo­gó-színpaddal, ám itt köttetné­nek a házasságok is, s aki kiszo­rul a teremből, az helyet talál­hat a körbalkonon. A faluház egyben teleház is lenne informa­tikai lehetőségekkel, egy szabad helyiségben pedig konditermet rendezhetnek be a helyi fiatalok számára. A jövőben is együtt Felsönyárád (ÉM) Dé­vény. Felsőkelecsény, Felsö­nyárád és Jákfalva a jövőben is együtt kívánja megvalósí­tani céljait fejezték ki a községvezetők azon a ciklu­száró közös testületi ülésen, amelyen a körjegyzőség négy önkormányzata találkozott szeptember 18-án. Az elmúlt négy év értékelésekor jelen volt, újonnan megválasztott országgyűlési képviselő. Mol­nár Oszkár is egyetértett az­zal: az infrastrukturális be­ruházások és az intézmény- hálózat fejlesztésében elért sikerek folytatása valóban közösen, együttgondolkodva képzelhető el. Az eredménye­ket jelzi, hogy mind a négy településen megvalósult a gázkorszerűsítés, az intéz­ményhálózatot nem csupán szinten tartani, de fejleszteni is tudták, így például nagy büszkeségük az egymillió fo­rintos egészségügyi műszer­park korszerűsítése. Hat és fél napig a Winter-bányába zárva Szuhakálló (ÉM - SZN) - Ta­valy, a 45. évfordulón emlé­keztek meg először az 1952. december 16-ra virradóra történt szuhakállói vízbetö­résről. Mostantól márvány emléktábla hirdeti az utókor számára a helytállás, az em­berség példaképeinek nevét. Azon a hideg téli hajnalon Szu­hakálló I. aknán, az akkori Win­ter-bányába váratlanul betört a víz. Két bányász azonnal meg­halt, 17-en lennrekedtek a mély­ben. Hat és fél napig voltak a külvilágtól elzárva, sokáig éle­lem és víz nélkül, teljes sötétség­ben. A hírre az egész ország megmozdult, Dorogtól Tokodig, Tatabányáig mindenhonnan ér­keztek a szakemberek segíteni, s bár a mentés során egy bánya­mentő is életét vesztette, a 17 bányász, akik között két nő is volt, megmenekült. Tavaly december 16-án, a fragé- dia és az emberpróbáló küzdelem 45. évfordulója alkalmából emlék­estet rendezett az önkormányzat - tudjuk Tinyó Tamás polgármes­tertől. Itt elevenítette föl a még élő hat bányász és egy mentésirá­nyító a megrázó történetet. Szuhakálló községvezetése az akkori események emlékére ava­tott a múlt héten, szeptember 17- én a bányászszakszervezetek és alapítványok, valamint a még működő bányák támogatásával márványtáblát, a baleset hősei­nek nevét így őrizve meg az utó­kor számára. A szívszorító, ünne­pélyes hangulatban az egyik A helytállás emléktáblája lennrekedt nő, Kónya Istvánné visszaemlékezését hallgatták, aki­nek saját, ez alkalomra írt verse így kezdődik: Az élet útja bonyo­lult,/ 1952 számunkra tragédia volt./ Bányász voltam, az igaz;/ Nem szégyellem ma sem azt! Az ünnepségen műsort adtak a helyi általános iskola diákjai és a Rozmaring Népdalkor tag­jai, Farkas Olivér esperes pedig görög katolikus szertartás sze­rint áldotta meg a bányásznapi emléktáblát. A tavalyihoz ha­sonló baráti beszélgetést és va­csorát az elképzelések szerint ezután minden évben hagyomá­nyosan megrendezik, s immár az emlékezés helye, a koszorú­zás lehetősége is adott a polgár- mesteri hivatal falán lévő már­ványtábla révén.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents