Észak-Magyarország, 1998. augusztus (54. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-15 / 191. szám
1998. augusztus 15., szombat • ■. . / v;: :■: /• ' !-.f.: w .LfJ vJ •.,/wWv,.yWLJw. úvv Műhely 6 Az augusztus 17-én, hétfőn kezdődő 26. Tokaji írótábor keretében szerdán délelőtt 9 órakor a Széchenyi István Kollégium előtt a tanácskozás résztvevői fát ültetnek Ratkó József emlékére. Az 1989-ben elhunyt költőre Serfőzö Simon Miskolcon élő író-költő emlékezik, Ratkó József verseit Kulcsár Imre színművész adja elő. Az itt közölt verseket a tavaly megjelent Egyetlen idő - Egy tokaji asztaltársaság antológiája című kötetből válogattuk. A 26. Tokaji írótábor részletes programját hétfői lapszámunkban közöljük. Gál Sándor Homok Ratkó Józsefnek mátyásföldtől a nyírségig feszül minden ín és ideg minden apró ér és erecske jó almát terem a homok piros húst eleven kiáltást jóska komor baltával nyesett arcokat s a kicsi tanyasi kölkök szemében csodaként nyílik ki dobóruszka oltármélye borsi szülőszobája hibbe balassi-csúcsa a kassai dóm kökriptája s feltörik a valóság vastitka sztregovától szklabonyán át homáromig felfénylenek a tájak szent szép hívespatak-íze stósz fenyömagánya lásd a nyírségi homok s a történelem kvarckristályai így csapódnak szemem szaruhártyájának legfájóbb mezejére mikor a száraz szél a gesztenyefa alatt a kényszer kitöltetlen parancsait megpörgeti Dúsa Lajos Protestáló ének Ratkó József tiszdobi csónakjánál Uram. egyetlen pillantással reánk ismersz és mosolyogsz. Égbe szúrnak a kopjafejfák, égbe mennek a csónakok. Lelkűnkkel, mint a kismacskákkal játszanál: - No. te hun-magyar! riszál a céda, Európa, üvölt a vak balkáni kar; köröz, cikázik sok papírcél, sok szentes ige és sok elv. mancsot bután vagy félelemből melyik játékszerért emelsz? Tiszadob. Égnek fordult orral a partnál egy szál csónak áll. Csupa súly benne Ratkó Jóska, kő, víz, föld, - mind nehéz szabály.- Uram! keménynek teremtettél. Játszanánk, de szívünk nehéz. Ma hiszünk. Most már bennük bíznod szégyenedben is illenék. A játékos vonalaktól az átminősült giccsig Miskolc (ÉM - DK) - Annyiban más ez, mint egy művész- telep, hogy itt nincs műhely- főnök, aki irányít, meg szervez. Itt összejött öt ember, akik értik és teszik a dolgukat, és nem szólnak bele, mit csinál a másik... - foglalja össze a Miskolci Galéria Alkotóházában jelenleg működő „alkotótábor" lényegét Síró Lajos grafikusművész. Ez persze nem azt jelenti, hogy teljesen elkülönülve, egy-egy sarok magányába rejtőzve csak saját maguk „művészi megvalósításán” dolgoznának a résztvevők. Egyrészt: mert barátok, másrészt: mert alapvetően nem is mindannyian grafikusok. Ketten festők, akik még nem nagyon készítettek nyomatokat, így nem is ismerték például a prés működését. Az természetes, hogy ha valaki segítséget kér. segítünk - mondja Síró Lajos, aki - Orosz Csabával együtt - már ötödik éve tölt két vagy három hetet nyaranta az Alkotóházban. Rajtuk kívül van még egy magyar származású tagja a kis csapatnak: Ambrus Lajos Erdélyben született, jelenleg Svédországban él. A két hölgy viszont „egészen” külföldi.- A holland Miek Coppenssel három vagy négy éve ismerkedtünk meg, jó barátság alakult ki közöttünk. Ő már nem először dolgozik itt velünk Miskolcon. Sőt, mióta ismerjük egymást, már mi is voltunk Hollandiában kiállítani... A norvég Torill E. Larsent nem ismertük. Ő úgy került ide, hogy tavaly itt volt egy litván festő barátunk, akivel a norvég hölgy találkozott Litvániában, s valószínűleg szóba került Miskolc is, mert kaptuk a levelet a hölgytől, hogy ha lehet, szeretne eljönni ezen a nyáron... Jól megértik egymást annak ellenére, hogy művészileg teljesen különböző beállítottságú öt emberről van szó. Munkáikban nem nagyon fedezni fel hasonlóságot.- A svéd srác figurális dolgokat csinál... Csaba újabban felhasznál a munkáiban vidéki házakból „merített” elgiccsesedett szentképeket, szívet tartó kezet, és hasonló kis motívumokat épít be a munkáiba, az új körülmények között átminősítve a giccset... A norvég hölgy munkáit nem ismerem régebbről, ő itt most nagyon leegyszerűsített formavilágú képeket rajzolgat, nagyjából két vonal játéka, mozgása adja a témát... Természetesen sokat beszélgetnek egyes képeikről, illetve szóba jönnek más - a művészethez kapcsolódó kérdések is. Ambrus Lajosnak például furcsa volt, hogy itt nem kell fizetni. Tavaly volt Stockholmban egy müvésztelepen, és az nagyon sok pénzbe került.- A mester ott áll melletted, „hiperszónikus” berendezéssel dolgozol, de mindezért pimasz Orosz Csaba Síró Lajos Augusztus 17-én, hétfőn délután 5 órakor kiállítás nyílik az Alkotóházban (Csabai kapu 22.) pénzt kell fizetni - adja át Síró Lajos a svéd tapasztalatot. - Magyarországon is van ilyen, például Vácott valami 10 ezer forintot kell fizetni egyetlen napra. Viszont ott semmit nem kell csinálni, azon kívül, hogy megrajzolod a követ. Ok aztán csiszolják. nyomtatják, és a végén megkapod a kész képet. Az itteni munkának az a bája, hogy itt magad csiszolod, magad kezeled a követ, magad nyomtatod... Végül is. ha ránézel a képekre, nincs közöttük lényegi különbség. És maga az alkotómunka a rajzolás, a kivitelezés már inkább mesterség. Mindenesetre én jobban szeretek mindent magamnak csinálni. És hát 10 ezer forintot egy napért nehezen tudnék kifizetni. Augusztus 17-én, hétfőn délután 5 órakor kiállítás nyílik az Alkotóházban (Csabai kapu 22.) az itt készült munkákból. Már nagyjából összeállt az anyag, bár a litográfiák elég lassan készülnek, hiszen sokat kell várniuk egymásra, amíg a préshez kerülnek. De természetesen nincs vita, hiszen amíg valaki nyomtat, addig a többiek rajzolhatnak, festhetnek, rézkarcot csinálhatnak, sőt, akár pihenhetnek is... Miek Coppens Torill E. Larsen Fotók: Dobos Klára Vass Tibor Régióim határok nélkül - forradalmam befejezetlenül Önesszé a Tokaji írótábor 26. tanácskozása elé M egígértem, magamnak csak, nem fogok itt rögtön az elején Marcellázm. Erre meg. Mert mi köze hozzá. Zsáknak a folthoz, múzsáknak az irótáborhoz. Mentegetőzöm, csak a saját forradalmamról, a befejezetlenről tudnék félreszólni, mert Marcellázom folyton, agyamra megy, hát még az olvasónak, rögtön itt az elején. Mentegetőzöm, mit tudnék én ehhez hozzátenni, legfeljebb ideget, többet: bosszantani, de hát engem is sokan bosszantanak. Ugratnak. Kérdik például, emlékszem-e, mennyi másfél flekk, merthogy ennyi adatott, nem értem rá irni már régen, kérdem, mi az a flekk. Röhögünk. Itt van a téma. Indulónak, forradalomhoz kell. Indulnak az írók, de nem mind készülnek, van, pedig lenne rá egy évük, némelyikük komolyan is veszi, nem úgy, mint én, azok hozzá beszélnek, nem mellé. El lehet mondani ugyanis mindent, ugyanis bármit, ezt Horpinak nem hittem el annak idején, első irótáboromban, hat éve, hogy bármilyen téma ürügyén lehetőség ez önmagunk méltatására. Mondja, ehhez nem is kell kifinomult érzék, bátorság kell, előállni, hölgyeim és uraim, ezt hoztam, hallgassák, ha van merszük. És tessék. Uram bocsá, a téma arra is jó, hogy évről évre más köntösben mondja mindenki a maga Marcelláját. Idén a régiók határok nélkülisége, a befejezetlen forradalmak ürügyén ügy valami ismét, nevezzük most véletlenül irodalomnak. Irodalmamnak. Járok az irodalom útján, a magam-irodalomútján járok, járt út, ez így majdnem hülyeség, tudok róla, de járatlanért el mégsem hagyom. Magamat az irodalomból, az irodalmat magamból rekeszteném ki, ha kettéválasztanám létét és életét, letéteményesen, ha nem lennék (ott). Muszáj ott lennem. Tokajban ismét. Belülről kívül lennem, kívülről benne Tokaj létéletében, legalább három napot, elgondolni addig is, közben ezt, a következőket. Gyönyörükig nem csinálok most semmit, vagyok, egyre több régiómban ez a forradalmam, határok és Immár lelkiisme- ret-furdalás nélkül adhatom Tokajhoz ezt a nemcsi- nálokmostsemmit, átélem, hogy vagyok, tudva tudván, hogy nem ettől lesz senki és semmi kevesebb. Na, több se biztos. Tartósabb legfeljebb: ugyanazt csinálom, befejezetlenül, mint bármikor, és nem nehéz már pátosz nélkül elfogadnom, hogy irodalmam léte a létem, müvem és esetleg-olvasóm nemcsiná- lomléte; életem az, hogy magamat csinálgatom az irodalmam közben. Emlékeztetnem kell magam, gyakran, hogy az irodalom bennem van, az irodalom lehetősége van a régióimban, féltekékben, derekamban, lábamban, élnem kell, ezért nem csinálok most ezen kívül semmit, tán ezért semmit sem csinálok: a magam sem- mitnemcsinálása életem és létem közében fájdalmasan emlékeztet megismerésem régóta hasznos-semmijére. Ahogy könnyen kilököm most, emlékezetből: sajna tényleg a fájdalom adta-adja, hogy nem Irodalmam meg-, hanem felismerése lehet a cél, s megszerzett hasznom nem bitorlóm, nem birtoklom, hanem használom, vágyom. Ha már forradalmakról és önesszéről van szó, talán nem túlzás úgy visszarévednem, hogy bizonyos értelemben forradalmi helyzet volt berendezkednem bármely pillanatom haszonnal történő átélésére és átlétezésére: ha a kimért időben csak úgy sikerül hozzáférhetővé tenni önmagamat önmagam számára, hogy az önbeavatkozás lehetőségeinek azonnali feltárására - csak és kizárólag magamiro- dalmam érdekében - bármikor alkalmasnak mutatkozom, akkor önérdekből kell elhinnem azt is, hogy a lehető legváratlanabb helyzetekben sem (írótáborban adódik ilyesmi bőven) védhetetlen, ha a művet és az embert társaimban is egyszerre minőségi kérdésként figyelem. Kérdés tovább, forradalmi helyzetben tud-e a mü viselkedni. A müvem. Köztes közömben, érvényesül-e müvem tudása most a műben, van-e a müvemnek magatartása és (Kazinczy elöttröl:) maga reá tartása, végső soron: tartásom önnön maga ugyanúgy hitelesül-e bennem, mint a müvemben. Nem csinálnám jól (ezzel nem mondom azt, hogy most például jól csinálom), ha nem kívánnám legalább nagyobb felületen átfedni a többet, ha szeretném csupán a másikat és a másik műveit, ha nem lenne ezen túl jogos igényem szerettetni önmagamat és szerettetni műveimet, irodalomcsinálásóm közben nem elveszni a felismerés-lét provincializmusában. Bizakodom, hogy irodalmam régiói mégsem csak végletekkel, a felismeréssel vagy a nemfelismeréssel Irhatóak le. Leirom, talán nem írnak le, nem ezért megyek, s talán nem ezért kívánnak, nem ezért vagyok ott. Inkább a bizonyosság megszerzéséért: megismernem a köztest-közöst kell-e?, ha kell, lehet-e?, a jó irodalom valóban mentes nekem a közöktől, az átmenetektől?, vajon a jó irodalom bennem tényleg jó és rossz műről, jó és rossz emberről tud?, mérhető-e, s ha igen, kiknél, ember a művel, mü az emberrel? átcsap-e, beáll-e mü és ember az azonosba? és végül: a vér nélküli osztály- harc-győzelem után felelősséggel továbbra is kimondhatom-e, hogy irodalmam régióinak állapota valóban saját befejezetlen forradalmam állapota...? Magamnak osztom a jótanácsot, de nem szabad megfeledkeznem arról, hogy irodalmam számomra annyiban lehet bárhol mérték, amennyiben mértékem helyspecifikusan tud valósággá fejlődni bennem, amennyiben alkalmazkodásom után mindez rá tud játszani egy távoli (említett, de jelen nem lévő) és egy közeli (említetten, de jelenlévő) régióm között megteremthető, immár valóságon túli kapcsolatra: a hozzámérés lehetősége remélhetőleg éppen ezért az említés szintjén adatik meg ottlévőm- nek és ott nem lévőmnek. Viszem a fájdalmat is: az említéshez közel lennem annyi, mint felismernem azt a távolságot, amelyet az említő és az említés vigyáz a kijelentés közben. Sokezer értékes másodperc: régi barátságot ápolni, újra készülni, mindmind izgalom: eleget beszélek-e, vagy túl sokat, tudok-e olyat mondani, amely szebb, mint a csend. rodalmam létéletének bűne, ha van ilyen, biztos van, nem az lesz, hogy fecsegésem okán az író- tábor megfoszt a továbbélhetöm töl, az említés bármely régiójának bármely szintjében továbbélhetőm- től, hanem az, hogy akár csendes szemlélőként is leválaszthat egyszer és mindenkorra önnön Marcellámról, az egyszerit mint véglegest „használva" foszt meg Marcella-megragadhatatlanságomtól, mely épp e tulajdonsága folytán van azért valahol, egyre többekben, egyre mélyebben, hogy végre dicsérjem a magánmitológiám. Hogy lesz tovább, hogy lesz-e tovább? inkább: van-e magán mitológia, ez lesz a kérdésem Tokajban. Persze, hogy nem tudom, mennyi másfél flekk, megint több lett. Röhögünk. Ambrus Lajos
