Észak-Magyarország, 1998. július (54. évfolyam, 152-178. szám)
1998-07-25 / 173. szám
Műhely 8 1998. július 25., szombat w a Cseh ICároly Aratáskor U. J-nek Arany a kékkel összeér: gabonatábla, a. Bükk-kel, mint régi falusi tányéron kalász a búzavirággal. Delek déllőjébe lenne jó vissza- és megtérni újra, mezítláb poroszkálva, mint egy szárnyatlan angyal, ki hátán háztetők pirosát hozva onnan jön hol a harangszó szelíden hintái, ahogy kantáros ételhordó forrón a kézben, s nem szúr - sugárzik a tarló, akár az áldott verőfény. Egynyári Hosszú sugarát előre veti már az árpa kalásza. Hosszú pillákkal nyáriasz vállamra. dőlve. Másra. Székely Dezső Aranyosi határszemle Kenderföld, Csurgó, Avas, Meszeslápa - Cammog az idő, visszeres a lába. Pingyomtetö, Lencsés, Kutyavacok - Itt ma is az ember foga vacog. Berek, Vigyorgó, Gombszög, Nagy-völgy, Pap tag Hétköznap gürcölsz, vasárnap becsapnak. Baglyos, Varjas, Padláb, Szilasárok - Korhadt fejfán éhes varjú károg. Somos, Endervölgy, Középbérc, Fáy-rész - Hős Császár Péter, ma mind téged idéz. Kócsár, Proletár, Beteg-völgy, Bitófa - Semmi sem változott azóta! Káli Sándor Ha a kertek... Ha a kertek ködvirága hozzám kormosán lebeg s jó szelek tavasz-futása arcomba ver zöld permetet, bújj hozzám, verseim kutyája, s nyaldosd csendben a képemet! Urbán Tibor grafikája A házaknál nem a képzeletére épít Molnár Irén pataki Dobos Klára Nem tipikus kiállítóhely a miskolci Megyeháza Galéria. De elnézi az ember a paravánok hiányát, mert - az épület jellegének köszönhetően - a hangulat mégis olyan meghitt, „galériás". Ráadásul sok ember fordul meg itt, s így a kiállításokat is sokan látják. Most éppen Molnár Irén sárospataki festőművész-rajztanárét.- Nagy megtiszteltetésnek tartom ezt a felkérést, örülök, hogy miskolci emberekkel is „beszélgethetek” az alkotásaimon keresztül. Hogy miről, azon nem nagyon kell gondolkodni, hiszen a művésznő képeinek témái felismerhetők- Viszont egészen mást jelenthetnek egy miskolci nézőnek, mint egy patakinak.- Én Patakon élek - hangsúlyozza az alkotó. - Télen, nyáron, hóban napsütésben ezeken az utcákon járok. így ezek a képek nekem nem csupán tájképek: embereket jelentenek, személyekhez kötődnek. Annak ellenére, hogy elég ritkán jelennek meg konkrét emberek a festményeimen - akkor is inkább csak felsejlenek. De a házakban emberek élnek. Más emberről vall egy kitárt kapu, amely mögött fény van, vagy egy bezárt, rozsdás kapu... - ezeket elemezve előbb-utóbb a különféle személyiségeknél kötünk ki... De azért nem keresi mindig az embert. „Életének díszletei” olykor egyszerűen csak szépségük miatt ragadtatnak vele ecsetet. Nem emlékezetből, vagy fénykép alapján festi meg őket, hanem a helyszínen dolgozik.- Azt hiszem, a patakiak már „hozzám szoktak”. Megállnak, figyelnek egy kicsit, esetleg váltunk néhány szót, aztán mennek tovább... Krónikása vagyok ennek a világnak, ennek a városnak, a hangulatnak. Az emberábrázolásaim irodalmi élményeimből, a képzeletemből „születnek”. Viszont a házaknál nem építhetek a képzeletemre, mert „tájképei” az emberekről is szólnak akkor már nem az a ház lesz, akkor nem ismeri meg senki Kálmán bácsi házát, meg a többit. Sajnos, lassan Patak is átalakul. És a hangulat, amit sokan megőriztek magukban, már nem mindenütt található. De természetesen a hitelesség mégsem fényképszerű, hiszen „átszűröm" magamon a látványt... Vannak helyek, ahová gyakran visszajár, a számára kedves épületeket többször is megfesti.- A régi házaknak lelkűk van, meg szemük... Azt hittem, csak a patakiaknak dobban meg a szíve, ha ránéznek ezekre a házakra, amelyek évtizedeknek, évszázadoknak voltak tanúi. De érkeztek kedves visszajelzések például Pestről is. Saját házuk, mondja, nem kívánkozik vászonra, hiszen 20. század végi családi házban élnek. De van még nagyon sok megfestésre váró pataki épület.- Ez természetesen csak egy része a festészetemnek, de nagyon kedves része. A modern festészet világában ez a hagyományos, közérthető kifejezés- mód nem tűnik korszerűnek. Sokáig tartott, amíg meggyőztem magam, hogy az én szemléletmódomra is szükség van. Azt akarom, hogy aki megnézi ezeket a képeket, fel is ismerje, mit ábrázolnak... T. Nagy József A gyerekkor búvóhelyei Kezembe nyomtak - úgy húsz évvel ezelőtt - egy kockás füzetekből összeragasztott papírtömeget, nézném át a kézzel Írott szöveget. Az egyik irka - mintegy utóiratként - különálló életet élt, ezt futottam át először. Volt abban a füzetben egy levél is; férfizokogásnak nevezném, ha a sorok felfejtése közben nem bukkant volna elő újra s újra a már elkövetett hibák megismétlődésének az esélye. Mint egy automata kapcsolt fel belül ez az emlék most, hogy a még tíz évet sem megélt fiú sorait olvastam. Maga elé tett egy kockás papírlapot, hogy „kibeszélje" magát. íme: „Az az én legnagyobb hibám, hogy megvertem Katót. Meg az is, hogy lepocsol- tuk slaggal a barátom szomszédját. Ez nekem nagyon rosszul esik. Leirom még azt is, hogy csúnyát mondtam Litire. Ezek voltak az én legnagyobb hibáim": Aromája van ezeknek a mondatoknak. Addig-addig ízlelgettem őket, már szinte szavanként, mígnem a tíz év körüli önmagámmal össze nem találkoztam... ... a falusi gyereknek bizonyos dolgokat álmából fölriasztva is tudnia kellett. Természetesen az elsők közé tartozott a „köszönj, fiam, mindenkinek" kezdetű kérés-parancs. „Csókolom"... a gyereknek így illett. Jó nagy falu volt, jó sok felnőttel találkoztatott az utca iskolába, szakkörbe, templomba, nyári csavargásokból haza tartva. Le- pörgött volna közben egy végtelenített magnószalag is. Messzire küldtek otthonról egy délután, bandukoltam ráérősen, a fülemben meg ott motoszkált folyton az a dallam, az a szöveg. Nagy-nagy sláger volt, hozta a rádió naponta többször is. „ Csokko- csokko-csokko-ládé".... Ha nem is fakad dalra a gyerek az utcán, hogy lehet ezt teljesen magába némitanil? Csokko-csokko... „Szervusz, fiacskám" - zökkentett ki alvajárásomból az idős néni hangja. Mondott még valami mást is, de ijedtemben csak nézni, érteni képes nem voltam. Az arcáról tudtam leolvasni, hogy elégedett, jó kedvű inkább, mint dühös lenne. Elbúcsúztunk, s megvilágosodott: ez működni fog. Módszeresen próbálkoztam ezek után figyelve előre a kiszemelt áldozatra. Talán nem túlzás, hogy így éltem meg első sikerélményeimet: Adtam is, nem is, mégis jól járt mindenki; miközben dúdoltam magamban a kedvenc „slágerom". Még évekkel később is... ... a köszönés persze komoly dolog. S mint ilyesféle közmegegyezés, átesik a jól neveltség másik oldalára. Messze mára a gyerekkortól, ismét csak hosszabb gyaloglásba kezdtem a falu utcáin. Csendes volt minden, alig lehetett felfedezni járókelőt. Ezért is föltűnt az út másik oldalán egy férfi, amint komótosan rója lépteit egy ház előtt. Közeledve felé, összeállt a kép: kerítést akarnak építeni. A férfi colostokat vett ki a zsebéből, s méregetni indult az egyébként meglehetős nagy távot. Már középúton tarthatott, amikor odaértem. Fennszóval szóltam a túloldali járdáról: „Jó napot kívánok, jó munkát!" Felegyenesedett hirtelen, hátrafordult az idősebb férfi; habozott egy pillanatig, majd visszaköszönt. Hegyezett füleimmel azonban hallani véltem azokat a zárójelbe tett szavakat is... azokat a nyomdafesték bizony... Mert nem játék ez, gyermek; hátrasandítva megbizonyosodtam róla, hogy áll egy darabig kalapjai föl-letologatva az a férfi, aztán visszaindul oda, ahol elkezdte. . s elkezdte újra méregetni, számolgatni a métereket... ... ami kézközeibe került, az játékszer is lett a falusi gyerek életében. Mint a kavics, a kisebb kődarab. 5 ha már játék, akkor ve- té!kedés. Ki a legény egyik gátról a másikra átvetni; ki tudja pontosabban, célba dobni... A finom mozdulatoktól a csukló-könyök ropogásig fokról fokra fejlesztettük a műveleteket. . Ház épült éppen a szomszédban, munkaszünetekben kiváló játékterep. Morcos idő volt azon a napon, nem jöttek a munk-'sok sem, ml is beszorultunk a faluk közé. Az ablak már ablak volt, de még ki-be lehetett közlekedni. Ki is lehetett dobálni, be is. Hogy, hogy nem volt, előállt valaki a far- bával. Ilyenkor, délelőttönként mindig jön egy idős nénike a ház előtt egy befőttes üveggel - úgy fél literesnek saccoltuk s abban aztán tejet hoz visszafelé. Pillanat alatt kész volt a „versenykiírás". Elkezdődött a kotorászás a zúzalékban, mert pici kavicskákra, törmelékre fogadtunk. Helyet talált mindenki magának, a nénike jött is, mit sem sejtve közeledett a ház elé. Kezdtek kicsusszanni a gyerekujjak közül a kavicskák Egyszerre csak nágy csörömpölés támadt. Szinte megálltak a levegőben a mozdulatok, szinte magunk dermedtünk kővé. Nálunk Igazabban csak az az apró, öreg nénike. Csak nézett le a földre, csak dermedten bámulta jobb kezét, amelyik még mindig óvatosan, de biztosan tartotta az üveg karimáját. Már üveg nem volt, és tej sem volt, illetve folyt szét a földön a néni lábainál... Szétspricceltünk mi aztán a szélrózsa minden irányába. Este meg haza kellett menni. De ez már igen régen volt. Mára nadrágszíjra sem emlékszem. Csak a gyerekkor „nagy hibáira". Adná a jósors, hogy újra elkövethessem őket... (Molnár Irén kiállítása a Megyeháza Galériában szeptember 7-ig tekinthető meg.)
