Észak-Magyarország, 1998. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-02 / 102. szám
□ Gyüre Lajos A gilice lába Gilice, gilice, török gilicéje, jöszte már, jöszte még jó Hunyadiaknak sós magyar vérére. Magyarra, románra, tűzlángot, haragot vetni kerítésre, vetni a tanyára, életnek, magyarnak olcsó itt az ára. Gilice, gilice, török gilicéje, árad még a Csele, dagad a Piavé, habot vet a hűs Don, van még vér, olcsó vér, nem véd a gát: a beton, zavaros a Duna, tajtékos, iszapos, magyar gyerek, magyar gyerek lábaihoz csapdos. Gilice, gilice, török gilicéje, nincsen itt már sípszó, se nádihegedű, álomba ringató ízes altatódal, pentaton veretű. Gilice, gilice, török gilicéje, kinek is, kinek is folyik itt a vére? Bállá D. Károly Aligha lehet kétségünk: Magyar- ország euroatlanti csatlakozása eldöntött tény. Felelős magyar államférfiak és a nyugati világ képviselői egybehangzóan kiállnak az integráció mellett, és az ezredforduló egyik nagy vívmányának tekintik, hogy Kelet-Közép-Európa nyugati orientációja megvalósulhat. Ezenközben a Magyarország határain túl élő kisebbségek egyre gyakrabban adnak hangot aggodalmuknak: vajon hogyan oldható meg, hogy a politikai-gazdasági- szociális törésvonalak ne a magyar nemzettesten haladjanak keresztül. Magam is az aggódók közé tartozom, mert tapasztalom: a kárpátaljai magyarság kiszolgáltatottsága növekszik, hontalanság érzése elmélyül, és ezen tendenciák minden bizonnyal felgyorsulnak az anyaországot övező erővonalak átrendeződésével. A talajvesztettség, az otthonta- lanság-érzés egyik oka, hogy a peresztrojka-eufóriát és a Szovjetunió széthullását övező illúziókat fájdalmas kijózanodás követte; bebizonyosodott: a független Ukrajna számára nem létezik olyan titkos átjáró, amelyen a szocializmusból átosonhatna a jóléti civil társadalom keretei közé. A totális gazdasági összeomlás közepette, a teljes létbizonytalanság pánikhangulatában pedig már nemcsak a létüket meghatározó országot, hanem szülőföldjüket is szinte lehetetlen otthonná szeretni azoknak, akik a napi túlélési kísérletek közepette egyre elkeseredettebben veszik tudomásul nemzeti identitásuk és állampolgári determi- náltságuk összeegyeztethetetlen- ségét: lassan mindkettőről legszívesebben lemondanának. Ezen nem sokat változtat a tény, hogy az itt élő magyarságra korábban nehezedő politikai-ideológiai nyomás jobbára megszűnt (igaz, épp kezd újraéledni, lásd az új ukrán oktatásügyi koncepciót!) mert úgy tűnik, a gazdasági és szociális kiszolgáltatottság eróziós hatása nagyobb minden korábbi presszió rombolóerejénél: erről nem csupán a mind tömegesebbé váló kivándorlás tanúskodik, hanem az is, hogy a mindennapi megélhetésükért küzdő helyben maradókon sosem tapasztalt fásultság és érdektelenség uralkodott el. Az általános emberi értékrend felbomlásának és az igénytelenség térhódításának a folyamatában pedig, úgy látszik, a nemzeti értékek esnek elsőül áldozatul. Míg korábban politikai akadályai voltak annak, hogy a kárpátaljaiak magyarságukat egyéni és kollektív jogok szerint gyakorolhassák, ennek ma a minden szinten jelentkező pénzhiány és az ezzel nagyban összefüggő érdektelenség és igénytelenség szab gátat. E helyzetet nemcsak a központi-állami vagy helyiönkormányzati vezetés szintjén nem sikerült kezelni (alighanem a szándék is hiányzott hozzá), hanem tehetetleneknek mutatkoztak a civil kezdeményezések nyomán létrejött különböző magyarságszervezetek is, amelyek korábban kitűzött nemes céljaik elérése helyett mindinkább saját fennmaradásukra és igazolásukra fordítják energiájukat (és a Magyarországról érkező juttatásokat). Valóban hasznos és a magyarság érdekeit szolgáló működésüket lassan elfedi a látszattevékenység, illetve a saját befolyásuk megtartása és a támogatások megszerzése érdekében folyó olykor meglehetősen arrogáns fellépés. Saját értelmiségipolitikai elitjének ez az elszigetelődő magatartása még inkább talajvesztetté teszi a magyar lakosságot, fokozza kiábrándultságát. A hontalanságérzés másik oka a határon túli magyar kisebbségek és Magyarország viszonyának ellentmondásossága, rendezetlensége. Még virtuális hazának is nehéz elfogadni olyan országot, amely meglehetősen felemás módon értelmezi a nemzettest kívül- rekedt csoportjainak a problémáit. Itt talán elegendő a nagy port kavaró, a kisebbségek részéről fájdalmasan megélt államközi alap- szerződésekre utalni vagy arra, hogy Magyarország az európai tömbökbe való csatlakozásával óhatatlanul szűrőszerepre kényszerül, és még senki sem tudta megmondani, hogy az elkerülhetetlen szigorító intézkedések (pl. vízumkényszer) közepette ugyan hogyan lehet majd különbséget tenni az eleve potenciális bűnözőnek tekintett ukrán, román, jugoszláv állampolgár, illetve az anyaországával fizikai kapcsolat- tartásra törekvő ukrajnai, romániai, jugoszláviai magyar között. Ha ilyen különbségtételre nincs mód, márpedig aligha van (sőt, Magyar- ország miniszterelnöke például a kettős állampolgárság lehetőségét eleve kizáija), és a határon való átkelés, így a kapcsolattartás egyre szankcionáltabbá válik, akkor nehéz elképzelni, ugyan milyen előnyei származhatnak a határon túli kisebbségeknek abból, ha végbemegy az anyaország európai integrációja. (Ezzel együtt könnyű belátni: Magyarországnak ez valószínűleg egyetlen esélye a felzárkózásra. Épp csak a nagyon is kétes előnyök örökös emlegetése helyett végre ki kellene mondani, hogy az állami érdekeket nem lehet alárendelni a határon túli magyarság érdekeinek. Az ember, még ha kisebbségi is, szívesebben lenyeli a békát, ha közben nem kell még cirógatnia is zöld hasát.) Lehet persze hosszabb távú prognózisokat készíteni, feltételezni, hogy az EU- és NATO-tag Magyar- ország majd hatékonyabban léphet fel nemzetközi fórumokon a határon túli magyar népcsoportjogok védelmében, meg hogy egyszer majd akár Ukrajnai is csatlakozhat Európához, és akkor a lebegtetett határok... stb., stb., - ám a rövidebb távú „belátás” azt sugallja, hogy magyarok és magyarok között növekedni fog a civilizációs szakadék, miközben az ígéret földje mind elérhetetlenebbé válik az ÉU-ban érvényes bevándorlási és idegenrendészeti törvények okán. Az elmondottak nyilvánvalóvá teszik: a haza fogalma egyre inkább hiányzik a kárpátaljai magyarság érzelmi szótárából, s akik elhagyják apáik földjét, már egy ideje nem a befogadó otthont keresik Magyarországon (még ha néhány évnyi-évtizednyi nyílt vagy burkolt lenézettség múltán meg is találják), hanem az emberhez méltóbb életet, olyan körülményeket, amelyek nem eleve zárják ki annak lehetőségét, hogy tisztességes munkájuk béréből megéljenek. Akik meg vagy tudatosan vagy csupán inertségükból fakadóan megmaradnak egyre mostohábbá váló szülőföldjükön, azok ezzel együtt mind távolabbra kerülnek „mostohaanya-országuktól” (a költő Vári Fábián László metaforája). Nem túl vigasztaló perspektíva. Marad a kettős mostohaság és az egyre fokozódó meghasonlott- ság: miközben teljes szívvel szurkolunk Magyarországnak: találja meg katonai, politikai, gazdasági biztonságát Európában, aközben keserű szájízzel vesszük tudomásul, hogy a helyzet rossz, de reménytelen, mert orrunk előtt perceken belül magasra húzzák a Nagy Schnegeni Falat, és kívülre- kedókként még Kőmíves Kelemenné áldozata sem válthat meg bennünket. ♦ A helyzet rossz, de reménytelen avagy kettős mostohaságban a kisebbségi magyarok „Pán sa nazdá, ze naveky panuje” Szlovákok: Urnától! - Magyarok: Urnához! Nemcsik Pál Nincs szó jelen esetben többisme- retlenú egyenletről, űri jókedvemben - mert hogyne lehetnék én is úr prepubertáskori demokráciánkban, ha már mindenféle maffia-származék bitorolja a tisztes megszólítást - tántoríthatatlanul visszatérek a magyar és szlovák polgárok mindennapi gondjaira. Ezek a jótét lelkek döntés elé állíttattak már akkor, amikor még híre-hamva sem volt az egziszten- cialisták tanításainak. Kierkegaard, Heidegger, Sartre vagy Camus még nem bölcselkedhettek a létezés problémáiról, amikor már Gömör és Torna falvaiban, úgy 1830 táján fűzfapoéták faragták a rímeket a követekről. Tornában így teijedt a kortesdal: „Gróf And- rássyban föl/ igazán magyar vér, / Hazaért buzdult testeiben minden ér!” Gömörben a burgerek dicsérték jelöltjüket: „Gróf La Motte magyar lelket, s keblet öltözött magára, / Gróf la Mott’ is sok jót áraszt a hazára!” Már a vak is látja, hogy a választásról készült tudósításom nem kóser kampányoktól terhes napjainkban. Andrássyak, La Mot- tek dicsősége, közéleti szereplése is megkopott rohanó századunkban, filozófusaink is betöltötték hivatásukat. Igaz, hogy túlképzésük ellen valaki szót emelt, merthogy csínján bánjunk a kiművelt emberfőkkel, mert elszaporodásuk felboríthatja a társadalom egyensúlyát. A választópolgár a maga valóságában, kisembert létében túléli a hatalmon osztozkodókat. A szereplők készülődnek a nagy jelenetre; a nép fölé emelt méltóság, a pán és az ország polgárai. Vezényszavak röpködnek országaink, régiónk ragyogó tájain, a hógörgetegektől terhes Lom- nicon vagy Chopokon éppúgy, mint a kies rónaságon. Voksolni készül a gorál (hegylakó) és a síkság magyar népe. Törvény sorakoztatja föl mindkettőt, hogy éljen az általános, titkos szavazati jogával, és a törvénykezés jogát, a politika irányítását rábízza követeire. Majd azok ismét voksolnak, hogy az emberi együttlét vastörvényei szerint legyen még egy vezér, államfő, úr, „aki első az egyenlők között”. Ha nem is felel meg mindenben ez a metódus az ízlésünknek, lehetne rajta finomítani, az egyezség megköttetett: „Hibáktól terhes a demokrácia, de jobbat még nem találtak ki!” Most kellene befejeznem gondolatsoromat egy rövid summázattal: kívánatos, hogy egy-egy ciklus elmúltával újra rendeződjön a társadalmi berendezkedés; jöjjenek a rátermettebbek, a böl- csebbek, a tisztánlátók az országgyűlésbe. Boldogítsa az országot új kormányelnök, új államfő, aki a népet újra vezényli, és reformkommunista szófordulattal szólva „kezeli a problémákat”. Okos szavakkal, programokkal kell terelgetni a néha szétszéledni akaró nyájakat. De nem esik kedvemre véget vetni elmélkedésemnek; a választási ceremóniák évadjában olykor hiánycikk a tiszta ész kritikája. Magasra csapnak az indulatok, revansvágy fűti az állampolgári jogaiban megrövidített atyafiakat. Szóban és tettlegesen utat tör igazságérzetük. A hatalmon lévők görcsösen védik hadállásaikat, kiváltságaikat, mint például Pinochet diktátor, aki a szenátori tiszt védettségének sáncai mögé rejtezik. De talán mi még nem dél- amerikanizálódtunk annyira. Nálunk is kísértet járhatja be Közép- Európát, ha a hatalom csúcsán lévők, vagy oda törekvő várományosok nem válogatnak az eszközökben. Erről énekelt a középkori jobbágy, és antifoniát dalolhat az állampolgár: „Pán sa nazda...”, „Azt hiszi az úr, hogy örökké tart a hatalma”. Mi ez, ha nem más, mint félelem a diktatúra felélesztésétől. A hatalmi téboly írmagját még sokáig kell irtani kortársainknak, mint a parlagfűét! * Szlovákok: „urnától!” vezényszó riogatja a szlovák polgártársainkat, miután az „Illetékes Elvtárs!” magához ragadta az államelnök mandátumának lejárta után a hatalom kiteljesítésének jogköreit. Alattvalóit minden eszközzel igyekszik a referendum gyakorlásától eltiltani. Az Úr, aki azt hiszi, hogy uralma örökké tart, eltiltja népét a törvényben biztosított jogainak gyakorlásától. Zavarosan folynak a vizek a Vágtól a Latorcáig; amíg a zöldár el nem vonul, az államelnök közvetlen megválasztásának befellegzett. Hiába sulykolja a sajtó, hogy a republika legsármosabb férfije az államfői jogok oroszlán- részét magához kaparintó Illetékes Elvtárs, hisz’ minden őhozzá tartozik, kenyeres pajtásaink a szavazófülke magányában nemigen szavaznának neki bizalmat. Csupán Párkány önkormányzata dacol az ukázzal; próbaszavazásra szólította polgárait; füle botját sem mozdította a tiltó parancsra, Ugocsa non coronat! évszázadok múltán is visszhangzik a Duna mentén: „Párkány-Sturovo non coronat!” Nincs ugyan szavazás a NATO-ról, az államelnök közvetlen megválasztásáról, de vigasztalódjanak a honpolgárok, mert szeptemberben befordulhatnak a fülkébe képviselőket választani. Az apokrif-államfő addig is törheti a fejét a kör négyszögesítésén; hozhat törvényeket, de nem írhatja alá. Nincs kinek átadnia lemondását, nincs aki legalizálja tisztségében. Van is hatalma, meg nincs is. A paranoiásnak becézett kulcsfigura az ausztráliai benn- szülötthöz hasonlítható, aki altkor hasonlott meg önmagával, amikor új bumerángot készített, de a régitől nem tudott megszabadulni. * Magyarok: „Urnához! A közügyek azért hazai tájainkon nem annyira bonyolultak, mint a Szvatopluk által ezeréves haszonbérbe adott tájakon, hol idestova két emberöltő óta felfüggesztették az árendát. Engedelmesen vonul a hadnép hosszú tömött sorban akaratának kinyilvánítása céljából. Nyugalma csodálatra méltó; nem akar tudni kartelekről, multikról, GDP-ről, jogharmonizációról, jogkövető magatartásról. Emlékezetében már elhalványultak őseik kortesharcának jelszavai. Nincs már ablakbetörés, zászlóletépés, erőszakoskodás, gúnyvers és gúnyrajz, mint az 1880-as években, amikor még „Kubinyi Géza választói életveszély nélkül nem mehettek át a Garamról Jolsyára anélkül, hogy a szegény gubás, jó tót atyafiak a küzdelmes választásban fogukat ott ne hagyják.” Nem provokálják a képviselőjelöltet, mint 1905-ben tették a Sa- jó-vidéken: „Nem arra vagyunk mi kíváncsiak, hogy mi van a képviselő úr fejében, hanem mi van a zsebében. Fordítsa ki a zsebeit!” Nyugalom, béke, bizalom honol a magyar honban; üvegzsebű képviselőjelöltek ígérik boldogulásunkat. Amikor az urnához indulok, voksom bedobásakor nemvoksoló felvidéki polgártársaimra gondolok, s ha éppen népszavazásra szottyanna kedvünk többek között a földtörvényről, az államelnök közvetlen választásáról, óvatossá tesz a mondás: „Amit máson látsz, magadra várd!” Polgártársaim! Körültekintően, óvatosan, vigyázatosan! Legyünk okosak a vásár előtt; rajtunk múlik, hogy az úrnak ne szálljon fejébe a dicsőség. Szerzők: Bállá D. Károly költő, író - Ungvár Gál Sándor költő, író - Kassa • Gyüre Lajos ' költő, író - Kassa Nemcsik Pál zeneesztéta, publicista - Borsodnádasd Az oldal szerkesztője: Serfőző Simon Per pedes Gál Sándor l Újabban megint sokat utazom, s ez nem jó. Ha egészen pontos akarnék lenni - s persze, azt szeretném, hogy nagyon pontos legyek -, akkor azt kéne mondanom, hogy ez jó is, meg nem is. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez egy kicsit slágerízű szöveg, de kifejezi azt a léthelyzetet - micsoda emelkedettség, ugye? -, amely a jelzett utazásokkal együtt jár vagy halad; esetleg csak fölbukkan holmi búvópatakként, megmutatván magát, hogy aztán nyugtalanságot keltve bennem, még elaludni se tudjak éjszaka jöttén. Az elmúlt hetekben is több helyen megfordultam a mi kies és egyre sivárabbá romosodé glóbuszunkon, s ezen utazások tapasztalatai, ha úgy tetszik hétköznapi „létélményei” nem csupán nyugtalanítanak, de - bár túl erősnek tűnhet a kifejezés - egy közelgő tragédia előjátékának - viharkezdetnek? - tűnnek. Ugye, a mai szlovák fővezérség magyarellenes esz- mekólikája a patológia szakterületére utalható; amolyan nemzeti tudatrákosodásnak is mondhatnám, de nevezhetném egyszerűen kóros elbutulásnak is, merthogy ezesetben a megnevezésnek aligha is van különösebb jelentősége. Nem is folytatom ezzel, hiszen naponta föl-fölröppentenek ezek a führerutánzatok néhány - a fentiekben jelzett betegség tüneteit igazoló és bizonyító - fehér-kék-piros ostobaságot a hármashalom és a kettőskereszt mindenhatóságát lobogtatva. Ezzel szemben, vagy ezzel párhuzamosan - ami ugyancsak nagyon sajnálatos - azt is lépten-nyomon tapasztalnom kell, hogy az úgynevezett nemzeti kisebbségek térfelén is bizony csak zajlik a hatalom után igyekvő-kapaszkodó hóbort. Kicsi és még kisebb önjelöltek törnek a vezéri posztokra, s szólnak a nép nevében - olykor tört magyar nyelven. S ha még csak szólnának! De cselekedni is igyekszenek, döbbenetes elméleteket, újféle nemzetiségmegváltó jövőtervek frázishalmait eggyégipszelve. Vélhetően majdani saját szobortalpazatuk alá. Persze, amíg mindez a mai politika hazugságbugyraiban buzog, bugyborékol vagy habzik, talán még érteni is lehet, bár elfogadni elég nehéz. De hát valamennyien tudjuk, hogy korunk legfőbb értéke nem a munka, hanem a hatalom, s az azt gyakorló - s birtokló - politikus. Ám amikor ez az egész büdös, szagló, áporodott lötty a nemzeti kultúrát - esetünkben a nemzetiségi kultúrát is lassan elsodoija, akkor a veszedelemről illik szólni. Hogy abból a szellemi értékből, amelyet eleink ebben a szeretve átkozott Kárpátmedencében megteremtettek, valami a következő évezred magyarsága számára megmaradjon, s használható állapotban maradjon meg. Nem arra akarok én ma bárkit is buzdítani - hiába is tenném -, hogy fogjunk össze, mint egykor a házat építő családok, s rakjunk magunk köré erős falakat,, eső, hó és politikai zegernye ellen védő tetőzetet. 0, már nem! Annyi is nagy tettnek számítana - még talán történelmileg távlatosnak is -, ha azt megkísérelnénk megóvni, ami még megóvható. Például közösségeink emberi minőségét, mondjuk - jobb híján hozom fel példának - a köszönő viszonyt, a befogadás természetes készségét, hiszen annyira, de annyira elridegült, vagy lehet hogy el is revese- dett a körülöttünk lévő világ, s e világ ember-valósága, hogy már a falusi házakat is biztonsági zárakkal szerelik fel. Holott gyermekkoromban a veróckén legfeljebb egy fakallantyú volt, hogy ha netán szél támad, ne csapkodja azt. Különben szabad s átjárható volt az a világ, s benne az emberek ha találkoztak, köszöntek egymásnak - és bármennyire hihetetlen - beszélgettek is. Természetesen nem a legfrissebb krimisorozatokról, hanem például arról, hogy nőnek az unokák, hogy milyenek a terméskilátások, hogy lesz-é valami gyarapodás, avagy - a túlélés felelősségének okán - szükség lesz-e a takarékos napokra. Mert abban a korai valóságban, isten tudja hogyan s miért, az emberek felelősséget éreztek egymás iránt. A kisebb s a nagyobb közösségek is. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha megkockáztatom azt az állítást, hogy ez a közösségi felelősség tartott meg bennünket - kisebbségeket - az elmúlt évszázadok során. De gyorsan hadd tegyem hozzá: e felelősség feladása közösségünk (-eink) fölszámolásának korai lehetőségét is elénk vetíti. Ma már statisztikai adatok tömege jelzi ezt a Jövőperspektívát.” Alfred Alvarez a századvég művészeiről szólva mondja, hogy a „művész nem elidegenedett, hanem egyszerűen eltévedt.” Gyanítom, hogy mi is eltévedtünk az ezredvég bozótosában, s „végképp elveszítettük a négy hagyományos támaszt, amelyre számíthatott minden korábbi nemzedék: a vallást, a politikát, a nemzeti kultúrhagyományt és az értelmet.” Azt - s ezt már Sámuel Marsak úja -, ami „közös ügy, nem pedig kerítéssel körülvett magánbirtok”.
