Észak-Magyarország, 1998. május (54. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-09 / 108. szám

Pontykirályok és más halak

Csak a politikus és a horgász hazudik. A nagyotmondás dobogósai ők, hiszen mindig az elhalasztott lehetőség, mindig a ki nem fogott hal a legnagyobb... Önmérsékletre intve magam adom közre ezt a dolgozatot, nagy mellényemet a szögre akasztva, kapaszkodva a tollba, abban a reményben, hogy a nyájas olvasó megértő lesz.

BRACKÓ ISTVÁN

En nemcsak fogni, hanem enni is szeretem a halat. Ahogy a zsákmányszerzés fortélyai, úgy a készítés módjai is sokfélék. Egyszer tramodásnyira a tokaji tévétoronytól benn rekedtünk cimborámmal a réten. Mocsarassá változott a táj, nem tudtunk mozdulni. A röpke kirándulásnak szánt fogság három napig tartott. Csak szalonnát, hagymát, kenyeret vittünk magunkkal, s amikor megéheztünk, kénytelenek voltunk akasztani egy-egy süllőt; pucoltuk, beirdaltuk, spékeltük, nyárson megsütöttük. Máskor megpróbálkoztunk bölcs eleink primitív módszerével; a kibelezett, fűszerezett kárászt agyagba gyúrtuk, s parázsra tettük. A szertartás végén nemcsak a buroktól, hanem a pikkelyes bőrtől is meg2

«

3

0

1

£

c

o

£

=o

0>

o

2

c/5

szabadult, ehetővé és élvezhetővé vált a puha, fenséges, porhanyós hús. Úri kedvünkben rittyengéttünk magunknak fokhagymás keszeget, s ha bőségesen sóknak, s változatosnak tűnt a zsákmány, akkor halászlé rotyogott a bográcsban. A nagy élmény az volt, amikor ikra és tej gazdagította a levet.

Megjártam a Velencei-tavat, szép napokat töltöttem Ráckevén, ismerem a Körösöket, s meghajtottam a legendás Őrbottyáni-tavat. Sokat jártam a Nyéki-tavakra, s a márna kivételével az összes hazai honos halat megfogtam. Nagy emlékem közé tartozik, hogy a debreceni Fancsikai- tavon kapitális compót akasztottam.

Angolna, süllő, csuka és másfél kilós dévér is került a szákba. Pontyból ötkilós volt a legnagyobb. Egyedül szákoltam meg, s csak az bosszantott, hogy nem került szájtáti közönség, mert magányosan voltam a parton. Nem dicsekszem, nem panaszkodom. Nevem egyetlen rekordlistán sem szerepel. Gyakrabban tértem haza üres szákkal, mint zsákmánnyal. Nem vagyok profi, csak megszállott amatőr. Nem rendelkezem a szakértelem, a kitartás, rafinéria s a sikeresség képességével. Sem a parton, sem máshol.

Sokan vagyunk így. Szalmalánggal, virtusos bátorsággal és sírva vigadós mentalitással. Az eredendő tulajdonságok itt karakterisztikusabban rajzolódnak ki, itt a nap is melegebben süt, itt az árnyék is élesebb.

Bölcs ismerőseim tanácsai úgy peregnek le rólam, mint a műanyag malaclopóról az égi áldás cseppjei. A rakacai Besír Jani bezzeg tudja, hogy mikor harap a hal. Csak beleszagol a levegőbe, s a zsigereiben érzi, hogy mikor érdemes lemenni a tóra. Telepatikus kérdéseire választ kap a halak istenétől, s akkor dönt, hogy csónakba száll, vagy pedig nekiáll a kertnek, megigazítja a tetőt, vagy szomszédok

Volt alkalmam beszélni az 1993-as pontykirállyal. Sárközi Dezsővel, aki a debreceni tavon egy 27,72 kilogrammos pontyot küszködött a partra. Micsoda küzdelem volt! Csónakkal, búvárszemüveggel napokig kereste az óriások búvóhelyét. A réjteket megszórta egy zsáknyi nemes terménnyel, s egy hétig várt . Közben begyulladt a szeme, kiütéses lett a bőre. J<dt érdekel? Ő nyert. Jó másfél évig ő vezette a hazai horgászlistát. A mostani pontyrekordot is miskolci horgász tartja. A fényképpel nyomatékosított jegyzőkönyv szerint Balogh Tibor a Csorbatavon 1997. június végén 33,22 kilós potykát fogott. Évek óta ugyanazt a helyet favorizálja, annyi tápot górt be, amennyivel egy kisebb kondát felhizlalhatott volna. A kapitális, 104 cm-es hal országosan híressé tette a négygyermekes férfit. Az óriás húsát hamar fölfalta a család. Csak az emlék és néhány hatalmas pikkely maradt. Fájdalom, halpikkellyel nem lehet fizetni a boltban, még a pontykirálynak sem.

Ismerem és tisztelem a tiszaújvárosi Zabos Gézát. A nyughatatlan nyugdíjas állatorvos a Tisza szerelmese és polihisztora. Nemcsak megéli, hanem meg is írja páratlan élményeit. Művei szakmai, irodalmi mércével mérve is hibátlanok. Himnikusan szép szavait idézem: „Az emberekben a vizek partján épülő béke megmérhetetlen. Jó lenne hinnem, hogy némi ismeretet én is adtam. Hogy más horgászban is csodálatos, egyetlen életté épül a Tisza, hogy a zsákmányszerzés öröme mellett megtanultunk kegyelmezni is.”

Minden horgászhelynek - akárcsak a könyvnek - megvan a maga sorsa, legendáriuma. Elhíresült, hogy a magyar tájnak idegen, fölös élőlényeket kiveti a természet. A lokális viszonyokba kényszerített angolnát nem viselte el a Balaton, a korábban oly gyakori. Amerikából származó törpeharcsa gyakorlatilag eltűnt, s a távol-keleti növényevő amurok és busák több gondot okoznak, mint. amennyi hasznot hajtanak. A Lázbérci-víztározóban - külön engedéllyel - békaemberek lőtték ki a harminc-negyvenkilós, horoggal megfoghatatlan, haszontalan óriásokat.

A nagy növényevők eltűntek, viszont nem került elő a lillafüredi Hámori-tóban királykodó óriás harcsa. Többen látni vélték a kútmélységű tározóban éjszaka, holdfénynél, a két méternél hosszabb, mázsán felülinek becsült fejedelmet. Titkon remélem. hogy a festői völgy nem lesz szegényebb egy illúzióval, s a kapitális bajszos nem lesz élvhajhász gasztronómiai örömök forrása a fehér asztalon. Maradjon a vízben, a szürkészöld homályban, a vágyódó horgászok emlékezetében.

(folytatás az első oldalról)

Mi

Hivatásból minden évben újból és újból nekibuzduló lelkes pojácák fogyatkozó tömege. Aki az eszményi szép, lelki jóság, nembeli tudás, a nagyobbra törés ideális, folklorizált testet öltése, de valójában szolgaként kezelt, kis külső és belső háborúk megosztotta, lenézett emberanyag, aki úgyis mindent végrehajt, mert megszokta, hogy nem önálló, s nevében annyi mindent hazudtak már, legfeljebb előtte rugdalózik egyet és kiabál egy kicsit. Valamikori prófétai szívében minden szenny elfér már. A bizonytalan kis kevésért pedagógiai voltát veszíti el: végrehajtó test saját hazájában, a jövő kis szigetein, ahonnan lassan a tengerbe lökik, diákjai és felettesei megverik, fegyvert fognak rá, ahol az életben maradásért hazudni kell.

Szakmánk nem kodifikálható, mert ahhoz mindenki ért: helyettünk dolgoznak ki sorsfordító programokat, s veszik fel a milliós mellékest, nevünkben nyilatkoznak, hogy hogyan kell érezünk magunkat, léhűtőnek, naplo- pónak neveznek bennünket, mert tönk- remenő testünk, lelkünk, idegrendszerünk ellensúlyaként valamivel több szabadságot kapunk, amit két fal közt, a város egyik és másik vége közt tölt el többségünk, s Rómába, Párizsba legfeljebb akkor jutunk el, ha egy atomtámadás után testünk maradéka a sztratoszférából lassan aláereszkedik e kultúrák bölcs romjaira.

Érdekvédelmünk nincs. Nagyasszonyunk személyiségi jogait védi potom

bárány, bent a farkas”-t játszanak velünk: minősítenek, hogy megosszanak és befagyasztott bérek kalodájába zárjanak, megalázó és be nem tartott szerződéseket kötnek alkalmazottaikkal, elvégzett munkát ki nem fizetnek, ingyenes tevékenységre kényszerítenek, évente az alacsonyabb béren tartás

miatt váltogatják tanáraikat; egymásnak ugrasztanak fiatalt és időset csalóka ígéreteikkel; pályázatokat írnak ki. s azt pénzért, visszasegítésért a rászoruló protekciósoknak jutaltják, jutalmazásokkal megerősítik a semmit se végző vezetőket, kitüntetéseket osztogatnak, ha már jóllakatni nem tudnak, mert azt sokáig lehet emészteni.

Mindig van, aki tisztességből vagy megadásból, de úgy tűnik fel a médiákban a pedagógusnap alkalmával, hogy igazolja a hatalmon lévők elvárását és megnyugtassa a remekül beetelett fogyasztókat: minden rendben van, igaz, nehéz a sorsunk, de még van tartásunk, mindent kibírunk a gyerekekért, mert a hivatás kötelez. Éz egyenesen hazugság! Kimerültünk, idegileg és lelkileg tönkrementünk, a tanítás és nevelés másodlagos lett, minden egyéb többet segít rajtunk, mint amihez eleve közünk volna, nem kockáztatunk, nem újítunk, hogy gyanúsak ne legyünk a feletteseink szemében. Gyengekezűek, nőiesen megengedők vagyunk, részrehajlók és sodródók. Aki teheti, messze kerüli a pályát, férfierő híján lassan darabokra hull a rendszer.

Vesztesek

Nincs valódi szakmai kiválasztódás, mert a moralizáló hozzáértés már elégséges lehet a pályán maradásra. A nagyobb tudás nem biztosíték arra, hogy valakinek tartós munkahelye legyen, sőt a közénk furakodó kisszerűség mintha büntetné a magasabban szár- nyalókat. A pedagógia művészet, s e keresésben nincsenek végső igazságok.

Az általános iskolákból tömegével

kerültek ki a funkcionális analfabéták, mert mi, olcsójánosok kénytelenek vagyunk a gyerekek fogyatkozó létszáma ellenére tömegosztályokban, veszélyességi pótlék nélkül, minden nap pástra állni, a lemaradókat pedig átengedni, ha holnap kenyeret akarunk enni. Hamisítjuk a jegyeket, a statisztikát, mindent megbocsátunk - mi, korai szenilisek. Újból és újból esélyt adunk a léhűtőknek, közben feljelentenek, megfenyegetnek. Eszükbe se jut, hogy mi is lefizethetők volnánk, mint az adóellenőr, az építési előadó, s többségünk nem állna ellent a megtisztelő kísértésnek. De még ennyire sem becsülnek bennünket, pedig missziót teljesítünk, feladatunk elvégzésének minőségétől függetlenül.

Stratégiai ágazat vagyunk választások kereszthuzatjaiban, de maholnap bolond keljfeljancsik. értelmiségi küldetésüket falra hányó önpusztító plebs. Három adunkkal - tartós munkabeszüntetés. érettségi, felvételi időszakában sztrájk - sem élünk, pedig sorsunk és jövőnk e szolidáris kulcsszavakban rejlik. Reménytelenül várakozunk, hogy megérdemelt nyalókáinkat kiossza a hatalom.

Nincs még tavasz. Itt dollárok nyílnak a gazdagok kertjeiben. Hajnali gólyahíreink felzabálják a birkák.

Isten könyörüljön rajtunk, paida- gogosok dicső serege!

háromszázezerért, s közben az önkormányzat és a munkaadók „kint a