Észak-Magyarország, 1998. április (54. évfolyam, 77-101. szám)
1998-04-18 / 91. szám
Varga Rudolf' LITERÁTQR Az ÉSZAK-Magyarország irodalmi melléklete % Hosszú, megkésett gyásztávirat (sürgős, éjjel is kikézbesítendő) Sándor! Horpácsi Sándor emlékének haho! Szerkeszti: Vass Tibor Elment a Mester Mi Mesternek hívtuk, ő közlegénynek mondta magát. / Horpácsi Sándor mindennap jelentette: elkészült a dolgozatával. Talán senki nem olvasott annyit, mint ő. A táskája tele volt könyvekkel, folyóiratokkal. Az ország minden részéről küldték neki a szerzők a recenzálandó műveket. 0 pedig olvasott, írt szorgalmasan. Apró betűkkel rótta sorait a haszontalanná vált meghívók, feldarabolt plakátok, kiszolgált korrektúrapéldányok hátoldalára. Tégy belátásod szerint - tette le a kávéfoltos lapokat a szerkesztő elé. Aztán leült kicsit mesélni: a „falujáról”, Diósgyőrről, az debreceni egyetemről, a görömbölyi „professzorságról”, a szerkesztőségekről - ahol megfordult -, a Déli Hírlapról, az Észak-Magyarországról, a Holnapról, a szabadúszás keserveiről. De a legtöbb történet mégis az irodalomról, a színházról szólt. Ezek voltak igazán a kedves témái. Mert szerette, szigorú mércével mérte az alkotásokat. Véleménye meghatározó volt. Oda kellett figyelni a szavára... Aztán elhallgatott. A betegség elnémította. Hűtlenek lettek hozzá is a szavak. Már csak a tekintetével mondott véleményt. Tegnap délután - úgy fél egy tájban - végleg lehunyta szemét. Ötvennyolc éves volt... Elment a Mester, ő úgy mondaná: a közlegény. De mi tudjuk, Mester volt, s akik ismerték és olvasták írásait, azoknak mindörökre Mester is marad. Filip Gabriella (Megjelent az Eszak-Magyarország 1997. IV. 12-ei számában.) Emlékszám, emlékszem Például arra a napszemüvegre, amit sötétben sem voltál hajlandó levenni. Pedig- nem is finoman - közöltük, hogy utáljuk azokat, akik sötétben is napszemüveget hordanak. Vagy arra a rengeteg cigarettára. Valahogy mindig olyan helyen álltái, ahol lehetett dohányozni. Csakhogy most arra kell figyelnem, hogy mától ne csak nekem, nekünk legyenek emlékeink rólad. Ügyesnek kell lenni, ha rád, emlékszünk. A hitelesség aggaszt. Olyan ember voltál, akit igazán csak a grapefruit ízével tudnék jellemezni. Horpácsi Keserédes Sándor. így érthetőbbé válhat ragaszkodásom az alábbi történethez. Egy alkalommal a Rónaiban, valami irodalminak mondott rendezvényen voltunk, te is. Arra már nem emlékszem, hogy rajtad volt-e a napszemüveg, csak arra, hogy épp a hátunk mögött ültél. Az előadó panaszáradatot zúdított nyakunkba. (Nem tudok, vagy nem akarok emlékezni, ki volt az.) Mi nagyon igyekeztünk megértéssel hallgatni, talán korunknál fogva is. Arról beszélt, hogy ebben a csonka országban nincsenek hegyek, ahol a síelőink gyakorolhatnának. S most - épp a téli olimpia zajlott - csak nézzük, hogy a sportolóink hogyan csúsznak lefelé. (Igaz.) Te aztán kisvártatva előre hajolva - ezzel a keserédes stílusoddal - megjegyezted: ,3ezzeg a futballunk jó!” Aztán már csak ültél a hátunk mögött, míg a nikotinéhség- ismét - ki nem vitt a teremből. Kábái Zoltán Horpi Akik jól ismerték, csak Horpinak szólították. Horpi fordított életet élt, nappal aludt, éjjel-4^ n aj /f— ■ dolgozott. És sokat dől- / . l ) ji gozott. Magáról min- '{ _ _ _ J] d ig azt mondta: én szorgalmas vagyok. Szinte valamennyi kulturális lapnak írt recenziót és kritikát. A Miskolci Rádiónak betegségéig ó volt a színikritikusa. Pedig igazából nem is volt kritikus alkat, de mégis, mindig zsörtölődött. Nem maga miatt, másokért. Amikor a kórházban meglátogattam őt, beszélni már régen nem tudott, de én úgy éreztem, mindent ért, amit mondok neki. A színházról meséltem, hiszen ott v Összeállításunkkal az 1997. április 11-én elhunyt Horpácsi Sándorra -lapunk , egykori munkatársára - emlékezünk. Az oldalt Urbán Tibor: Horpi című grafikái illusztrálják Kóbor lovag Ittfelejtett Don Quijote volt, önmagával, a következményekkel mit sem törődve vívta harcát a Gonosszal és a Gonosz magánszorgalmú fattyaival. Akinek toll a fegyvere, az csak szélmalomharcot vívhat. Tudta ezt Horpácsi is. Nem voltak illúziói. Csak eszményei. Ezek az eszmények - rendszerváltás ide, ideológiák oda - változatlanok maradtak, és ez fölöttébb idegesítette a Janus-arcúakat meg a köSzóba állsz még velem? :i: .. ültünk egymás mellett éveken át a harmadik sorban az újságíróknak szánt helyen. A Denevérről meséltem, meg arról, hogy hiányzott a premierről. Lesoványodott arcán csak nagy barna szeme jelezte, érti. Nevetése sírásba fulladt, vékonyka ujjai pedig szorították kezem. Horpi valóban hiányozni fog a premierekről, és mindenhonnan, ahol csak megjelent, mert szinte minden kulturális rendezvényen ott volt. Szóba állsz még velem? - szokta mondani barátainak. Szóba állnánk, Horpi - de vajon meghallod- e? Hiányzol... Jakab Maria (Elhangzott a Magyar Rádió Miskolci Körzeti Stúdiójának műsorában, 1997. április 12-én.) Kézzel írt kézirat A futóknak az idejét mérjük, az íróféléket a kézirat minősíti. Kiborít, felháborít, nyuvasztja a lelkem a rossz kézirat. A jó felröpít - mint a beteljesült szerelem. Szóval nem ilyen a jó olvasószerkesztő. Noha szeretek, s tán tudok is olvasni; csak ne kelljen mindig, mindent - amit elém lök a szerkesztőségi futószalag. . Horpácsit szerettem olvasni! Kézzel írt kéziratait is. Mert soha nem tanult meg gépelni, mint ahogyan viselkedni sem. Mindezt dicsérőleg mondom (egye a fene a civil sznobizmust, a szerkesztőségi arroganciát, s az üzemi metódust -, hogy az a rohadt anyag még mindig nincs legépelve), mert ki adja magát manapság póztalanul. Ki mondja meg a hülyének, hogy hülye. És ki engedi meg, hogy tanúja legyek gondolatai születésének? A vajúdás fájdalmának, vérmocskös helyszínének. Csakhogy Horpácsi nem vajúdott. Nem papíron vajúdott. Szép tiszta, világos sorok - gyöngybetűkkel. Ilyenkor au- tografikus hagyatékról ábrándoznak a múzeumok. A Sándor „saját kezű” írásai zömmel a papírkosárba kerültek. Bűn! 1969 őszén hozzám kopogott be - ismeretlenül. A Déli Hírlap új orgánum volt - remélte, hogy itt beengedik. Mert akkoriban mindenki őrizte a lapját, rovatát. (Ostoba partikularizmus.) Nem tartoztam a cerberusok közé. Egy lap akkor jó, ha minél több szellemi erőt tud koncentrálni - így tanultam, így érzem most is. Sándor otthonra lelt a sajtó berkeiben, de sehol nem tudott igazán felmelegedni. Utálta, ha mások akaiják kigondolni az ő gondolatait, ha minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Vonzódása? Személyt (Kassákon kívül) nem nagyon tudok megnevezni. Csak a szövegekhez kötődött erős érzelemmel. A szövegek szálait bogozta; az ezekből szőtt szövetet fejtette fel. Mondhatnám: erotikus vágyat érzett az írott szövegek iránt. Született filosz - szabad, szabadmellú diák volt és maradt. Vakon bíztam ebben a - köznapi mértékkel mérve - megbízhatatlan fiúban. De hát ne mérjük őt köznapi mértékkel! Gyarmati Béla pönyegforgatókat. Nem, nem volt behízelgő modorú, kellemes társasági ember: tüskés volt, mint a kaktusz, mint a sün. Ezekkel a tüskékkel védekezett, mert kurtára szabott életében mindig védekezésre kényszerült. Istenem, hogy ezeken a tüskéken fönnakadt, kifeslett hazugságaink, álnokságaink szövete?! Első könyvemről ő írta az első kritikát, épp’ e lap hasábjain. Bíráló hangon szólt a könyvről, túl sötétnek találta a versekből kirajzolódó világképet. Azt hitte, haragszom, kerülte a találkozást. Nem haragudtam, sőt örültem, megtisztelőnek tartottam figyelmét. Jó véleménnyel voltam róla, sajnos ez az én titkom maradt. Több könyvemről írt, de mindig elmulasztottam, hogy figyelmét megköszönjem. Nem az az ember volt, aki elvárja az ilyesmit, de biztosan jólesett volna neki, kis kanál méz, akinek egész életében csak bürök jutott. Most már nem mondhatom, köszönöm, illetve mondhatom, de pusztába kiáltott szó. Az, valóban? Nem sokkal azelőtt, hogy súlyos betegen kórházba került, összerúgtuk a patkót. Csak úgy szikrázott. Mint a fiatalabb, ahogy illő, meg akartam követni őt. Addig-addig halogattam, míg el nem ment. Lám, ami késik, olykor elmúlik, mondhatom most rezignáltam Fecske Csaba Modern Cipolla Fiúk és lánypk. Kockás ing, tarisznya, lexikon. Sör. És világot megváltó eszmék. Harmadéves bölcsészek. Akik sokat tudnak. Sőt. Mindent tudnak. Ők már felnőttek, határozott véleménnyel. Hangosak és lenézőek. Okosak. Kedd délután. Barátságtalan terem a harmadik emeleten. Bozontos szemöldök. Micisapka (bárét.) Felhőkben gomolygó cigarettafüst. Horpácsi. Cinikus, groteszk varázsló. Modem Cipolla. Eltörte magabiztosságunk kristálygömbjét. Szuggerálta a társaságot. Bebizonyította, hogy nem vagyunk okosak. Pálcájának egyetlen legyintésével elhintette közöttünk a kíváncsiság magvát. Elérte, hogy szájtátva hallgassuk. Folyóiratok a hóna alatt. „Olvassanak, elvtársak. Értőn olvassanak. Maguk a jövő, vegyék át a hatalmat”. Elsőgenerációs értelmiségiek. Ötvenhat és az írószövetség. Kuna, Woyzeck, művészet - „a” miskolci. „Nyilvánítsanak véleményt, elvtársak”. Fagyos humor. Provokál. Kicsikar és felháborít. Ilyen. Elgondolkodtató. Birtokában van a nyelvnek. Használja, nem pusztán bitorolja. Elismerik. Van, aki nem. Senki sem közömbös. Egy kedves barát figyelmeztet értékeire. Ő jobban ismeri nálam. „Hatalmas tudása van. Profitáljatok belőle. Szívjátok le az agyát. Tüdőzzétek le. Ő egy szellemi kincsesbánya.” Kedves könyvtárosnéni a városban: „Mindig a falakat kereste. Aminek fejjel neki lehet rontani. Ez volt az élete.” „Elvtársak. Csak az írjon, akinek van önuralma. Hogy vissza tudja fogni magát. Jobb esetben egy életre”. Fodor Tünde „ÚGY ÉRZEM, hogy egy egyre szűkülő csőben haladok. Hová1 A vasgyári temetőbe1 Valahányszor (ritkán) kimegyek, megkap a csend. Ez a csend azonban nem üres, nem süket. Sorsokat érzek a föld alatt, s valami be- fejezetlenséget. Apám (és nagyszüleim) sírja egy hatalmas fa alatt van. Szinte irigylem tőlük. A növényi lét nyugalmat áraszt. Mozdulatlan, s mégis csupa mozgás, dinamika. Mikor apámmal beszélek, sokszor jelenik ő a fa képében. Áll méltósággal, s tűri az Időt. Úgy ahogyan mi, élők, meteoropaták nem tűrjük. Fáj a térdem, ha jön a hideg, vadul ver a szívem, kapkodom a levegőt. Pánik, mert már találkoztam a halállal. Kétszer. Egyszer összetörtem egy autót - nevetve másztam ki belőle. De az infarktusnál kivert a hideg verejték. Most mi leszí Végei így, ilyen gyáván, nyomorultul? Megmaradtam. De tavaly őszszel megütött a guta. Ez nem volt (már) félelmetes. Lebegő érzés volt, mintha anyagtalan lennék. Igen, ekkor foglalkoztam a halállal. Mint lehetőséggel. Aztán ez is elmúlt, s most tovább rontom az életem (például rágyújtok). Még nem értem meg rá. Tele vagyok indulatokkal, kíváncsisággal, gőggel, nyugtalansággal. Még szenvednem kell, hogy bölcs legyek, vagy elnyerjem a mindent kimosó szenilitáskegyelmét... " Horpácsi Sándor A Mesterről Zavarban vagyok, amikor a Mesterről kellene írnom, keresem a kiinduló pontot, írjak a kollégáról, aki általában mindenhonnan elkésett. „Kegyelem kopasz fejemnek” - mondta riadt kisfiús tekintettel, amikor megérkezett. És mi nem értettük ugyan, de mindig megkegyelmeztünk. Nem szerette az értekezleteket, a megbeszéléseket, fölösleges időtöltésnek vélte, ami elvonja a munkától. Hiszen rengeteget dolgozott, munkáját az éjszaka és a hajnal csendjében, nyugalmában tudta végezni. íijak a pedagógusról, akihez őszintén ragaszkodtak (újságíró szakos) tanítványai. Sohasem a kötelező óra hozta őket a kis füstös szerkesztőségi szobába, hanem a jóízű beszélgetés reménye. Becsülték rendkívüli figyelmét, amellyel feléjük fordult. írjak az emberről, aki teli volt figyelemmel és szeretettel. Bár ez utóbbit kevesebben vették észre. Nem szerették a pontosan megfogalmazott, meghökkentő és kellemetlennek tűnő kérdéseit, észrevételeit. Pár évvel ezelőtt egy könyvet adtam a kezébe: Müller Péter: Kígyó és kereszt című kötetét. Nagyon egyedül voltam a könyv - a halál - élményanyagával. Kíváncsi voltam a véleményére. Néhány nap múlva egy „opuszt” tett le az íróasztalomra. Megemlékezés helyett, szólaljon meg - írásából vett részletével - a Mester, hiszen ugyanarról az érzésről írt, amelyről most nekem kellene. Barázda Eszter mindjárt becsengetnek, lóra, lúdtalpas tanító! vége az éjnek, a pofára ejtett napnak, a cech kifizetve, (megint Jól becsaptak), húzzunk innen, Sándor! hiába, minket itt se szeretnek, bezárt a földi csehó, kertek alatt kolbászoljunk, gyűrött jakónk ne lássa a sok úri tahó, ugrás, Sándor! te diósgyőr-vasgyári Jean-Luc Godard, hernyózzunk öklendve a szellem hajnali cigány során, csak hablatyoljon a sok kamu barát, szerkesztő, szesztéta, író, túró, Sándor, a törvény koszos káoszából ködlik már valami jó kis essey? nem? de azért tudni szeretném: kérdezte valaha, valaki tőled, hogy vagy komám? utoljára mikor ettél? na, jó, ébredj, Sándor! löttyintsd be a findzsa alját, töröld meg a szádat, mindjárt bezár a XX. század, a redőny lehúzva, a forradalom lefújva, fogd be a pofád, látod, nem akar tanulni a szép, új világ, csak én ugatom neked, a teremtés üres padsorai közt ittfelejtett, balfasz tökhetes, az égi katedrán, tanár úr, jelentem: az osztály a pótvizsgán is bukásra áll! pattanj, Sándor! húzzál a gályára, félretaposott sarkú cipőben, félretaposott sorsú időben, figyelj! te izgága proli, a lehányt, országnyi rulettasztalon nulla a tét, s rövid, kínos röhej a lét, látom leírva: éltél ötvennyolcat, éltél percből talán hatot, nyolcat? hát fogd az intőt, öreg haver, magatartás elégtelen. Jól figyelj, Sándor! itten minden változatlan. Teszem, ahogy mondtad, sírodra nem viszek virágot, hisz’ előbb-utóbb úgyis összefutunk a mennyei klotyóbán, s pössentés, fingás közt megváltjuk, kiváltjuk a zaciba vágott elcseszett világot.
