Észak-Magyarország, 1998. március (54. évfolyam, 51-76. szám)

1998-03-07 / 56. szám

If IM-Hlwlei í M KILÁTÓ ■''r'p;: 1998. Március 7., Szombat Hát akkor: ünnepeljünk! Gál Sándor Különös, nagyon különös történel­mi kihívás ma Szlovákiában a ma­gyar szabadságharc 150. évforduló­jára emlékezni, hiszen a múlt ab­szurditásainak olyan bozótosában kellene utat vágni, amely napjaink­ban is gyilkos töviseket növeszt, s folyamatosan pusztít el minden jó­szándékot. Hogy ez a ma is gyilkoló történelmi bozótos nem csupán lé­tezik, de növekszik is körülöttünk, annak okát tudjuk, de a belőle való kijutás módját másfél százada nem sikerül feltalálnunk. Pedig - vélem én e ködös délután csendjében - nemzedékek erőfeszítése irányult erre, attól számítva, hogy Kossuth is felismerte, persze már az óceán túloldalán - a kütahiai alkotmány­tervben, nemkülönben a Dunai Konföderáció programjában -, hogy a Kárpát-medence népeinek nem­zeti önrendelkezési joga nélkül semmilyen tartós általános együtt­élés nem valósulhat meg. Ha mind­ezt nem 1848-49 tanulságaként is­meri fel, hanem a szabadságharcot megelőző időben, akkor - feltehető­en - e megemlékezést nem a tria­noni lénia külső térfelén írnám, ha­nem Magyarországon... Ámbár: ki tudja? Merthogy semmi sem úgy történt, ahogy szerettük volna, hogy történjék. Ugyanis a forradal­mak, háborúk végeredményeit nem a jószándék, nem az igazság, s főleg nem az empátia szivárványozza be, hanem az erő, és leginkább annak leple alatt megbúvó erőszak. A Ha­talom és a Rend. Vagy: a győztes hatalmak rendteremtése. Itt, ná­lunk, az egykori Felsó-Magyaror- szág térségein a Hatalomnak és a Rendnek a rombolásait éljük és vi­seljük - „fogyva” és „törve”, immár másfél százada. Ez nem tévedés és nem elírás. Éppen ma olvastam a vezető szlovák kormánylapban - a nyolcas számok misztikus voltán meditálva: 1848, 1918, 1938, 1968 - hogy az 1848-as szlovák felkelés nélkül nem születhetett volna meg a Matica slovenská, sem pedig a szlovákok nemzeti Memoranduma, sót, enélkül szlovák gimnáziumot sem alapíthattak volna... Na már most, általános és közismert tény, hogy a Húrban vezette „felkelést” Bécs finanszírozta; a mintegy nyolcszáz felkelőt számláló szlovák csapat bevonult ugyan Nyitóra, de ott a magyar honvédek ezt a „légiót” órák alatt szétverték és Nagyszombatig kergették. Ugyan­akkor az is történelmi tény, hogy a branyiszkói ütközetben mintegy kétezer szlovák önkéntes - Zólyom környékén csatlakoztak a magyar csapatokhoz - vett részt, s járult hozzá a döntő csata megnyerésé­hez. Ezekről a szlovák önkéntesek­ről így emlékezett meg Jókai Mór: „A branyiszkói döntő nap fényessé­ge jóformán egészen az újoncz tót honvédeket sugározza be”. Persze azt is tudni kell, hogy a sikert Gu- yon kartácsai is hathatósan segítet­ték, lévén a jeles angol hadfi az újoncok parancsnoka. Erről a „branyiszkói kétezerről” nem szól a legenda, sőt a történe­lemkönyvek is mélyen hallgatnak róluk, mert az ő hősiességük nem illett - ma pedig egyenesen ellenté­tes! - a szlovák nemzetállami tö­rekvések magyarságellenes hétköz­napi gyakorlatával. Mer’ hát ho­gyan is lehetne a szlovák történe­lemben hős az, aki nem a Kollár- Stúr-Hodza-Tiso- Husák- Meciar -Sl.otana-féle nemzetfilozófia emlő­jén nevelkedett az elmúlt másfél évszázadban? A szabadságharc nem okvetlenül szabadság és harc; amiként tapasz­talhattuk, s tapasztaljuk, legin­kább csak harc, amelynek végén nem a szabadság géniusza ragyog, hanem valami más, valami egészen más. Mert világosnál nemcsak elvé­geztetett valami, hanem valami el is kezdődött, s ami ott elkezdődött, az mindmáig pusztító erővel van je­len közöttünk. Ha valaki egyszer egybevetné az akkori két év valós veszteségeit, s azt, amit azóta elve­szítettünk, döbbenetes végered­ményt találna. Mert például - ezt hiteles adatok bizonyítják -, a sza­badságharc legvéresebb ütközetét Nagysallóban vívták meg, ahol az ellenség vesztesége 2900 halott volt, s mintegy kétezer császári ka­tona esett fogságba. A honvédség vesztesége halottakban és sebesül­tekben mintegy kétezerre tehető. Buda visszavételekor a halottak és sebesültek száma 1022. Az osztrá­kok vesztesége 1125... Tudom, természetesen, hogy e veszteségek lényege, történelmi szerepe nem a számok nagyságá­ban fejeződött ki, hanem egy aka­rat, egy szándék, a nemzeti önálló­ság kivívásának áldozatvállalásá­ban. Ma, 150 év elmúltával, ami­kor a magyar nemzet egyharmada az ország határain kívül vívja a maga szabadságharcát, ez az elszá- nás és áldozatvállalás mindennapi feladat, ha úgy tetszik 1848 márci­usának folyamatos vállalása, és élő üzenete. Ismert tény, hogy a történelem során eddig minden forradalmat le­vertek, s mégis minden forradalom korszakos változásokat eredménye­zett. Hol kedvezőt, hol kedvezőt­lent. Volt, aki elveszítette a hábo­rút, s megnyerte a békét, mi ma­gyarok a kiegyezéstől úgy 1914-ig nyertünk valamit ez utóbbiból. Ám azóta egyfolytában vesztésre ál­lunk. És a XX. századi vereségeink és veszteségeink - terület, népes­ség, gazdaság stb. - adatai milliós nagyságrendekkel írhatók csak le... Nincs szándékomban a szabad­ságharc nagyszerűségét, történel­mi értékét kisebbíteni vagy meg­kérdőjelezni, de a magányos és hő­si küzdelem dicsfényén túl azt is tudomásul kell venni, hogy a ro­mánság, illetve a szlávság délen, és északon nyíltan és konkrétan ak­kor fordult ellenünk; Húrban, Jel­lasics, Abrahám Janku szelleme ma is kísért. És, sajnos, ez a szel­lem Benes magyargyűlöletében összegződve győzött Trianonban. Hogy azóta mi és mennyi került a magyarság veszteséglistájára mondjuk Brassó és Pozsony között, az számokban kifejezhetetlen. Mert például ezeket az emlékező sorokat ma olyan országban írom, ahol a szabadságharc másfélszáza­dos évfordulóján nyilvános helyen nem tűzhetem ki a magyar zászlót, nem énekelhetjük el nemzeti him­nuszunkat, ahol az anyanyelven való megszólalást faji nyelvtörvény tiltja, ahol Petőfi szobrát folyama­tosan meggyalázzák... De azért, mindennek ellenére: ünnepeljünk feleim, hiszen ünnep- telenül élni nem lehet, nem sza­bad, és nem is érdemes... Bállá D. Károly Kecskés Béla 56 éves volt, amikor az 1997-es esztendőben meghalt. A kárpátaljai Beregsom- ban született, 1941-ben. Mindössze három kötet tartalmazza életművét, egyik sem túl vastag... Akkor kezdett publikálni még iskolásként, amikor a kárpátaljai magyar irodalom - mint fogalom - épp’ csak megszületőben volt. Öt év­vel később már egy karcsú verseskönyvet tett le az olvasók asztalára (Izzó parazsak, 1963), s ez­zel egyike lett azon keveseknek, akik már önál­ló kötettel rendelkeztek akkor, amikor a hatva­nas évek végén, hetvenesek elején új raj indult. Az ifjabbak keltette szellemi pezsgéshez már mint „öreg” csatlakozott. Csátlakozott, írom, pedig soha nem állt be semmilyen hadba. Ekkor már - haláláig - a Bergsommal szomszédos Csonkapapi iskolájá­ban tanított történelmet, s ha felelősséggel vég­zett munkája mellett el is járt összejövetelekre, s ha fel is vették névsorukba irodalmi csoporto­sulások - megmaradt kívülállónak. Hasonló volt a viszonya közélethez, politikához, egyház­hoz: autonóm személyisége, állandó (és nem is igen titkolt) ellenvéleménye nem engedte egyik­nek sem közelébe. Mi, a hetvenes években indult költósüvölvé- nyek bátyánkként szerettük és felnéztünk rá. Verseire mint követendő példára tekintettünk, s ha egy-egy írásunkat megdicsérte, az rangos szakmai elismerésnek számított. Holott - talán nem kegyeletsértés leírni - Kecskés Béla nem volt jó költő. Történt aztán, hogy nem sokkal a mi indulá­sunk után Béla elhallgatott. Egyszerűen abba­hagyta a versírást. Ez akkor nekem nem fért a fejembe. És úgy is, mint aki már részt vett a Kárpáti Igaz Szó irodalmi anyagainak összeállításában, intenzív levelezésbe kezdtem vele. Megkereséseimre, pu­hatolózásaimra röviden válaszolgatott: nem, ó már nem ragad tollat, a költészet margóra, alap­vonalon túlra került (ez akkor éppen hogy nem volt igaz!), ilyen világban nincs helye a lírának. De azért mi csak műveljük, szurkol nekünk. Nem törődtem bele kudarcomba; két-három- havi rendszerességgel küldtem neki egy-egy szabályos felkérő levelet: várom verseit. Egy ideig még válaszolgatott, aztán arra kért, hagy­jam őt békén. Megtettem, bár továbbra is azt gondoltam, aki egyszer beoltódott a versírás szérumával, az soha többé nem képes abba­hagyni. Mégis meghátráltam: tudtam szemé­lyes gondjairól, arról, hogy mozgássérültsége el­lenére nemcsak tanít, hanem gazdálkodik is, és olykor beteg feleségét is el kell látnia, a két gye­rekről nem is beszélve. Van elég baja, miért zaklassam leveleimmel. Legelőször valamikor ’79-ben függesztette fel önkéntes hallgatását. Akkor megírt vagy nyolc Súlyosnak találtatott verset egy szuszra. Mind nagyon tetszett, vit­tem is lobogtatva őket a laphoz. De mindössze kettő csúszott át a politikai szűrőn, a többit vagy túl pesszimistának, vagy bántóan kritikus hangvételűnek találták, s ilyennek nem lehetett helye egy pártlapban.- Na, látod - legyintett lemondóan Béla, ami­kor Ungváron a Korzó sarkán találkoztunk, s minden átmenet nélkül arról kezdett beszélni, hogy többpártrendszer nélkül lehetetlen demok­ratikus társadalmat létrehozni. Én majd hanyatt estem vakmerő állításá­tól. Akkor még (mentségemül szolgáljon: alig múltam húszesztendós) meg voltam győződve arról, a szocialista eszmék alkalmasak arra, hogy emberarcú társadalmak épüljenek rá­juk, csak épp a hibákat, túlkapásokat, torzu­lásokat kell kiigazítani. Nem állt le vitatkozni velem, sietett a Peda­gógustovábbképző Intézetbe, ahol alighanem éppen a tudományos kommunizmus újabb vív­mányairól kellett előadást hallgatnia. Béla önként vállalt szilenciumát másodjára Beregszász legendás hírű pedagógusának, Drá­vái Gizellának a halála törte meg: a tanítvány egy alkalmi verssel búcsúzott mindnyájunk Gizi Mamájától. A ’80-as évek közepén recsegni-ropogni kez­dett az ország és a rendszer. Béla ujjongva fogad­ta a változásokat - és 1988-ban újra megeredt a pennája. Még ám bámulatossal bőséggel. Míg évekig én ostromoltam őt felkérő levelekkel, most ő küldött szinte hetente vastag borítékokat. Nem győztük közölni új és újabb verseit (ek­kor már - apámnak, a lap korábbi főszerkesztő­jének nyugdíjba vonulása után - státusban vol­tam a Kárpáti Igaz Szónál, az Új Hajtás című melléklet irodalmi anyagait szerkesztettem). Be kell vallanom: írásai nem csupán oldalaink kor­látozott teijedelme miatt szorultak ki... Kecskés Béla versei, sajnos és nagy csalódá­somra, nem voltak eléggé jók. Előbb azt hittem, csupán a több évi hallgatás sekélyesítette el stí­lusát, szürkítette meg költői hangját, aztán... Aztán elővettem ’63-as kötetét, s látnom kellett, hogy... Mint amikor gyerekkorunk legkedvesebb filmjét érett fejjel újra megnézzük... A költészete iránti ambivalens érzelmeim és nem egyértelműen pozitív értékítéletem ellené­re - már 1992-ben - mégis én vállalkoztam ar­ra, hogy egybegyújtött verseit kiadjam, Pattog a rozsda címen. Újsütetű - azóta meg is szűnt - kiadómnak ez volt a második nehezen kiizza­dott könyve (akkor még nem találták fel a mi­nisztériumi pályázati rendszert: a pénzt egy kollektív gazdaságtól és két magánvállalattól „menedzseltük össze” szerkesztőtársammal), s a szerény kivitel ellenére ma is szívesen veszem kezembe. Van ugyanis a Kecskés-versekben va­lami, ami bár nem emeli Parnasszusra alkotóju­Kecskés Béla (1941-1997) ' Magammal viszem Megnézem jól mindennap a világot, mely szép és rút, de legalább valós: mert bármikor itthagyhatom már - súgja fülembe a jós. Végigjártatom szemem pejcsikóit smaragd mezőin, porzó útjain, s lenézek mozdulatlan arccal: mit tükröznek a mélyben kútjaim. Som és Papi közt a kis akácerdőt, az égre célzott messzi tornyokat - mindent, mindent, míg felragyog fölöttem a reggel örök címere, a Nap. s belenézek az emberek szemébe, ragaszkodón szorítva meg kezük - hiszen úgy zuhanhatunk le, mint hogyha az ágat eleresztjük. Együtt élek a józan félelemmel, tudom, hogy jöhet autó, puska, kés - kiszámíthatatlan napfogyatkozás, s megkeseredik számban csók és méz. Halál, halál, ólálkodsz körülöttem, és egyszercsak már nem lesz több hitel. Hát megnézem mindennap a világot: magammal vigyem, hogyha hagyni kell. Pattog a rozsda című (1992) kötetének záróverse kát, ám talán lehet olyan fontos, mint a költői kvalitás. Ez pedig a megrendítő őszinteség és a mély humánum. (Ugyanez jellemző gyermek­verseire is, amelyekből egy kötetre valót 1994- ben Bogárbál címen szintén az én kiadómnak sikerült kiadnia: ezt a magyar kultuszminiszté­rium támogatásával.) Magam nem hiszek abban, hogy egy szépiro­dalmi teljesítmény megítélésében szabad eszté­tikán kívüli szempontokat is mérlegelni. Ez a szigorúság mondatja ki velem, hogy Kecskés Béla nem volt jó költő. Ám emberi nagysága mégis átvetült verseire, amelyeket - így és ezért - talán helyes nem csupán a költészet, hanem az emberi etika és morál serpenyőjébe is belehe­lyezve megmérnünk. így történhet meg, hogy egy nem elég jó költő versei mégis súlyosnak találtassanak. „Zaplakala, zhynula Slovenská krajína" Tisztelet, dicsőség a kossuthi vojna hőseinek! Nemcsik Pál 1848/49 eseményeinek jeles évfordulója köszönt a Kárpát-meden­ce népeire; emlékezik rá minden nemzetiség, ki-ki vérmérséklete szerint, ahogyan nemzettudata, kollektív emlékezete diktálja. A magyarság kitüntetett szerepet vállalt a szent világszabadság és a nemzeti függetlenségért folytatott harcban. Rajta kívül a nem­zetiségek sem nézték közömbösen a körülöttük viharzó esemé­nyeket. Volt olyan, aki a zászló alá maga jószántából csapott föl honvédnek, mások az önkény kiszolgálói lettek. Bennünk, neveltetésünkből kifolyólag 1848/49 emlékei négy­öt emberöltő múltával a hősiesen harcoló nép ismérvei szilár­dultak meg. Forradalmunk vezérei a hétköznapi események fö­lé magasodtak, a megtisztulás, önfeláldozás bajnokaivá ma­gasztosultak. Azóta nem engedünk a ’48-ból, s azóta zeng töreb- lenül: „Meghalt Kossuth-apánk, örökgyászt hagyott ránk!” Próbára tett bennünket az internacionalizmusra kényszerítő osztálytársadalmi próbajáték, szocializmus fedőnév alatt, de a vörös sapkás honvédeket, Gábor Áron, Bem apó, az aradi tizen­három vagy Klapka várvédőit, nemzetünk önmagára találásá­nak emlékét nem tudta kilúgozni agyunk tekervényeiből, szí­vünk rejtett zugaiból a nemzettudatot sorvasztó kurzus. Itt az alkalom, Hic Rhodus, Hic salta!, hogy a nép az emléke­zés ünnepén történelméhez méltó módon tisztelegjen a dicső múlt évfordulóján; Vigyázzbban álljon, ha még maradt benne tartás, és nem vált rút szibarita vázzá. A sztrecsnói piros virá­gok, amelyek a magyar honvédek vérétől fakadtak, napjainkra kissé elhalványultak. A mohi atomerőmű talán végképp elher- vasztja őket, társulván a kormányzat politikai akaratával. Tűzpi­ros lángolásuk azonban máig is él a társnemzeti minőségétől megfosztott felvidéki magyarság körében. Hazafiságunkat felfris­síteni, hagyományainkat méltó módon ápolni, a nagy évfordulók idején mi is odalátogatunk, ahol időnként Petőfi szobrát meg­csonkítják, emléktáblákat gyaláznak meg, ahol nemzeti tricolo- runk nem díszítheti a magyar családok otthonait. Változó korunk arra késztet bennünket, hogy az évszázadok óta fennálló status quót az egymáshoz közeledés szándékával őrizzük. Közelednie kell a megosztott világ részeinek egymáshoz, de nem a bekebelezés, az annexió, a leigázás, a könyörtelen in­tegrálás módján. Egymás lelkületének, gondolatvilágának, ha­gyományainak jobb megismeréséhez eltökélés, őszinte akarat és erőfeszítés kell. A magyar-szlovák sorsközösség buktatói, az összekuszált tár­sadalmi viszonyok megnehezítik dolgainkat; egyre nehezebb rá­találni a dzsungelból kivezető ösvényekre. Eligazodásunkat bizo­nyára segíteni fogja néhány helytörténeti adalék. * Miközben a lőcsei fehérasszony szemlét tart a tizenegy államfő találkozóján, míg azok piros kókuszszónyegen gyakorolják a lé­péstartást, mert jaj annak, „aki nem lép egyszerre!”, én emléke­zem hajdani gömöri barangolásaimra, amikor szóra bírtam a nagy idők tanúit. Mi maradt meg 1848/49 emlékeiből? Igazat szólt-e a dal: „Mindnyájunknak el kell menni!”, vagy „Ne félj hazám, te, szép Magyarország!” A hetvenes évek derekán Ibos András a Balog-menti Nagy-Ba- logdon még olyan szemléletesen idézte föl a harcba induló ma­gyar honvédek lelkesedését, mintha nagyapja helyett ő nézett volna farkasszemet a Hurbán-féle szlovák szabadcsapatosokkal. Ezek a bécsi udvar bérencei voltak, s mivel felingesztelték ókét, ahol lehetett, ott ártottak a szabadság eszméjétől rabul ejtett ma­gyaroknak. Á nép csak kostökösöknek titulálta őket, mert a sze- dett-vedett gárda katonáinak oldalán ott fityegett a kostökből ké­szített puskaportartó. A törvényen kívüli lovagok bármikor óhaj­tották kezükbe venni az események irányítását, tiszavirág-életú- eknek bizonyultak. Lehettek hurbanisták, Lenin-fiúk, Héjjas Iván legényei, nyilas keretlegények, avagy pufajkások, a történe­lem igazságot szolgáltatott a Balog völgyében éppúgy, mint az anyaországban. A nép jó emlékezetében nem a „percemberek” maradtak meg, hanem a szabadság és függetlenség neves és név­telen hősei. Ivánjában találtam rá Balyó József kéziratos emlékkönyvére az 1845-1877 közötti időről. Igaz, hogy csak a második nekifutás­ra sikerült átcsempésznem a magyar-szlovák „Maginot-vona- lon”. A szlovák vámőr okvetetlenkedése ellenére tanulmányoz­hattam, miként élte meg a kétkezi szegény paraszt az eseménye­ket. 1848-ról egy kummányit sem jegyzett föl; ha ráakadtak vol­na a Bach-huszárok, lett volna haddelhadd, talán még Kufstein is! Csak az 1872-beli jegyzetben érinti az eseményt: „... Éjszak nyugoton különös és félemlítő jel mutatkozott esteli hat órán át, a nép koszt pedig félelem honol, mert ilyenjeit tsak Nagy Kolera­kor (1831), és a 48-ba, a Magyar Forradalomkor észleltek, be kell hát vámunk, hogy később mi történik”. Szlovák anyanyelvű kútfőimet sem sokáig kellett faggatnom. Egy kövi-beli szlovák atyafi Kossuth szabadságharcának leveré­sét írásom címével zárta: „Zaplakala...” vagyis „Sírva fakadt, el­pusztult a szlovák vidék is!” A közel tízezemjá szlovák önkéntes úgy fújta panaszdalát a szabadságharc leverése után, mintha da­la Mozart Requiemje volna, mert a nép reményei a jobb élet, a béke és függetlenség iránt szertefoszlottak. Ha a szlovák obsitos visszaemlékezett Kossuth és Gergely háborújára, akik a dal sze­rint ,A németek ellen harcoltak”, „Protí Nemcom vojnú vedlí”, a ’48-as honvédeket mint bajtársakat emlegette, s csak azon búsla­kodott, hogy a vesztes háború után minden maradt a régiben. A hurbanistákkal ellentétben őszinte érzésekkel gondolok azokra a szlovák önkéntesekre, akik Kossuth zászlaja alatt har­coltak, igaz, nem vörös sipkában, hanem széles karimájú kalap­ban és bocskorban, de az örök emberi értékekért, eszmékért. * Egjnítt térdelünk az elesett hősök sírja mellett. Bárcsak az egy­más iránti türelem, a tiszta erkölcs, a józan ész együtt vezetné el mindkét nép fiait, 1848/49 örököseit egjr jobb világba. Hogy a Kossuth-dalok a szlovák emberek emlékeiben is elevenen élnek, annak bizonysága, hogy az igazi alapszerződés a két nép baráti kapcsolataiban valósul meg. Derűlátásom hadd fejezzem ki egy szlovák dal záradékával: „Nech zije Kossuth!”, „Éljen Kossuth!”. Szerzők Gál Sándor költő, író (Kassa), Balia D. Károly költő (Ungvár), Nemcsik Pál publicista (Borsodnádasd), Kecskés Béla (Kárpátalja) Az oldal szerkesztője: Serfózö Simon

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents