Észak-Magyarország, 1998. március (54. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-28 / 74. szám
f?* *:«fc;>íy M-Hétvígi MŰHELY ffimmsmmmmmmmximmmmm 1998* * Március 28., Szombat □ Napfivér-Holdnővér Festmények szárnyán Máger Ágnes: Önarckép Dobos Klára □ Hogy is van ezekkel a szárnyakkal? Bodonyi Csaba a tárlatnyitójában azt mondta: ha bejön erre a kiállításra valaki, rögtön érzi, hogy nemcsak a képeknek, de alkotójuk- nak is szárnya leket... • Már többen is mondták, úgyhogy lassan elhiszem... Talán Kondor példája alapján próbálkoztam én is szárnyak festésével. Rájöttem, milyen jó képkitöltő elem, azon túl, hogy van szimbolikus jelentése is. És egy-egy biblikus témához nagyon jól illik. D És ha az angyalról mint a Jóról” beszélünk? Ön tényleg ilyen jó ember? • Se szerénynek, se szerénytelennek nem akarok hatni, de azt hiszem, jó ember vagyok. □ Az itt kiállított képek, ha nem is feltétlenül témáiktól, színeiktől, mindenképpen „túlvilágiasak”, menny- országi szépséget árasztanak. Felidéznek egy Weöres Sándor-idézetet A teljesség felé című írásból: Alattad a fold, fölötted az ég, benned a létra.” Ön gyakran használja ezt a létrát - vagy a szárnyait?... • A létet az ember a teljességében próbálja megélni. És ahhoz nemcsak a föld tartozik hozzá, hanem a levegő, és minden más. Nem mondom, hogy minden pillanatban tudatosan, de azért próbálom úgy megélni az élményeimet, hogy belehelyezem azokat a világegyetembe. Nem tudok elfeledkezni arról, hogy én csak egy elem vagyok ebben az egészben. Ezen túl festészetileg is érdekel például a levegóperspektíva. Amikor tanulmányozza az ember, hogyan lehet megfesteni, hogy húsz méter, vagy ezer méter a mélység, vagy a magasság, akkor sok minden eszébe jut: a lét alapkérdései is... □ Tehát - Weöreshöz hasonlóan - törekszik a teljesség felé. Van itt esetleg olyan képe, amelyik leginkább kifejezi ezt? • Nem is tudom. Ön szerint? □ A város fölött?... • A város fölött! Elrugaszkodás a várostól. Ezt nap mint nap meg kell élni ahhoz, hogy létezni tudjunk. Muszáj egyfajta lebegésben lenni: kicsit lent, kicsit fent, szóval nem mindig ebben az ócska valóságban... □ Ha már a városról beszéltünk: igaz, hogy ez a szürke város inkább a grafikának kedvez? • Abszolút. Fantasztikus inspiráló erőként hatott, hogy amikor mi Miskolcra jöttünk, itt nagyon erős grafikus nemzedék volt. Akkor még lejárt dolgozni Csohány, Kondor, Rékassy. Az itteniekről nem is beszélve. Magyarországon itt volt először olyan gép - persze fú alatt -, amivel nyomtatni lehetett. Amikor én ide kerültem, akkor ez már szabadon virágzott, a grafika hazájának nevezték Miskolcot. A grafikai oldal rajzi vonatkozásai engem is nagyon erősítettek. ü Igazából grafikával nem foglalkozott? • Nem, bár rajzolni szeretek, és a litográfiába mindig szerettem volna belekóstolni, úgy érzem, jól tudnám csinálni. Feltétlen ki fogom próbálni... Végeredményben, hogy a város szürke, vagy nem szürke, az az alkotásokra nincs hatással. Hiszen a festészet belülről jön. Hogy valaki milyen festő, azt legkevésbé a környezet befolyásolja. Még a nagybányaiak is másképpen festettek, meg a plein air festők, vagy az impresszionisták is. □ A megnyitón Bodonyi Csaba elmesélte, hogy régebben nem kedvelte annyira a képeit, mert olyan „klasszikusak, megfoghatóak”. A képek ugyanolyanok ma is, csak az építész változott... • Ez nagyon jól esett. Azt egyébként tudtam, hogy Csaba esküdött az avantgárdra... Ebben az az érdekes, hogy én megszállottként végig arra gondoltam, hogy az az avantgárd, amit én csinálok. Ma is állítom, hogy a klasszikus avantgárdoknál a művészet egy kicsit véget ért. Ami utána történt, az nem is művészet, hanem tudomány, kísérletezés. Nem hiszek abban, hogy a művészet- utolérte a tudományt. Úgy érzem, ez sokkal lassúbb folyamat, hiszen a művészetnek inkább érzelmileg kell közelebb lennie az emberekhez, mint értelmileg. □ És ennek így is kell maradnia? • Igen. Régen mindig azt mondták, hogy a filozófia és a művészet viszi előre az életet. Ez egy darabig állt, aztán ahogy a tudomány kezdett felgyorsulni, a többi lelassult... Én úgy érzem, egyenletesen dolgozom: nem kalandoztam el ide vagy oda, különböző stílusirányzatokhoz, divatokhoz, hanem csinálom azt, ami érdekel. Az ember persze változik. Engem is befolyásolnak az olvasmányaim, befolyásol az idő és sok más. □ Esetleg a közönség? • Azt nem mondom, hogy nem fontos a közönség. De amikor az ember dolgozik, akkor nem gondol erre... (Máger Ágnes kiállítása a Miskolci Galéria Rákóczi-házában április 15-ig tekinthető meg.) Horváth Gyula Fehér fényben A folyó húrját szél pendíti, oly lágyan, oly szépen, hogy gyönyörű hangod megidézi a végtelen messzeségben. Szépséges szép két kezedhez, a szemedben csapkodó tengerhez, épülő sorsod falához, nyugalmad nyitott ablakához, arcod hóvirág-mosolyához, hulló hajad halálához, mond édes, mond édes! ki visz el engem innen? A folyó húrját szél pendíti, oly lágyan, oly szépen, hogy gyönyörű hangod megidézi a végtelen messzeségben. Fecske Csaba Lányok Lányok úsznak mint delfinek testük akár a márvány hajuk lebegő moszat szépek és örökkévalók kagylók halak medúzák testvérei ők halkan énekelnek látom ölük dús növényzetét kicsi kemény mellüket e szépívű kupolák alól a szerelem harangszava szól örökké parttalan tenger az idő áttetsző vizében lányok úsznak lányok úsznak mint delfinek Juhász József Tavaszi lázadás Kertek tolongnak szűk dűlők mentén, bürökkel, szikkel fenyegetőznek, hogy a tavasz áltündöklésétől viszolyogva - ők nem csatlakoznak a maszlagos szemfényvesztéshez. Kétes idők zavarodott hangja rémisztgeti gyermekeinket is, kik jövőjüket tervezgetik már, hogy áldozatok ne legyenek majd ez orbitális pályán, ahol annyi időelőtti meteorit és üstökös száguldozik, - Isteneink pedig hamisnak ítélik a hirdetett boldog életet. E ltemették Fenyő Jánost. Nem ismertem, s aligha szerettem volna - mindazonáltal gondolatban én is elhelyezek néhány kavicsot a sírjára. De a zsidók kegyeletének erről az ősi, szép szokásáról majd később. Amiért, valószínűleg, nem szerettem volna Fenyőt, az elsősorban az övében hordott fegyver. Mert az újságírás mégiscsak intellektuális pálya volna., (noha ismertem betonfejű re- daktorokat s kérlelhetetlen szerkesztőségi hajcsárokat) írás közben zavarja az embert, ha töltött pisztollyal hajol valaki fölé. Más dolog, hogy Balassi Bálint vagy Zrínyi Miklós fegyverrel járt hajdan, s még Petőfinek is volt egy toros botja. De én már csak lőfegyver nélkül szeretem a literátorokat, a művészeket, meg a magamfajta embereket. Ugyanannyira, hogy mikor - jó másfél évtizede - megtudtam az egyik színházigazgatóról, hogy munkásőr - mindörökre elment a kedvem a vele való találkozástól. Pedig dehogy voltam én ellenzéki! Egyik régi osztálytársam és barátom, a munkásőrség ~ szépen dekorált - kiválósága lett akkoriban, s máig sem romlott meg a viszonyunk. De őt egész családi múltja, hittel vallott hite erre predesztinálta; természetes készséggel öltötte fel és viselte az egyenruhát, hordta a fegyvert satöbbi. Még azt is megértettem, ha netán egy színész (Miskolcon nem volt ilyen) munkásőrnek öltözött, mert neki ez szerep. De hogy a vidéki tanárocska, akit jó- vagy balsorsa éppen egy kisvárosi színház élére állított, miért parádézik a társulat előtt munkásőrként, ez felfoghatatlan volt számomra. Soha senki nem kívánt ilyesmit tőlünk, s utóbb már maguk a funkcionáriusok is rühellték az efféle túlbuzgóságot. Ha már itt tartunk: gyanítom, hogy a túlbuzgók megbízhatatlanok. Valamit kompenzálni akarnak a nagy lihegéssel, a sűrű nyelvcsapásokkal. Tán negyedszázada is van már, egy főorvost interjúvoltam (ahogyan ez akkoriban szokás volt) közvetlenül azután, hogy kilépett a szavazó helyiségből. „Remélem, hogy megnyerjük a választásokat!” - mondá a mikrofonba búcsúzóul. Most említsem, hogy akkor csak a Hazafias Népfront jelöltjei győzhettek... Ez a szivar vagy hülye, vagy gazember - gondoltam, s persze kivágtam az inkriminált mondatot. Nos, a főorvos úr nem volt hülye.:. Későbbi bírósági ügyei azonban már nem tartoznak ide. Jobb, ha visszatérünk a kegyele- tes kavicsokhoz. A szokás, hogy a holttest fölé köveket helyeznek, még a vándorlások idejéből való. Mózes népe - hogy a sivatag vadjai ne férjenek a hátra hagyott tetemekhez - köveket halmozott az elhunytakra. Ezért van a zsidó sírokon, most is, virág helyett pár szem kavics. Apám sírján is leltem ily jelet, s két évtized múltán is hálás vagyok annak az ismeretlennek, aki a - kereszttel jelölt - hantra kődarabkákat rakott. Magam is átvettem a szokást; úgy gondolom, senki emlékét nem sértem ezzel, akármelyik felekezet híve , volt. Ám bennem az ősi gesztus - mert nem kötnek dogmák -, bizonyos metamorfózison ment át. Számomra mindegyik kövecske egy-egy kis szobor, amivel emléket állítok az elhunytnak. És olyan jó, hogy a kövekbe mindent (mindenkit) beleképzelhetünk! Sajnos a valódi szobor - a maga konkrétságával - megfékezi, gúzsba köti a fantáziánkat. Dehát miért kell nekem okvetlenül azt a Széchenyit látni, akit Melocco Miklós képzelt el? S nemcsak nekem, hanem százaknak, ezreknek, s még dédunokáinknak is. Holott, mindannyiunkban él egy Széchenyi- kép; mindannyian megformáltuk magunkban a legnagyobb magyar alakját. A sok vélemény közül egy művészettörténész frappáns megjegyezése a miskolci Széchenyiről: Nekem ez a szobor HITEL-telen. Vagyis a művész által megformált, elaggott figura, nem emlékeztet a Hitel szerzőjére; nem sugallja a nagy reformer eszméit. Persze, most darázsfészekbe nyúltam, ám véletlenül sem akarok vitát kelteni. A Széche- nyi-szobor - mint ahogyan minden térplasztika, relief, vagy emlékoszlop és tábla - szerves része lett életünknek Mindegyik hozzánk tartozik. És nemcsak arról vall, akinek emléket állítottunk, hanem a „hálás utókorról” is. Az utókor emberének íz-, léséről, gondolkodásáról és áldozatkészségéről. (Közönségesebben: anyagi helyzetéről.) Ahogyan az emberekkel, úgy a szobrokkal sem szabad manipulálni! (Más kérdés, hogy egy rossz film, vagy csupán hónapokig élő gyengébb színházi előadás, hatalmas izgalmakat kelt., míg az otromba szobrok - az épületeket nem is említve - századokon át árulkodnak az ízlés ficamról; például arról, ha a téma vagy az alak túl vagyon dimenzionálva. És már a szobrok leleplezésekor lelepleződik a megrendelő szervilizmusa is.) De ha már elkészült az a szobor (egy korszak ércbe, kőbe foglalt hódolata) akkor meg kell őrizni. Azt persze nem mondom., hogy a forgalmas főtereken, s azt sem, hogy időről időre koszorúzzuk, de ne pusztítsuk el; vigyük szoborparkba, múzeumba. Ne próbáljuk kitörölni az emlékezetünkből. Mert minden szobor mementó! És nem árt, ha ebben az amnéziára annyira hajlamos világban, figyelmeztetnek bennünket a szobrok. Mire? Hajdani nagyságunkra éppen úgy, mint egykori, vagy újabbkori esendőségünkre. Hogy mikor már mindent sikerült emlékezetünk lapjairól letörölni, akkor „álljon elő” a szobor és emlékeztessen, figyelmeztessen. Arra például, hogy mikor, kiknek és miért volt oly hálás a magyar nép. S persze arra is, hogy mikor, miként tudtunk egységes nemzetként megmozdulni.! Akkor érkeztem Miskolcra - 29 évvel ezelőtt mikor István főherceg (Palatínus Pista) lillafüredi látogatását megörökítő emlékoszlopot. el akarták távolítani a Hámori-tó mellékéről. A szoborbizottság ülése után azonnal a helyszínre siettem, hogy még lássam a művet. Kár volt annyira sietni; a vasból, öntött oszlop, azóta is a helyén... Akár Habsburg Ottó is meglátogat hatja legközelebb. S tán neki ké ne Görgey szobrát is megkoszo ráznia - a múzeum bejáratánál. Vagy ki. se kellett volna hozni Görgeyt a múzeumból? Persze, ezek csak szavak - szólóban. Gondoltam leírhatom mindezt, a kikiáltott sajtószabadság 150 esztendős évfordulóján, s a (nemrég újra deklarált.) szabad szólás örömét most is érezve. Hogy igazam van-e? A nagy igazságok kinyilatkoztatásának ideje lejárt. Jó, hogy lejárt. Jó, hogy nem kell „betanított formákban” gondolkodni. És mégjobb, hogy senki nem áll pisztollyal a hátam mögött. Eldönthetem., hogy kinek a szobrához járulok. N em, nem koszorúzok meg minden szobrot. De minden sírra elhelyezem a magam kövecskéit. Gyarmati Béla Szószólóban
