Észak-Magyarország, 1998. március (54. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-19 / 66. szám
1998. Március 19., Csütörtök SZÓLÁSTÍR Ésxak-MagyarorsxAg □ Az Észak-MagyarorszAg szólástér rovata Én nem hiszem, hogy... ... „normális vagyok” Minderre egyetlen példa: a Dunánk, kormányunk és jómagam. Sajnos, minden odafigyelésem (hírek, viták) ellenére sem tudom követni és felfogni kormányunk - alábbiak szerinti - „bölcs”, „meggondolt”, „következetes” lépéseit, nyilatkozatait. 1. Hágában győztünk, ha nem is 10:l-re. 2. A bíróság a fontosabb kérdésekben igazat adott nekünk. 3. Kiegyenlített, igazságos ítélet született. 4. Legmagasabb szintről emelt hangú bejelentés a parlamentben: „Hágában nem mi győztünk”. 5. „Mérhetetlen mennyiségű milliárddal tartozunk Szlovákiának.! (A bejelentés - párja ugyan pereskedő felek között nem igen akad - határozott csapás az ellenzékre. Kár, hogy úgy mellékesen az országra is, hiszen Szlovákiának egyenesen sugallja, hogy mennyivel követeljen még többet, noha a mi (fele) vizünkből ó termelt energiát magának és okozott környezeti és gazdasági károkat a Szigetköznek, tehát nekünk. Erről viszont szó sem esik.) 6. Március 25-ig megegyezünk. Punktum. Kormány dönt, aláír. 7. Apróbb problémák: a. az ellenzék demagóg módon kiabál b. félszázezren tüntetnek c. a koalíciós fogaskerekek csikorognak. 8. (Egy napig) nem ijedünk meg, majd dönt a kormány. 9. Ugyan már, ráér az december 31-ig is. (Addig hatástanulmányokat csinálunk, amit mások előtte szoktak, de ha már nem sikerült ilyen gyorsan aláírni?) 10. Ezzel (most!) tényleg Jóvá tettük” Meciart, aki majd időben „elüget” Hágába - mondja a buta ellenzék és Meciar maga. 11. Meciar egyetértene a magyar ellenzékkel és tényleg elmenne? Ugyan kérem! (Papírtigris II. - D. Zs.) 12. De ha el is menne, az is csak a mi jószándékunkat bizonyítja, hisz tárgyaltunk vele (még be is csaptuk - D. Zs.), így az újabb ítéletben majd mi „szenvedünk” nagy győzelmet. Most itt tartunk. Az egymást időrendi, de „logikai” sorrendben követő események után gondolkozom, hogy nem kellene APEH-mintára IQ-vizsgálatra mennem. De nagyon félek az eredménytől, mert dolgozó népünk (ugyan kicsit csökkenő arányban - GALLUP), velem ellentétben megérti - most már csak egy - pártját és kormányát és kész súlyos százezreket áldozni a zsebéből. Na, de miért ne tegye, hisz „bőven” van neki? Én sajnos az IQ-m mellett ebből is hiányt szenvedek. Dobos Zsolt, Miskolc Köszönet Köszönetem fejezem ki a Szentpéteri kapui kórház idegsebészetén dolgozó Skapinyec főorvos úrnak és Lajgut adjunktus úrnak és az akkor ügyeletben lévő doktornőnek, akik az én 28 éves drága lányomat nagyon súlyos, életveszélyes állapotból felgyógyították. Visszaadták kis családjának és szüleinek örömére. 1998. január 25-én agyműtétet hajtottak végre lányomon. Az intenzív osztály dolgozói mindent megtettek azért, hogy egészségi állapotát visszanyerje. Betegágya mellett állandóan őrködtek. Nem találok szavakat azért a fáradhatatlan munkáért, amelyet gyermekem gyógyításáért tettek. Ma már a lányom jár és beszélget, elképzelései vannak a jövőjét illetően. A súlyos műtéthez képest állapota csodálatos. A köszönet mellett az osztály dolgozóinak hasonló sikereket és eredményes munkát kívánok. Lengyel Istvánná, Encs Két darab ötezres — egyhavi nyugdíj Azzal a kéréssel fordulok ahhoz, aki március 6-án pénteken, Tiszakarádon két darab ötezrest talált, juttassa el a polgármesteri hivatalba. Én egy rokkantnyugdíjas vagyok, ez az összeg egyhavi nyugdíjam. Bízom benne, hogy a megtalálóban van némi becsület és visszajuttatja nekem a pénzt. Ezúton is köszönöm és meg fogom hálálni. Barnáth Istvánná., Tiszakarád Vegyük tudomásul: a dohányzás káros Az Észak-Magyarország február 27-i számában Füstölgők társaságának helyi páholya alapításáról megjelent cikk megdöbbentett és elszomorított. Olyan jogszabályt követelnek, amelynek a dohányzók érdekeit kellene összeegyeztetni a nemdohányzókéval. Tessék már végre tudomásul venni, hogy a dohányzás nagyon káros szenvedély. Világstatisztikák igazolják, hogy egyes megbetegedések - szívinfarktus, érszűkület, tüdőrák, nem is beszélve az idült hörghurutról - sokszorosan nagyobb százalékban fordulnak elő a dohányzók, mint a nemdohányzók között. De a dohányzás ellen azért is fel kell lépni, mert károsítja a nemdohányzók egészségét (passzív dohányzás). Vajon helyesen jár-e el az a népnevelő, aki szájában füstölgő cigarettával próbálja szépre, jóra tanítani az egyszerű embereket? Egy másik nyilatkozó szerint, a légszennyezés jobban károsítja az egészséget mint a dohányzás. Erről az az ember jut eszembe, aki a jégverés alatt baltával esik neki a szőlőtőkéinek „lássuk Uram Isten, mire megyünk ketten!” De ami miatt tollat fogtam tulajdonképpen, az Czeglédy László háziorvos kijelentése: „A dohányzás elleni fellépés egy hecckampány. A káros mellékhatások kiküszöbölhetők.” Ugyan hogyan? Kérdem én, aki negyven évet töltöttem el tüdőbetegek ágya mellett és nap mint nap szembesültem ennek a káros szenvedélynek a romboló hatásával. „Nem vagyok hajlandó figyelemmel lenni vendéglátóm tilalmára.” (No comment.) Itt valami elírás lehet, amit sürgősen helyesbíteni kell. Nem tudom elképzelni, hogy egy háziorvos, akinek a gyógyításnál talán fontosabb feladata a megelőzés és egészségnevelés, ilyen kijelentéseket tegyen a harmadik évezred küszöbén. Tudatosítani kell e káros szenvedély rabjaiban, hogy nekik csak kötelességeik vannak a nemdohányzókkal szemben. Az egyéni szabadságjogot egy bizonyos határon túl, alá kell rendelni a társadalmi érdeknek. Mindnyájunknak ésszerű korlátok között kell élnünk, ellenkező esetben anarchia következik be. A páholy tagjai iskolázott emberek. Nem gondolnak az írástudók felelősségére? Nem akaiják népüket magas fokon tanítani? Tisztességes társadalom minden módon igyekszik tagjainak testi és lelki egészségét megvédeni, az azt fenyegető veszélyre a figyelmet felhívni, adott esetben még szankcionálni is. (pl. közlekedési kihágás.) E téma kapcsán felmerül még egy másik kérdés is. Meddig köteles a társadalom helytállni azon tagjaiért, akik állandó figyelmeztetés ellenére szándékosan teszik tönkre egészségüket? Mit szólnának, ha a nemdohányzók azzal az igénnyel lépnének föl, hogy azon betegségek esetén, melyben a dohányzás rizikófaktorként szerepel, a kezelés költségeinek bizonyos százalékát a dohányosok térítsék meg, kapjanak kevesebb táppénzt és csökkentett rokkantnyugdíjat? Úgy gondolom, a páholy tagjai elsősorban a saját, de a társadalom érdekében is akkor végeznének hasznos tevékenységet, ha nem jogokat vindikálnának maguknak, hanem káros szenvedélyük megszüntetésében segítenék egymást. Dr. Varjas József tüdőgyógyász szakorvos Szent Ferenc Kórház, Miskolc Az emberiesség csúcsa Történt pedig, hogy unokahúgommal Budapestre készültünk, mert én már bizony a 85-ik évet taposom. Előzó nap megbeszéltük, hogy másnap reggel 3/4 7-kor találkozunk a Tiszai pályaudvar előcsarnokában, a vonatok indulását jelző táblánál. Én időben elindultam a nyugdíjasházból, majd a Petőfi téren át akartam szállni az 1-es autóbuszra. És pont az APEH háza előtt a járdán megbicsaklott a jobb bokám, és máris a földön voltam, ahonnan mái' nem tudtam fölkelni, mert combnyaktörést szenvedtem. Persze, a járókelők közül jöttek segítségemre, különösen egy fiatalember próbált lábra állítani, de nem ment. Majd jött egy meglettebb férfi, aki hozott valahonnan egy pokróc-félét, amire ráfektettek. Majd az illető ment telefonálni a mentőkért, addig már csak ő volt mellettem. Ugyanakkor én hangosan sopánkodtam, hogy most mi lesz az állomáson a húgommal, aki ott vár engem. Az illető férfi vigasztalt, hogy maid csak megoldódik a dolog. Amikor a mentők megjöttek, és mielőtt elindultak volna velem, az illető férfi (akinek a nevét nem tudtam még ekkor) papírt kért a mentősöktől és föb'rta a húgom nevét, hol vár stb. Én ennek akkor nem tulajdonítottam semmit, csak a vigasztalást sejtettem benne. Nos, délután megérkezik a húgom a kórházba, mondja, hogy reggel egy férfi szólította a nevét, ahol engem várt, TOVÁIiBRA IS VÁR/UK OLVASÓINK kiútig}okról Szóló véleményét, észrevételeit. A rovatba beküldött leveleket terjedelmi lehetőségeinket figyelembe véve esetenként kénytelenek vagyunk szerkeszteni, tömöríteni - minden esetben ügyelve az eredeti mondanivaló megtartására. A személyeskedő, bántó hangvételű, a jogrendet, az etikai normákat sértő írások természetesen e helyütt sem jelenhetnek meg. Nem tudjuk közölni azokat a leveleket sem, amelyek nyelvi-nyelvhelyességi okokból oly mérvű beavatkozást igényelnének, ami gyakorlatilag az eredeti szöveg átírását jelentené. Nem foglalkozunk a névtelen levelekkel, aláírásként pedig a teljes név helyeit monogramot csak akkor használunk, ha ez a szerző' védelmében valóban indokolt. A Szólástér rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. JOGSEGÉLY. Felhívjuk az érdeklődök figyelmét, hogy jogsegélyszolgálatunk március 23-án, hétfőn délu tán 4~ü óráig a Sajtóház II, emeletén, a 212-es szobában áll rendelkezésükre. Tanácsokat és felvilágosítást ad Demeter Lajos ügyvéd. Négy nap a miskolci Erzsébet kórházban Azon a február 17-én kedden korán délelőtt váratlan epe vagy vakbél gyanúja kényszerített a legnagyobb sürgősséggel háziorvosunk intézkedésére, hogy jóformán mezitláb, azonnal taxival, hát már ott találtam magam az egyetlen kedves hozzátartozóm kíséretében a sebészet III. emelet 56. szobájában. Az ambulancia, az ultrahang, előtte a kikérdezés... és tapasztalat alapján... azonnali mútét. Aláírás, hogy beleegyezem, De..., a kissé idős kor ....csak a 93. é v, a minden gyógyszerre érzékeny természet... Elaltatni ugyan tudná, hanem a fölébresztést már egész biztos nem produkálhatná. Az újabb szigorú vizsgálat. Valami van. Amit csak majd az a szörnyeteg rétegesen fényképező röntgen fog szavahihetően eldönteni. Eldöntötte. Van valami. De hát, mégis csak gondolkodni, a meglévő akadály miatt. Műtét nem lesz. Ha akár milyen hihetetlen, de legjobban nekem, hogy nem izgultam. Tudom, de nem hiszem a legsúlyosabbat. Mivel a kórháztól úgy irtóztam... még látogatóba se mentem, úgy kb. 80 évvel ezelőtt, mert a családunkban fekvő beteg sose... csak hirtelen halálok. Hát nem gondoltam volna, hogy hosszú életemnek ez a négy napja, nem hazudnék, ha azt mondanám, nem felejtem el, olyan kedves volt, kifogástalan minden. A legfelsőbbektől, a padló, szépítő Éváig, a mentősök, külön figyelme. És minden... A belső meleg emberi együttérzés az, ami kisugározva teszi még vonzóbbá és sokkal szebbé, naponta váltakozó, de mindig egyformán a legfigyelmesebben szolgálatra kész együttest. Most ebben a teljesen fejre állított fordított világban én nem is tudom, nem csak álmod- tam-e, hogy ilyen fiatalság is van? Nem álom... Hiszen ott voltam... És remélem, hogy az ott megforduló és távozható minden beteg nevében csak a legőszintébb köszönetét mondhatjuk. Én még külön. Köszönöm a már ritka embei'i- séget. B. Örzsenéni, Berneczky Erzsébet Miskolc (A fenti levelet annak különös hangulata miatt szó szerint, javítások nélkül közöltük, a szerk.) Konfliktus = szegénység?! Szomorú esetnek volt szenvedő alanya nejem, aki az elsős, negyedikes és nyolcadikos gyermekünkkel iskolai farsangra ment. Mondja is, bár ne tette volna. Nyolcadikos fiunk ugyanis konfliktusba keveredett. „Multi-gazdag” osztályfőnöke megszólította szegény, 14 éves osztálytársát, aki ifjú hölgy, hogy mivel koszos, gyúrödt a ruhája, álljon ki, nem táncolhat. Mondani sem kell, hogy a tömeg előtt megpirított kislány szégyenében elsírta magát. Ezért a fiam szolidaritását adta, és ő is megtagadta a közös és a betanult táncot, majd az anyja mellé ment. A „kardos”-jellemű pedagógus követte fiamat és ráparancsolt: „Táncolj, mert lekeverek két frászt!” Nejem meglepődött eme pedagógiai bravúron és azt felelte: „No, ha eddig fejlődött a tanári tudás, akkor tegye, játssza le.” Erre a pedagógus odafordult a gyermekhez és felszólította: „Takarodj ki a rendezvényről!”. Nejem szintén reagált: „Nem megy senki sehová, egyszer azért nem, mert fizettünk érte, másodszor azért nem, mert ez nem egy tanár hangneme, így a kutyákkal sem beszélünk.” Este a család, a barátaink, akik tanúi voltak ezen nem mindennapos pedagógiai esetnek, elmondták a történteket. Azonnal telefonáltam, felhívtam az érintett pedagógust, és kértem, követeltem a magyarázatát, hogy nejemmel milyen jogon engedte meg az arrogáns hangot, és figyelmeztettem, ez az eset nem mindennapi, tehát sajtóértékú. Gyermekemet is kérdőre vontam, tett-e olyan megjegyzést, amely neki a felnőttel szemben nem megengedhető volt. Nemmel felelt a fiam, sót, szinte visszavonultan viselkedett. Arról is kérdőre vontam, hogy érzi az igazát a kislánynak: Biztos-e abban, hogy helyes volt a szolidáris viselkedés? Fiam határozottan felelt, igen, igazát érezte, és vállalja a tanári megtorlást. Kérdem, lehet ilyen? Nejem egy pár nap után felkereste az iskola igazgatóhelyettesét, és az érintett osztályfőnök társaságában az ügyet tárgyalták. Meglepő volt a benyomása. A pedagógus szembe meghazudtolta, sőt letagadott mindent. A gyerekre hárított! így én is felkerestem az igazgatóhelyettest, és elemeztük a dolgot. Ó elmondta, hogy a gyermek már bevallott mindent, azt, hogy megértette az osztályfőnökét. Ja! Még jó tanácsként hozzátette, ne féljek, a gyermekeinkkel nem ....ki, és hat néha a djak egy-egy pofont a gyereknek. A fiam nem beszélt senkivel, és nem volt mit bevallania. Ez igen. Tűnődöm. A fiam, aki mellesleg nem zseni és még csak nem is kitűnő tanuló, előttem felnőtté vált. Pofont, csak mert szolidáris volt és igazságérzete miatt esetleg lázadt, neki nem adtak. Azon azonban elgondolkodtam, hogy a mai gyermekek ebben a korban mennyire „Nyilas Misik”? De azon is, hogy mi felnőttek, pedagógusok már-már pofonok mögé rejtjük szakmai gyengeségeinket. Sőt, hazudunk és hazudtolunk, szembe, szemrebbenés nélkül, arrogánsán. Igaz is, ezzel a mondattal nyugtázta az igazgatóhelyettes a dolgot: .Nyugodjon bele, a gyerek ezt egy év múltán elfelejti.” Bár így lenne! Bár csak elfelejtené, hogy azok. akik ót okítani hivatottak, hazudnak, mentegetőznek és így győzik le a ma „Nyilas Misi” szereplőit, az újkor szegénységében, nyomorában. Mindez szerep? Csapda? Pedagógia? Egy biztos: nem pedagógiai út! Aradi Pál, Ózd és közölte vele, hogy ne váljon, mert baleset ért, és már elvittek a kórházba. Képzelhető a meglepetésem és megdöbbenésem ekkora humanizmuson. Elhatároztam, hogy ha felépülök, felkutatom ennek az embernek a kilétét, hogy megköszönjem neki, és világgá kürtöljem az ilyen emberi együttérzést és segítségét Hát most, hogy' hazajöttem és már bottal többet is tudok járni, sikerült megtudnom kilétét. Seremen Iván a neve, és az APEH dolgozója.. Még nem sikerült vele személyesen találkoznom, mert gépkocsivezető és állandóan úton van. De addig is ezúton ország-világ előtt akarom leróni hálámat ezért az igazán rendkívüli ritka jócselekedetért. Azért is kérem levelem közlését, nem én miattam, hanem a tény miatt. Mert hiszen az emberekben annyi jóság van, csak a mai rohanó világban, a nagy hajsza eltakarja nundezt. Ezért is jó a sók rossz közé beókelni a jókat is, hogy ne csak a csúnyaságok kerüljenek felszínre. Ugyancsak kiemelném a kórház dolgozóinak igazi emberséges munkáját, hiszen majdnem kéthavi ottlétem alatt (baleseti sebészet és rehabilitációs osztály) - módomban volt bőven mindezekről meggyőződnöm és tapasztalnom. A nővérek mellett megemlíteném dr. Kazacsay Ferenc és dr. Simon György főorvosokat, valamint dr. Süttó Endre oszt orvost, akik a fizikai gyógyulást lelkes biztatásukkal és bátorításukkal is elősegítették. Bátorkodom a magam és a többi beteg nevében is hálánkat és köszönetünket kifejezni. Soóky István ny. vasdiplomás tanár-, Miskolc
