Észak-Magyarország, 1998. január (54. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-16 / 13. szám
CJ r« Mohit Halmos Ildikó /\ gondolat előbb csak apró kezdemény volt, nem is fogalmazódott meg igazán. Aztán nőtt, növekedett, egyre inkább alakult, körvonalazódott. Végül megszületett, elhatározássá formálódott: igen, veszek egy mobiltelefont! Nem árt, ha az embernek van telefonja. A mobil meg különösen előnyös, mert mobil. És pont annyiért megkaparinthatom, mint egy vezetékeit. Csak kicsit gyorsabban. Tehát irány a szalon. Kényelmes szék, nyugtató színek, kedves arcok. Kérdik, mit szeretnék, megbeszéljük, kiválasztjuk, örülünk. Megvan a csomag, és megvan hozzá a pénz. Gondolom, kifizetem, oszt' megyek is. Nem úgy van az! Mert mi van, ha nincs munkahelyem, aztán majd csinálom a százezres számlát, nekik meg nem lesz miből levonniuk? Ennyire ramatyul néznék ki? - gondolom magamban, és sértődöm meg, de azonnal. Majd, mivel eldöntöttem, mobil nélkül most már egy tapodtat sem, angyali mosollyal készségeskedem elő táskámból a személyimet. Nem elég. Aztán az újságíróigazolványomat. Ez sem elég. A díler arca még mindig fagyos. Előszedem a jogsim, autóm forgalmiját, a tébé- és az adókártyám, sőt még a menzabefizetést igazoló szelvényemet is az orra elé dugom. Még mindig rázza a fejét. Az útlevelem kellene neki, meg egy frissen rendezett közüzemi számla. A frissen rendezettek otthon vannak, teásdobozba rendezve, az útlevél meg a fiókban. Pech. Bár az a tény, hogy majd' egy évtizede kiadtak a nevemre egy útlevelet, még nem garantálja, hogy kifizetem a telefonszámlát, érvelek,, de vitának helye nincs, a mobil marad. Tovább sétálunk, nézelődök. Betévedek az egyik üzletközpontba. Jé, ott is egy mobildíler! Odamegyek, érdeklődöm, vásárolhatok-é. Van nálam személyi, meg jogsi, meg forgalmi, meg tébé, adó, de.... -,,A személyi elég."- mondja, és már csomagolja is vágyaim netovábbját. Hirdeti a semmit Aki nem ismerte régen, ma már töprenkedve állhat előtte: vajon mi célból hegesztették össze, s állították itt fel, a Király utca útszéli gazosában. Arra már én sem emlékszem, mit hirdetett, mindenesetre bizton állítom, hogy formabontó hírdfetőoszlop- hoz van szerencsénk. Azt erősen kétlem, hogy kikutatható lenne, kinek volt fontos egykor bármit is világgá kiáltani rajta, azt sem gondolom, hogy engedélyt kértek volna az elhelyezéséhez. Mindenesetre az eléggé nyilvánvaló, hogy jogos tulajdonosa megfeledkezett róla. Vagy legalább is nem ér neki any- nyit, hogy elszállíttassa a feledékenység és nemtörődömség eme relikviáját. Ezért bátran ajánlom a fémgyűjtők figyelmébe! Fotó: Vajda János Kínos-kanyargós ösvényeken Szalóczi Katalin Miskolc (ÉM) - „Minden voltam, csak hercegprímás nem... Mellesleg hatvanévesen elvégeztem a teológiát... Miért? Mert érdekelt... Hasonló volt az életutam ’45-től, mint az egykor katonatiszt bátyámé, de az övé még keményebb volt, neki a börtönből is kijutott ’56-ban. Nem jó rá még emlékezni sem...” Ilyen szakadozottan indult a beszélgetés Urai Istvánnal. Nem csoda, hiszen élete is többször akadt el, váltott irányt. De végül csak összeállt a kép: egy félbevágott polgári család története, Kühne Andor családjáé (akiről éppen egy hete írtunk a bükki turizmus története kapcsán), és öt gyermeke közül a legkisebbé: Urai Istváné. Kései regény- Nevemet nagyanyám (Kaffka Gyuláné urai Uray Margit) nevére változtattam, mivel ez a legrégebbi magyar ág a családban, amelyet 1056-ig tudok visszavezetni. István kései gyerek volt, a szülei ezüstlakodalmán még csak hatodik esztendejét taposta. Arra azonban jól emlékszik: két bátyja akkor már mint katona jött haza a családi eseményre. Nem tagadja, el is kényeztették. Nemcsak az idősebb nővére, Judit, de az édesanyja is.- Én voltam a vigasza Noémi halála után. 0 ugyanabban az évben halt meg, amikor én születtem. A gyermekkora boldog volt, amit apja vidám természete, anyja végtelen finomsága, a testvérek szeretete határozott meg.- Anyám kivételével valamennyien jártuk a Bük- köt, az ország legvadregé- nyesebb hegységét. Életemben először Istállóskő- re Laci bátyám nyakában jutottam fel... Anyámnak három neve volt: Georgina, Júlia, Ibolya. Halála után - jól emlékszem - azt mondta nekünk a család egyik ismerőse: Ibolya nálunk fogalom volt, csodálatos nő volt. Én is úgy emlékszem rá. Sajnos, az ötéves kislánya halálába maga is belebetegedett. Nem segített a szanatórium sem. Tizenkét éves voltam, amikor eltemettük. Az édesapja vidám természetét még a halála alakalmából a Turisták Lapjában közölt nekrológban is kiemelik: ,A társas kirándulások lelke volt, finom tréfáival, szellemes szójátékaival felvidította útitársait. .. Egy-egy odavetett szóval megkönnyítette a kényelmetlenségek elviselését.”- Apám nem kedvelte a kínálgatást. 0 csak azt szerette enni a kiránduláson is, amit a felesége készített, és nem is fogadott el semmit másoktól sem. Ha pedig mások kacsingattak az ő elemózsiájára, azt azzal hárította: „az én süteményem gipszből készült”. Született is róla egy rigmus: Kühne Andor az ötödik/ aki mindenkivel kötődik/ gipszes süteményt majszol/ cipőnkre pontot rajzol. Megtudom: azért nevezték el róla épp a Já- vorkút-Sebesvíz közti utat, mert az volt számára a legkedvesebb. A svéd fenyvesben egy sziklán áll középső fia, Kühne Pál verse, ércbe öntve: Öreg fáknak helyén/ Új saijadék nőtt már/ Füves ösvényeken/ Másik nemzedék jár/ Régi nyomra ráhull/ Az idők avarja/ S mint kedves emléket/ Szelíden takarja.- A Lévay utca 23. alatti házat, itt Miskolcon, apám építette, a két nővérem és én ott születtünk. Három nagy szoba és. egy pince tartozott hozzá, a kertben néhány gyümölcsfa állt. Mikor apám kedvező, bankigazgatói állásajánlatot kapott, ’29-ben, Putnok- ra költöztünk. Ott három helyen is laktunk. Szép emlékek fűznek ahhoz a városhoz is, kivéve anyám halálát: a teniszezések, az első szerelem, a cserkész- táborok... Ott kezdetem el az elemit, a polgárit, aztán különbözetivel átjöttem a Fráter Gimnáziumba, Miskolcra. Akkor aztán meg akart buktatni egy tanárom, mondtam neki, hagyjon engem békén, elmegyek inkább máshova, így Rozsnyón érettségiztem. Az idén nyáron tartjuk az 57 éves találkozót, de sajnos már csak felénél is kevesebb létszámmal. Lassan elfogyunk... Nem könnyű visszateKühne Andor, 1874-1944, bankigazgató; felesége: Kaffka Georgina, 1883-1935 (Kaffka Margit testvére) - archív képünkön. Gyermekeik: Kühne László 1906-1996, gimnáziumi tanár, a Megyei Természetbarát Szövetség főtitkára; Kühne Pál 1909-1996 honvédszázados a II. világháborúban, majd tartalékos alezredes; Kühne ludit, 1913- , gyógyszertári asszisztens; Kühne Noémi 1918-1923; Urai (Kühne) István 1923-. relni a beszélgetés fonalát a háborúra. Mély sebek- Háború után, minthogy szüléink már nem éltek, visszaköltöztünk mindannyian Miskolcra, Pali bátyámat kivéve, aki mint Horthy-tiszt még jó ideig vörös posztó volt. Pedig mennyire imádták a katonái! Ő Gödöllőre, majd Pestre költözött. Mikor hazajöttem a fogságból, nem volt saját lakásom, évekig Laci bátyám családjánál laktunk Judit nővéremmel, a József Attila utcában. Aztán megnősültem.- Szóval fogság is volt - kapok a szón. Urai Istvánon látszik, igen mély sebeket nyitogatok.- Egy Moszkva melletti kényszermunkatáborban voltam, hét hónapig. Havat ittunk, a szemétdombról étkeztünk. Egy kidobott rohadt krumpli valóságos kincsnek számított. Én végül is egy állatorvosnak köszönhetem, hogy mint beteget, hazaengedtek. Megkértem, mondja azt az orosz orvosnak, hogy szervi szívbajom van. Egyéb ott aligha számított: akin még volt hús, azt dolgoztatták, míg bele nem gebedt. Kevéssel azután, hogy én eljöttem - tudtam meg levelezés útján - kipusztult a tábor. Hazafelé jövet is sokan meghaltak az egy hónapos úton. Azt nem tudom, a szerelvényen hány ember volt, de az egyik állomáson száz megfagyottat dobtak ki. Azt viszont pontosan tudom, hogy az én vagonomban huszonötből nyolc ember meghalt. Hazafelé mindenki ott szállt le, ahol akart, de én elmentem Budapestig, ott kaptam hivatalos igazolás. Gondoltam, sose tudni, mikor lesz rá szükség. Aztán két napig jöttem visszafelé Miskolcig vonaton. Egy ideig munkaképtelen voltam, össze volt fagyva a lábam, két bottal jártam. Míg fel nem épültem, a nővérem kis fizetéséből éltünk. Ami nem veszett- Mi lett a putnoki házzal?- Szinte mindenünk odaveszett. A házunk elé egy akna esett, Judit és a sógornőm a szomszédban volt, onnan nézték végig azt is hogy a megmaradt értékeket hogyan viszik szét az oroszok. Úgy „megszabadítottak mindenünktől”, hogy mikor a fogságból hazaértem, nem volt mit felvennem.- És a két bátyja?- Pali bátyám előbb jött haza az amerikai fogságból, mint én„ Laci - aki több szovjet munkatábort is megjárt - később.- Hogy sikerült felépülni? - tudakolom.- Úgy tértem magamhoz, hogy jártuk a Bükköt. Ötödmagammal. Úgy hívtuk magunkat - Judit, egy fiatal hadbíró, két lány meg én - hogy: ötösfogat... Aztán harmincöt évet lenyomtam a vasgyárban. Olyan főnökeim voltak: nem hitték, hogy nem voltam tiszt a Horthy-hadse- regben. Igazolhattam én, hogy csak karpaszomá- nyos szakaszvezetőségig vittem, nem hitték el. Hiába, ilyen társaság volt... A továbbtanulás is kilátástalan volt, de egy normálisabb állás se jöhetett szóba. Egyetlen előnye volt: megerősödtem a fizikai munkában.- És a teológia?- Hatvanéves koromban végeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán. Tíz éve megözvegyültem, azóta igen megöregedtem. A fiam harmincéves, na- gyon-nagyon jó gyerek. A gondozószolgálatnál általános szociális szak- asszisztens. Még nem találta meg az igazit, így kettesben lakunk. Együtt is szoktunk kirándulni, számtalanszor megtettük már az apámról és a nagybátyámról elnevezett utakat. Miskolci lokálpatriótának vallom magam, lelkesedem mindenért, ami fejlődést csak látok a városomban. A rombolás, a vandalizmus, a szemetelés pedig elszomorít. De kell, hogy jöjjön egy emberibb korszellem... (Köszönet Pócsi Márton olvasónknak, aki előző cikkünket olvasva létrehozta a találkozást Urai (Kühne) Istvánnal.) Epilepszia: titkolt, „kőkorszaki” tabu Miskolc (ÉM - PTA) - A tapasztalatok szerint az emberek szemlélete az epilepsziás betegekkel szemben még mindig „kőkorszaki”. Sokan nem tudják, mi ez a betegség, és hogy mit lehet, illetve tilos csinálni egy epilepsziás roham szemtanújaként. Bár gyógyszeres kezeléssel teljesen tünetmentessé tehető a betegség, munkát alig-alig adnak epilepsziásnak. A fél éve alakult B.-A.-Z. Megyei Epilepsziával élők Szervezete többek között ezen is szeretne változtatna- Az epilepszia a huszonegyedik század küszöbén is tabu. Sokan szégyellik és titkolni próbálják a betegségüket - mondja Nagy Ká- rolyné, a szervezet elnöke. - Van, hogy csak esténként jelentkeznek a rohamok, ami még meg is könnyíti a titoktartást mások előtt. Legalább is egy ideig, amíg nem jelentkeznek sűrűbben a tünetek. Tudom, hiszen magam is epilepsziás vagyok: néhány kivétellel, az emberek szörnyülköd- nek a rohamok látványától, és eszük ágában sincs segíteni. Az egyik tagunk nemrég arról panaszkodott, hogy kirabolták az utcán, mikor rosszul lett. Olyat is ismerek, akit egyszerűen bolondnak néznek és mondanak a falujában emiatt. A szervezet létrehozásában a Diósgyőri Kórház idegosztályának főorvosa, Kovács Gabriella is segített. Munkájára a megalakulás után is nagy szükség volt. A tagok között is akadnak olyanok, akik gondjaikkal nem szívesen fordulnak másokhoz, még orvoshoz sem. Többek között ezért tartanak az összejövetelek előtt orvosi előadásokat.- Az epilepsziának rengeteg fajtája van, és szerintem fontos, hogy ne csak a sajátunkat, de mások bajait is megismerjük. Vannak viszont olyan tényezők, amelyektől minden betegnek ajánlatos óvakodni. Ilyen például az alkohol, a kialvatlanság, vagy a fiataloknál a diszkózás. Éz utóbbi főként a fényjátékok, na meg az előző két dolog miatt tiltott. Az egészségeseknek pedig leginkább arról kellene tudniuk, hogy a rángógörcsökön nem lehet gyógyszer nélkül segíteni, így fölösleges roham esetén lefogni a testet. Arra viszont ügyelni kell, hogy komolyabb sérülés ne érhesse a rázkódás miatt a beteget. A szervezet fél éves működése során több kirándulása, előadása és találkozója volt, s mára igazi jó társasággá kovácsolódtak. A tagok száma is nőtt, a kezdeti huszonkét ember helyett ma már' több mint harmincán vannak. A családsegítő szolgálat közreműködésével nemrég sikerült irodát nyitniuk a városban (ez a Fazola Henrik u. 4. alatt található), ahol hétfő délelőttönként állnak a segítséget kérők rendelkezésére. A szervezet legújabb célkitűzése, hogy pénzkereseti lehetőséget, elfoglaltságot találjon tagjainak.- Ha a rokkantsági nyugdíjat az állam valóban megszünteti, vagy csökkentik annak mértékét, mint ahogyan tervezgetik, az egyesületi tagok legalább 95 százaléka súlyos anyagi gondok közé kerül. Van, aki így is alig tízezer forintból tartja fenn magát és a gyermekeit. Az idei első közgyűlésünkön már beszéltünk arról, hogy kereseti lehetőség után kellene nézni, de nehéz megfelelő elfoglaltságot találni a rohamok miatti sérülésveszély miatt. A szőnyegszövés ötlete viszont mindenkinek tetszett. Az egyik tagunk ideadná a szövőszékét, és már azt is tudjuk, kihez kell fordulnunk a betanításhoz. A tanfolyam díjára valót pedig megpróbáljuk a minket támogatóktól és/vagy az önkormányzathoz beadott pályázatokból előteremteni.
