Észak-Magyarország, 1997. december (53. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-19 / 296. szám

ma MaoyakokszAo Mm 1997. Dickmbir 19.. Whtik mm® .Cl TÖRTÉNETEK Hideg Bujdos Attila Előre kiabál az utas a villamosvezetőnek.- Tessék már ráadni a fűtést. Most a hideget fújja... Es tényleg: ebben az amúgy is dermesztő esté­ben fagyos fuvallat nyaldossa az ember lábát.- Nem jó a fűtés - jön a válasz a vezetőfül­kéből. - Ha fázni tetszik, szálljon le... Ez persze nem feltétlenül volna a legjobb meg­oldás. Az utasnak ott sem lenne melege, rá­adásul caplathatna úti céljáig. Alighanem mind­ez végigfut az ő agyán is, mert felmordul. -Minek vesznek ilyen villamosokat, ha egy­szer képtelenek fűteni... Az én adóforintjai­mat is ilyen vacakokra költik... A hangját lassan elnyomja a villamoszai, és a sziszegő hang: dől a hideg a légbefúvóból... ÉSZREVETTÜK - SZÓVÁ TESSZÜK A városlakók keveslik, amit a megyeszékhely önkormányzata a zöldterületek ápolására költ. A városháza szerint fontosabb célokra sem fut­ja. Részben talán emiatt is követi a helyható­ság azt a gyakorlatot, hogy csak arra áldoz, amire okvetlenül kell. Ha valamit eladnak, majd csak rendbe hozza az új tulajdonos. Kérője akadt a Bajcsy-Zsilinszky út és a Király utca sarkán álló jófekvésű, beépítetlen teleknek is. A város itt is a már vázolt gyakorlatot követ­te, követi: nem „stafírozza ki" a menyasszonyt. Ennél a hasonlatnál maradva: a hozományról viszont gondoskodtak. A majdani vevő jelentős mennyiségű betontörmelékhez is hozzájut. Vél­hetően aligha teszi a ládafiába... Fotó: Vajda J. Nyugdíjasok ünnepe A héten tartották a diósgyőri nyugdíjasklubok és a Bartók Béla Művelődési Ház közös rendezvé­nyét, a nyugdíjasok karácsonyi ünnepét. A ren­dezvényen készült felvételünk. Fotó: Farkas Maya „Tartassák fenn a legjobb Major Béláné már hatvan évvel ezelőtt is a deszkatemplomra Szalóczi Katalin Miskolc (ÉM) - Ezen deszka­templom tartassák fenn, s ha megégne is, építtessék fel - rendelkezett Bató István a múlt század végén. Rózsika, Major Béláné ennek szellemé­ben már másodszor cselek­szik. Hatvan évvel ezelőtt részt vett az újraépítéshez szükséges adománygyűjtés­ben, most pedig maga is ada­kozik. S reméli, nagyon remé­li, hogy ott lehet az újabb templomszentelésen. Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben című munkája első kötetében így ír a templom törté­netéről: „Ezen deszkatemplom tartassék fenn a legjobb karban időről időre mindaddig, míg Miskolcz városá­ban helvét-hitvallású protestáns egyházi tagok és Egyház leende- nek... ha megégne is az, az alapjá­ból, deszkából és fából építtessék fel” - olvasható Bató István és ne­je 1882-ben készült végrendeleté­ben. A 18. század eleji fatemplom, s annak folyamatos felújítására hagyott jelentős pénzösszeg az oka annak, hogy a deszkatemp­lom éppúgy fogalommá vált Mis­kolcon, mint e témakörben a „kakas” templom, vagy a „veres” templom. Miskolc jegyzőkönyve 1698-ból őrzi azt az adatot, amely szerint „ebben az esztendőben zsindelyez- ték meg a külső temetőben lévő is­teni szolgálatra emelt helyet”. A 17. század végén Miskolc új váro­sának, a Nova Civitasnak a teme­tője helyezkedett el itt, s a temető­ben már meg nem ismerhető alap­rajzú és formájú templom volt. Ennek a helyére 1724-ben építet­ték fel azt a templomot, amely az első deszkatemplom volt. Építésé­re és költségeinek fedezésére az avasi templomban toborzott híve­ket Tarczali Sámuel prédikátor. Miskolci molnárok és ácsok a nyá- rádi erdőből vágták ki az építke­zéshez szükséges fát, s onnan sze- kerezték a helyszínre. Közben a kézművesek elkészítették azt a kőalapzatot, amelyre rárakták az alapgerendákat, majd összerová- solták a deszkafalat. Az építkezést májusban kezdték el, s szeptem­berben már itt volt az istentiszte­let. A deszkatemplom tetejére mesterremek bádoggombok kerül­tek, s az avatásra elkészültek a „halotti koporsó mellé való székek” is. Több mint két évszázad alatt a templom gerendázata elérett, de lebontani nem akarták. Bató vég­rendelete is a megtartást, a folya- -matos felújítást „írta elő”, „rendelte Major Béláné: Ez vagyok én, akinek a szalagot fújja a ruháján a szél. A kép a deszkatemplom harangjainak érkezésekor készült. el”, s átokkal sújtotta azokat, akik a templomot lebontják. Kompromisszumos döntés szü­letett: a templomot le kell bonta­ni, de hasonlóan gerendákból szükséges megépíteni az újat. 1937 szeptemberében kezdtek a bontáshoz, s nagyon sok történeti nevezetességű muzeális emlék ke­rült napvilágra. így az Úrasztal alatt két évszázados fejfát talál­tak, amelyeken akkor még olvas­ható volt a beleégetett szöveg. Ezek mellett múzeumba került az a felirat is, amely dokumentálja az 1724-es építési évszámot. A bontáskor a templom zsindelyeit ereklyeként a miskolciak szét­hordták. Az új deszkatemplomot 1938. szeptember 19-én szentelték fel. A betonalapzatból felfelé szélesedő oldalfalak barnára pácolt, fényes, fekvő gerendákból épültek. A sa­rokrészeket faragott motívumok díszítik. A templom tetőzetét a felszenteléskor zöldre festett zsin­dely fedte, amelyből karcsú zöld torony emelkedett ki, mellette még négy kisebb szellőzőtornyot helyeztek el az építők. A torony­ban az „Ödön” és a „Sándor” ha­rang található. A harangokkal egy időben két nagy püspöknek, Tü­dős Istvánnak és Révész Kálmán­nak is sírkövet avattak. Harang a szekéren Mint Kádár Pétertől, a tetemvári református gyülekezet lelkipász­torától megtudtuk, az Ödön ha­rang a Juhász család, a Sándor harang a Nánik család adománya volt. Közülük a „Sándort” elvitték a háborúban. Az „Ödön” ettől sze­rencsésen megmenekült, de a kö­zelmúltban történt gyújtogatás hevében megrepedt. Az új deszkatemplomot 1938. szeptember 19-én szentelték fel- A harangok a Gömöri pálya­udvarra érkeztek, különvonattal - meséli Rózsika, a most nyolcvanöt esztendős Major Béláné, aki egyi­ke volt annak a hat leánynak, aki­ket a Turul Egylet tagjai közül vá­lasztottak ki, hogy díszes, magya­ros ruhában, pártában végigkísér­jék a városon a nemzetiszín szala­gokkal feldíszített lovasszekéren utazó harangokat.- Ez vagyok én, akinek a szala­got fújja a ruháján a szél - mutat­ja az egyik képen Rózsika. - Volt, aki meg is jegyezte, milyen nagy tisztesség, hogy mindenki ben­nünket figyel. Előszedi azt a dokumentumot is, amely felhatalmazta az adomány- gyűjtésre. Mint mondja, ez a tisztes­ség is csak keveseknek jutott ki. Há­rom évig tartott a gyűjtés. Mikor a templom kész volt, a harangra, mi­kor azt is felszentelték, az orgonára. karban” gyűjtött- Számomra mindez természe­tes volt. Tagja voltam a Reformá­tus Leányegyletnek is, aztán be­léptem a Nőszövetségbe, majd presbiter lettem, később, hogy már nem bírta az egészségem, tiszteletbeli presbiter lett belő­lem... Más világ volt, természe­tes, hogy mindannyian kivettük a részünket a deszkatemplom kö­rüli munkálatokból, a leányegy­let tagjai takarítottak, sepertük nap mint nap a forgácsot. Úgy emlékszem, három itteni mester is részt vett a faragásban, de dol­goztak rajta erdélyi fafaragók is. Több elemet pedig, mint például a Mózes székét, már kifaragva hozták Erdélyből. A szentelésen részt vevők ne­veit kérdem. Rózsika sorolja: „doktor Enyedi, aztán Szilágyi tiszteletes, Novotny, ha jól tu­dom, meg Farkas püspök úr”... Szeretné pontosítani a címeket, neveket, de nem megy. „Már any- nyi püspök volt életemben!” - só­hajt fel.- 1939-ben férjhez mentem. A belvárosi református templomban volt az esküvőnk, s aztán is min­dig odajártunk. Az uram építész volt, és vagy tíz évig az egyetem főgondnoka. Sajnos négy eszten­deje meghalt, s akkortól - mint­hogy a tetemvári temetőben nyugszik - a deszkatemplomba jártam vasárnaponként. Kilencre már a temetőben voltam, tízre pe­dig átértem a templomba az is­tentiszteletre. Égig érő kérdések A napra, aminek hajnalán odalett a kedves templom, teljesen ponto­san emlékszik.- Nem szoktam délelőtt tévézni, akkor, csütörtök reggel mégis be­kapcsoltam a készüléket. Öt perc­re rá bemondják a hírt: leégett a deszkatemplom. Teljesen rosszul lettem... Ami engem is meglepett, szombaton már hívott az egyik unokám, aki Svájcban él, hogy hallja, mi történt a templommal, s hogy kell-e, lehet-e adakozni. Nem élek valami nagy szegény­ségben, se valami gazdagon, de én is adok tízezer forintot.- Tetszett látni a maradványo­kat? - kérdezem.- Igen, szombaton az uram sír­jához mentem. Szörnyű volt. S az a sok ember! Felért egy búcsújá­rással. Ott találkoztam egy asz- szonnyal, Juliskával, aki könnyek között panaszolta nekem: „hat­vanhat éves vagyok, mióta az eszem tudom, ebbe a templomba jártam”.. El se bírta hinni, ami tör­tént... Én se nagyon. Vajon fel­épül? Vajon láthatom még? Oroszlánok akarnak lenni a hölgyek Papp Tímea Miskolc (ÉM) - A Lions Klubba tartozó embe­rek önként vállalkoztak arra, hogy munkájuk elvégzése mellett felál­dozzák idejüket és energiájukat a közvet­len, és tágabb környe­zetük közösségeinek humanitárius szolgála­tára. Miskolcon hat éve létezik ilyen klub, ám tagjai kizárólag férfiak. A klub szellemét azon­ban a nők is szeretnék képviselni a városban. Elsősorban a nehéz hely­zetű gyerekeken és idő­seken szeretnének segí­teni. Az első magyar Lions Klub finn kapcsolatok révén jött létre a nyolcvanas évek vé­gén. A fáma szerint a szer­vezet akkori finn kor­mányzója országunkban tartózkodott kíséretével, ám miután eltévedtek a fő­városban, egy hazánkbeli- hez fordultak segítségért az utcán. A kormányzó azt akarta megtudni, hol van a legközelebbi szálloda, ahol végre kipihenhetnék fáradalmaikat. Meglepőd­ve tapasztalta, hogy a csa­lád - a hotelok, és magya­rázkodás helyett - vendég- szerető módon a saját há­zát kínálta fel a bajba ju­tottaknak. Emiatt gondol­ta úgy, hogy az itteni jó­szándékú embereket is összefoghatná egy magyar- országi Lions (jelentése: oroszlánok) klub. Azóta már harminckét ilyen szer­vezet alakult országszerte - tudtuk meg özvegy Kot- tek Pálnétól, a női Lions Klub egyik alapítótagjától, aki a „fiúknál” már tiszte­letbeli tag.- A miskolci Lions még csak hatéves, és már nem kis megbecsülést vívott ki magának. Az viszont hiá­nyossága, hogy nők nem vállalhatnak részt a fela­Manyákné Móré Ibolya dataikból. Pedig mi is erőt érzünk a szolgálatvállalás­hoz - hangsúlyozta Ma- nyákné Móré Ibolya, a most alakuló női Lions Klub elnöke. A klubalapítás ötlete is akkor fogalmazódott meg, amikor a miskolci csoport sikereiről olvasott a mos­tani elnöknő. Mint mond­ta, megérintette a tagok odaadása, áldozatvállalá­sa. Már évek óta szeretett volna egy, a nőket össze­fogó klubot alapítani, s úgy gondolta: ha lehet, csatlakoznak a Lionshoz.- Eddig is szerveztem már különböző eseménye­ket. Idén februárban egy úgynevezett házi díjat ad­tam át egy olyan hölgy­nek, akinek az életútja, munkája példaértékű le­het mások számára. Azt terveztem, hogy jövőre szervezek egy jótékonysági estet, és ha lehet, akkor annak a bevételével a Li­ons Klub céljait segítem. Úgy néz ki, ennek nem lesz különösebb akadálya. Ha minden jól megy, a jö­vő év első hónapjaiban már megtarthatjuk az ala­kuló estünket, az úgyneve­zett Charter Night-ot. Ez nagyon fontos esemény, az eddigi tradíciók szerint számos protokolláris sza­bályt kell majd betartani. Az a huszonhárom hölgy - többek között vállalkozó, pedagógus, orvos, politi­kus - aki eddig csatlako­zott az új klubhoz, azon­ban addig is szeretett vol­na mások segítségére len­ni. A tagok saját háztartá­sukból, környezetükből ru­haadományokat gyűjtöt­tek, és felajánlották a vá­ros családsegítő szolgála­tának. Mintegy hatvan zsáknyi ruhanemű, könyv, játék gyűlt össze. A család- segítő szolgálatnak hu­szonöt családdal van köz­vetlen, állandó kapcsolata. Ezekre a helyekre kerül­nek majd az adományok. A későbbiekben persze nem csak önerőből szeret­nének enyhíteni a rászoru­lók gondjain. Mint minden Lions Klubnak, nekik is az a céljuk, hogy megmozgas­sák a környezetüket, és felhasználják kapcsolatai­kat, összeköttetésüket a gyermekek, a tehetséges fiatalok, a beteg, a társa­dalom segítségére szoruló emberek támogatáshoz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents