Észak-Magyarország, 1997. december (53. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-13 / 291. szám

■rr­IUJI2 KILÁTÓ 1997. Dicimbib 13., Szombat Tusnády László Tasso-fordításának margójára D Lőkös István Műfordítás-irodalmunk aligha mondható szegényesnek, klasszikussá érett áttöltések im­már bő másfél évszázad óta soka­sodnak; erre Arany János Ham- let-fordítása éppúgy példa lehet, mint Vikár Béla magyar Kaleva­lája, Bérczy Károly és Aprily La­jos Anyegin-átköltései vagy ép­pen Csuka Zoltán bravúros fordí­tói remeklése Miroslav Krleza Kerempuh-balladáinak magyar tolmácsolásával. A fehér foltok mégis nehezen apadnak, olykor évszázadnyi idő is eltelik egy-egy világirodalmi remekmű új (vagy újbóli), tehát modem tolmácsolá­sáig, s vannak és lesznek tovább­ra is fontos opusok, amelyek ma­gyar megszólaltatása olykor már reménytelennek látszik. Tasso remekére, A megszabadított Je­ruzsálem korszerű átköltésére pl. éppen százkét esztendőt vártunk. Komparatista és hungarológus érthető örvendezéssel nyugtázta a Gerusalemme Liberata új, az Eötvös József Könyvkiadó gondo­zásában megjelent magyar nyel­vű textusát, amely szűkebb régi­ónk, Felső-Magyarország jeles italianistájának, a Sárospatakon működő Tusnády Lászlónak munkája. S persze a másik áttöl­tést, a Hárs Ernőét is, amely Ki­rály Erzsébet kísérő tanulmányá­val került a magyar olvasó köny­vespolcára. Régiónk fórumának lapjain most érthetően az előbbi fordító, Tusnády László munkája kapcsán szólhatunk - a pályatárs munkájával kapcsolatos elismerő szimpátiánkat sem titkolva ter­mészetesen. A világirodalom e remekműve, a magyar Zrínyiász egyik megha­tározó mintája és inspirálója im­már egyaránt elérhető az érdeklő­dő olvasó és az irodalom tanulmá­nyozását élethivatásként vállaló egyetemi hallgató, s a világirodai­mat tanító irodalomtanár számá­ra. Aki pl. Arany kitűnő Tasso- dolgozatát kívánja elmélyülteb­ben olvasni és értelmezni, ma már nem kell nélkülöznie a kiváló eposz teljes magyar szövegét - modem nyelvi hangszerelésben. „A megszabadított Jeruzsálem - úja a Tusnády-fordításhoz írott előszavában Madarász Imre - nemcsak Tasso fő műve, hanem a reneszánsznak, az olasz kultúra legtündökletesebb korszakának hattyúdala is...” Valóban így igaz, de tegyük hozzá nyomban: egy fo­lyamat elindítója is. Mégpedig az olasz nyelvi határokon túl, mond­hatni szerte Európában, ahol a barokk monumentalitás igénye feszítő kényszer volt az epika művelői számára. Remekművek sorának elindítója, inspirálója lett, a barokk eposz olyan válto­zatainak, mint a magyar és a horvát Zrínyiász, azaz Zrínyi Miklós Szigeti veszedelme és en­nek testvéröccse, a bécsújhelyi vesztőhely vértanúja, Zrínyi Pé­ter által készített horvát fordítás, az Adrianskoga mora Sirena (Az Adriai tengernek Syrenaja). És nem született volna meg a Tasso- mú nélkül a világirodalom csú­csai egyikének számító, ugyan­csak horvát nyelvű eposz, a ragu- zai (dubrovniki) Ivan Gundulic Osmanja sem. Ez a nemzedék, a barokk kor költőnemzedéke, Tas­so eposzának igézetében élt, né­melyikük fordításával is kísérle­tezett, de fontosabb ennél a mű­faj nóvumait recipiáló (befogadó) szándék és gyakorlat. S hogy mi­ért lett minta tartalom és forma­világ tekintetében? Egyszerű a válasz: a keresztény Európa mo­rális fölényét sugallta számukra, a pogány elleni sikeres győzelem lehetőségét és reményét, ami - ha némi késéssel is -, de a 18. század hajnalára elkövetkezett. Ismét Madarász Imrét kell idéz­nünk: ,A megszabadított Jeru­zsálem témáját a kortársak mél­tán érezhették aktuálisnak. Az eposz az 1097-ben elkezdődött el­ső keresztes hadjáratnak állít emléket, amelyet különösen idő­szerűvé tett, hogy az Európa s az oszmán birodalom közti évszáza­dos háború éppen ezekben az években lépett döntő szakaszába (1571 a lepantói sorsfordító ten­geri ütközet évszáma)” Akeresz- tény-pogány viszály költői felidé­zése iránt Közép- és Kelet-Euró­pa török által sanyargatott népe fenyegetett sorsából következően lett fogékony, a kor poéta erudi- tusai (a két Zrínyi, Gundulic, de mások is), s különösképp Gundu­lic, ezért is hitték, hogy a Tasso- mintát követve mozgósíthatnak a török elleni összefogásra. Ivan Gundulic eposzában Oszmán szultán bukásának történetét előadva valójában az egész osz­mán birodalom közeli bukását jö­vendölte. A Tasso-mú magyar közre­adása a költő halálának négyszá­zadik évfordulójával esett egy­be. Méltó gesztus volt ez műfor­dító és kiadó részéről egyaránt. Nem itt a helye a munka fordí­táselméleti vagy -technikai elemzésének, kompetenciánk is kevés ehhez, azt azonban bát­ran állíthatjuk: Tusnády László magyar nyelvű orkesztrációja élvezetes olvasmánnyá teszi Tasso eposzát mindazok számá­ra, akikben van még affinitás posztmodern igézetben élő ko­runkban az elmúlt idők irodalmi értékei iránt... Torquato Tasso Jaj, könnyek, szenvedések... Jaj, könnyek, szenvedések: elszáll az élet, lankad és hanyatlik, mint jég olvad, patakzik. Minden magas hajlik, széthull a földön, minden szilárd alapja, minden nagynak hatalma, az éjbe tért, bár zengett harci kürtön. Mint sugár a télben, úgy enyésznek dics- s egyéb fény-vetések; mint az Alpoknak száguldó patakja, mint lobbant szikra-villám, éj-derüben e csillám., mint szellő, füst, vagy gyors nyíl zúg robogva, hírünk elszáll, és mind a becsülésnek rózsái földre néznek. Mit is reméljünk, vagy még mire várjunk? Dicsőség s hírverések, végül mit lel a lélek ? Gyászt és panaszt meg könnyeket találunk, szerelem vagy barátság ó, mit ér meg? Jaj, könnyek szenvedések! Tusnády László fordítása Hazatérőben Írországból A „Vel'mi stary baco" és a „Verny Slovák" Avagy: Nem minden szlovák Slota! Beszélgetés Kabdebó Tamás íróval, műfordítóval a magyar folyam regényről Tarapcsák Ilona □A vizek szerelme... Ezen a címen hallgathattuk meg Kabde­bó Tamás írói estjét a Kossuth Klubban. Elgondolkodtam a címen: Kabdebó Tamás életútja a bajai és a budapesti Duna- parttól indult, majd visszatért ugyanoda. S eközben megszü­letett a magyar folyamregény, a Duna regénye, amelyben eze­ket írja a szerző: ,A Dunának közel kétszáz mellékfolyója és holtága van, a Danubius Danubia csaknem kétszáz szereplőt mozgat a Duna-medencében, tehát 3000 kilométeren és 200 éven át... aki csak a Komáromtól Mohácsig tartó Dunasza- kaszt ismeri, de azt széliében, hosszában, mélységében, evez- tében, úsztában, buktában is, azért jól ismeri a Dunát.” • A történelmét úgy kell tekinteni, mint miihó mozaikból ál­ló kis kockát - kezdi Kabdebó Tamás. - Egy ilyen kis kocka vagyok én is. Az én életűtam részletei talán országokban fe­jezhetők ki legjobban. Mikor kényszerűen kirepültünk itt­honról, Ausztriának vettem az utam, onnan pedig önként je­lentkeztem Angliába, mert úgy képzeltem, hogy angol egye­temen szeretnék diplomát szerezni. Még az egyetem elvég­zése előtt elmentem Olaszországba, ahol szintén beiratkoz­tam egy egyetemre, s a kettőt akartam együtt elvégezni; az egyiket Rómában, a másikat Cradifíban. Ez nem sikerült, de az olaszországi kötődésem és szerelmem megmaradt. Külön­böző kutatómunkákkal háromnegyed évet töltöttem ott, majd Angliában az első diploma után megszereztem a máso­dikat, s különböző egyetemi könyvtárakban dolgoztam: Lon­donban, Guayanában, Manchesterben. Jelenleg, immár tizen­egy éve az írországi Maynoothban dolgozom, ahol új könyv­tárat építek egy régi patinás mellé. Maynooth amolyan íror­szági Oxfordnak tekinthető, ahol maga a város kisebb, mint az egyetem. Ugyanakkor egy pillanatig sem feledkeztem meg arról, hogy én valahogyan magyar író vagyok. Nem akartam sem általános, sem pedig angol író lenni, így meg­maradtam a magyar témák mellett, még akkor is, hogyha gondolataimat angolul vetettem papírra. □ De nemcsak író, hanem műfordító is, s nagyon sokat dolgo­zik a magyar irodalmi kapcsolatokon. • Volt életemnek egy kb. tizenöt évig tartó korszaka, amikor elsősorban azzal foglalkoztam, hogy magyar írók és költők műveit angolra ültessem át egy angol fordítógárda segítsé­gével. Ennek meg is lesz most már a gyümölcse, mert a társ­fordítóm és társszerkesztöm, Makkai Ádám Chicagóban ki­adja a magyar költészet angol nyelvű antológiáját, amelyen én is olyan sokat dolgoztam Tábori Pállal együtt. A főszer­kesztő feladatait Makkainak adtam át, aki nyelvész és teljes erővel tud dolgozni az antológia kiadásán. Ügy gondoltam, hogy a műfordítás nemcsak ismeretterjesztés, amin keresz­tül az angol nyelvű olvasók megismerhetik a magyar irodal­mat, hanem önképzés is, hiszen a szövegfordítás kiválóan gyarapítja a fordító szókincsét. A műfordítások közben törté­nelemtudományból újabb doktorátust és más diplomákat is szereztem, igazi hivatásomnak mégis a regénypróza írását tekintem. Úgy érzem, mindenfajta irodalmi tevékenységem csupán előtanulmány a folyamregény megírásához. Elsősor­ban mesélőnek érzem magam, ehhez van leginkább kedvem is. □A folyamregény első kötetében, az Árapályban személyes él­ményeket is megörökített. Erre az Érettségi című novellafüzér olvasása közben döbbentem rá: letartóztatás, fegyház, mene­külés, visszatekintés, ezek az élmények szervezik egységes mű­vé az Érettségit. Milyen élményei maradtak meg 1956 esemé­nyeiből az emlékezetében? • Erre vonatkozóan is van egy regényem, a Minden idők. Eddig két kiadásban jelent meg: az egyik Nyugaton, amit itthon betiltottak, majd egy második kiadás itthon, három évvel ezelőtt. Hajói tudom, sehol nem lehet kapni ezt a regé­nyemet. Idén egy ír kiadó vállalkozott arra, hogy lefordítja és kiadja ezt az írásomat, angolul. Egy magyarul jól beszélő angol középiskolai tanár fordította le, így a Minden idők, ha magyarul nem is, de angolul, Angliában és Írországban kap­ható. Egy háromszakaszos regényről van szó, melynek első részében a saját emlékeimet írtam meg, a második és har­madik részben azonban már eltávolodtam saját élményeim­től, s történelmi dolgokról írtam. Ami velem történt 1956­1 ban, meglehetősen tipikus volt egy-kétezer olyan diák szá­mára, akik részt vettek a forradalom előkészítő szakaszá­ban, tehát gyűlésekre jártak, újságot szerkesztettek. A forra­dalom második szakaszában ezek a fiatalok megpróbáltak rádióval és újságszerkesztéssel a híradás szolgálatába állni, majd november 4. után, a harmadik szakaszban már vagy elbujkáltak, vagy puskával a kezükben ellenálltak... Én az utóbbit választottam: egy leány diákszállóba mentem be a rajommal. Eredetileg nem akartunk, végül mégis részt vet­tünk a Rákóczi úti harcokban. Az Astoriával szemben, a Rá­kóczi út sarkán álló ház ma azért új, mert a régi épületet, amelyikben éppen mi voltunk, a tankágyúk szétlőtték. A lö­völdözések után mi is csak a pincében tartózkodhattunk. Ilyen előzmények után, ha akartam volna sem lett volna na­gyon tanácsos mutatkozni sem az utcán, sem a házban, ahol laktam. Vidékre mentem, majd Nyugatra távoztam. □ Önök akkor még fiatal fiúk voltak, 19-20 évesek. Életérzé­sükről Czigány Lóránt professzor megfogalmazásában a kö­vetkezőt olvastam: JAenekültünk a tűzözön elől vízen és víz alatt, hogy terra firmát érjünk, majd megtanultuk a száraz­földi kopoltyúlégzést, és végül a kétszívűség állapotába kerül­tünk.” Áz Ön egyik verseskötetének a címe: Twohearted (Két­szívű). Kétszívű-e még ma is? Vállalja-e? Kozmopolita? Ma­gyar? Angol? Hogy érzi magát a világban? • A „kétszívűség” előtt „kétlelkűségről” és Jkéthonosságról” beszéltek. Ránk azonban jellemzőbb volt az, hogy készívűek voltunk és vagyunk. A kétszívűség alatt itt azt értem, hogy az ember teljes szíwel-lélekkel és becsülettel végzi azt a munkát, amit külföldön épít, s amiben ott részt kell vennie, ugyanakkor megtartja azokat a gyökereket, azokat a fonala­kat, amelyek a hazájához fűzik, s ennek a szellemi háznak az épülésén munkálkodik tovább. Úgy érzem, ennek ma is maradék nélkül eleget teszek: a foglalkozásom Írországhoz köt, ezért természetes, hogy ha egy ír könyvtárvezetői konfe­rencián veszek részt, ír érdekeket képviselek. Ugyanakkor az is egészen bizonyos, hogy ahol lehet és tehetem, a magyar kulturális érdekeket is képviselem és támogatom. Lőkös István irodalomtörténész, egyetemi tanár, Eger Nemesik Pál zeneesztéta, Borsodnádasd Tarapcsák Ilona tanár, Miskolc Tusnády László tanár, Sárospatak Szerkesztette: Serfőző Simon-■/ /• , , ' 'SA Sfeí-ft '/ <✓/ ' s A''K Nemcsik Pál A magamfajta „golyóstoll koptató sze­génylegény”, ki nem nyüzsög a tőzsdecá­pák házatáján, nem lamentál Harpagon módjára az esedékes osztalék fölött, kitől már fényévnyi távolságra vannak a mega­sztárokat istenítő csápolók seregei, ki örö­mest lemond a vadkapitalizmus exkulzív társas összejövetelein való részvételről, ünnepek felé közeledvén gondolataiba mélyed; reménykedik abban, hogy a múltba merengésből is fakad valami éle­tet jobbító tanulság, üzenet. Bíbelődöm a közép-kelet-európai gordi­uszi csomó kibogozásával, eszköztáram azonban szerfölött korlátozott; nem su­hinthatok oda Nagy Sándor módjára a jó damaszkuszi pengével, hanem bogozga- tom a csomót, bár körmeim lassan a köröm­ágyig kopnak és szakadoznak. Tárgyasa­tok, érveket és ellenérveket sorakoztatok föl népek, felekezetek társadalmi együtt­élésének békés módozatairól. Reszkető ujjakkal bontogatom a hágai javaslato­kat, a visszautasított kilencpontos emlé­keztetőt, amely Arrabona városában szü­letett. Politikusként citálhatnám szenve­délyes kétperces keretében: „Nincs a te­remtésben vesztes, csak én!” Hogy a keserű lével teli pohárba még egy mérgező csepp hulljon, nem mehetek el szó nélkül az esemény mellett, midőn Jan Slota, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke guesmolta fajtámat, Európa szégyenének bélyegezve a magyarságot. Hogy mennyi igazság rejlik a gondolko­dók téziseiben, miszerint az áhított kellő világ helyett mindig a van világával szembesülünk, mutatja a tény, hogy em­bertársi kapcsolatainkban vannak olya­nok, akikkel békésen együtt tud élni az ember, de akadnak olyanok is, akik föl­paprikázzák a hangulatot maguk körül. Szép számmal ismertem jószándékú, gaz­dag élettapasztalattal bíró szlovák em­bert, aki mindig bizalommal fogadott ma­gyar létemre, emlékezetem panteonjában előkelő helyet foglalnak el. A sors úgy hozta, hogy a túlzó nemzetiségi öntudat nyavalyájában szenvedő, más népeket le­néző „hűséges szlováknak” magát tituláló típus is lépten-nyomon felbukkan kortár­saink között. Hadd szóljak érdemben mindkettőről, munkálván a két nép bará­ti kapcsolatát. rtJa som baco, vel’mi stary...” kezdősorú szlovák népies dal azaz „Öreg juhász va­gyok, nagyon öreg” a békés természetű szlovákokat személyesíti meg előttem. Az értékteremtő munka hajlamától ösztö­nözve ez a bacsó józanul felméri hasznát és kárát. Okul tévedésein és dolgait a jö­vőben jobban csinálja, mint eddig. Ez a bacsó emberi tartását tekintve legfeljebb nyelvében különbözik magyar kor- és sorstársától. Hasonló érzésekkel dudolássza a betyárballadát: „Ide fürman dolinou, a zbojnicek brezinou”, „Jön a fu­varos a völgyben, a betyár a nyírjes felől”, mint a magyar pásztor, ha Vidróckit idézi. Ennek a bacsónak az ősei 1848/49 után így summázták az eseményeket: „Dobre bolo s Slovenskej krajíne,/Keby byval Kossuth v Debrecíne!”. ,Akkor volt jó a szlovák vidéken, amikor még Kossuth Debrecenben székelt!” Ez a bacsó éppoly örömmel köszöntötte a zvomickát, mint ahogy a magyar pász­tor köszöntötte a hajnalcsillagot. Jó lenne, ha itt befejezhetném a must­rát, de nem áltathatom magam. A nemzet­állam felé törekvő szlovák másfél évszá­zada szítja a békétlenkedés lángját; fajro­konainál keres támogatókat az Ázsiából rászabadult hun-ivadékok, a „barbár ma­gyarok” ellen. Jan Slotának voltak elődjei, többek kö­zött a Gömör megyei Daxnerek, kik úgy vallották magukat „verny Slovák”-nak, hogy ezt proldamálták: „Csak ököl ököl ellen segít ki a nyomorúságból, és töri össze a magyarok szarvait!” Az elemi iskolások Olvasókönyvében 1880-ban még így okították a nebulókat a Hű tó című olvasmányban: „Kicsi va­gyok, de tót! Tót testestül, telkestül. Ki a tótokat nem szereti, nem az én bará­tom!” A felszított nemzettudat Tomasik Sá­muel szózatából is tüzel: ,A Hej, Slováci dallamára frissebben pezseg ereitekben a véretek! Most, hogy a Tátrától az Uraiig és a Vágtól a Néváig e szép dal után a szlovákok egymást megismerik!” De ne folytassuk a sorát azoknak, akik a nemzetté válás agitációja során felemel­kedésüket a szomszéd nép gyalázásával, a kisebbségi sorsba kényszerített százez­rek anyagi kifosztásával, és emberségük megalázásával kötötték össze, azt hívén, hogy a hű szlovákok ismérveihez ezek is hozzátartoznak. * Eötvös József 1868-ban a szabadelvű kor­eszmékre esküdött; jóhiszeműségében így érvelt: ,A civilizáció fejlődésével fokról fokra elenyészik a nemzetiségek száma, és a nagyobb társadalmi egységekben előbb-utóbb feloldódik a nemzetiségi esz­me”. A Dunai Konföderáció nem tudott kialakulni, most az Európai Unió felé araszolunk. Hosszú nóta tesz ez, különö­sen, ha a kórusba rikácsoló hangok is be- lekurjongatnak! Ennek ellenére: „Míg élek, remélek!”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents