Észak-Magyarország, 1997. december (53. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-13 / 291. szám
Kilátó _______________ A magamfajta golyóstoll koptató szegénylegény nem nyüszög a tőzsdecápák háza táján, nem lamentál Harpagon módjára az esedékes osztalék felett... II. oldal iwterjw A piacgazdasági viszonyok között az egyetem egyfajta sajátos vállalkozás. Itt a fémtermék a tudás. Ezt kell jól eladni, és közben megőrizni a La dóm ány'osságot. III. oldal Kuckó Az emberiség három korszaka a következő: kőkorszak, bronzkorszak és nyugdíjas korszak. A kőkorszakot két részre lehet osztani, az egyik a habkő... IV. oldal A hét embere Koncz Károly György, aki elénk tárja a tárlatot CsofiNóK. Mariann Kiállításrendező kétféle van - indokolja Koncz Károly György, miért mondta magáról, hogy ő „csak egy egyszerű” kiállításrendező. Az egyik a szakember, aki egyetemet végzett, művészettörténész, áld kiválogatja az anyagot. A másik a műszaki ember, aki technikailag oldja meg a feladatot. 0 az utóbbiak közé tartozik, és bizony már jó néhány tárlatot „megoldott” a Miskolci Galéria munkatársaként. Legutóbb a ma meg- nyiló Téli Tárlatot.- Nincsen művészeti képzettségem. De ismernek már a szakmában, és a technikai feladatokon túl azért elmondom a véleményem a válogatás, a rendezés során is. Hogy elmondja a véleményét. az egyébként is jellemző Koncz Károly Györgyre. És e tulajdonságának szerepe van abban is, hogy éppen azt csinálja. amit csinál. Mert bár ki- állításrendezőket nem képeznek, igazából még szakirodaima sincs a munkának, azért az ő esete sem tipikus: kétszer is másfelé indult el. Szakmája szerint kohásztechnikus, a «nehéziparin” gépészmérnöknek készült. Aztán az egyetem lapjában közölte véleményét a matematika tanszék új minimum-pontrendszeréről, ami után az addig sem felhőtlen kapcsolatnak közös megegyezéssel véget vetettek.- Színész akartam lenni - mondja. Olyannyira nem volt reménytelen ez a szerelem, hogy a színművészetin sikerrel vett két felvételi „fordulót”. A harmadikra nem ment el. Rájött, nem akar hivatásos lenni, mert akkor olyan szerepeket is el kell játszania, amelyekhez nincs kedve. így maradt az Egyetemi Színpad, a Silány Kínpad, a Csortos Gyula Színpad - és a Manézs Színpad a Gárdonyiban. A „Manézs-idó- szak”, barátai, kíváncsisága és érdeklődése pedig egyre közelebb sodorta a galériához.- Az egy különös történet, ahogy először találkoztam ezzel a munkával. Akkor folyt a vár rekonstrukciója - Férenczi Károllyal és Czeglédi Ilonával, ők sajnos már elmentek Miskolcról -, besegítettem ott is. Fe- renczi Károly kitalálta, hogy a vár kiállításához kellene egy lócsontváz. Sikerült is szereznem a vágóhídról, de csak úgy lecupákolva. Úgyhogy a várban főztük ki egy nagy honvédségi üstben. Ez volt az első ügyem... Azután jött a többi, az akkor alakuló képtár, az új, később önállósodó galéria, a miskolci képzőművészet emlékezetes nevei jellemzik a korszakot, majd a mélypont: válás, pereskedés a gyerekekért, kényszerű búcsú a galériától.- Sikerült kilábalnom, és ezt annak is köszönhetem, hogy csodálatos gyerekeim vannak, és hogy találkoztam álmaim asszonyával. Azután egy igazi nagy falatnál, a Szalay-Kondor állandó kiállítás rendezésénél megtörtént a nagy visszatérés.- A családban, bár belőlem mérnököt akartak faragni, a pedagóguspályának volt hagyománya. És ez közel is áll hozzám. Például a kiállítást is úgy csináljuk, hogy hasson, a fiatalságot próbáljuk megfogni. De egyébként is. ha bárki jön, és kérdez valamit, olyan nincs, hogy nem érek rá. Vagy megmondom, hogy nem tudom, vagy válaszolok. A türelem és az odafigyelés a legfontosabb pedagógiai elv. A legnagyobb gond viszont, hogy nem kérdeznek. az embereket nem érdekli a művészet, és az oktatási rendszer hibája, hogy' így alakult: nem tudtak egy' szükséges értékrenddel felszerelkezni. Ami fontos annak ellenére, hogy a leglenyegesebb a szubjektum. A rendezés is abszolút szubjektív. Annyira persze nem, hogy a világítással, a rossz elhelyezéssel „eldugjon” egy képet, ami nem tetszik - bár mint mondja, erzett már rá erős kísértést. De itt. van ez a Téli Tárlat: egy másik zsűri Valószínűleg más alkotásokat (is) választott volna, akkor más lenne az egész kiállítás.- Az elhelyezésnél a legfontosabb, hogy' ne üsse egymást a szín, a folthatás, a technika; hogy' ne nyomja el egyik a másikat a harsánvságával, a méretével vagy' a kerettel. Egy ilyen gyűjteményes kiállításnál egyaránt fontos például a nagy falfelület az erőteljesebb festményeknek - és a paravánokkal megteremtett intim közeg a grafikáknak. De így is van olyan kép a kiállításon, aminek nincs elég kifutása, nem tudunk tóle elég messze eltávolodni. Alkotó színészből háttérmunkás lett. Eltűnhet az exhibicionizmus, az alkotás vágya?- Manuálisan vagyok ügyes, az én alkotásaim a bútorok, amiket például a titkárságon is látni. De nem tudok se rajzolni, se formázni. Viszont amikor a művészek munkaival dolgozom, az fizikailag öröm. Megelégedés, hogy megfoghatom, különleges érzés, egyfajta bizsergés jár át. Számtalan kiállítást csináltam egy szál magam. Hajnalban egy széken aludtam egy kicsit, mert inspirált, hogy együtt láthassam az egészét - és addig voltak velem az alkotások, míg kész nem volt a tárlat. Leszedni persze fáj. Azt azért jó gyorsan csinálni, hogy minél hamarabb legyünk túl rajta. De akkor már ott a következő feladat. Akár a színpadon: naponta meghaltam és feltámadtam. Színésznek is olyan voltam, hogy' nem hiányzott a taps. A művek mellett a technika arra szolgál: anélkül, hogy' észre venné bárki, jobban láttasson. Ha eszreveszem egy látogató arcán, hogy tetszik, jól érzi magát, talál magának olyan művet, ami megragadja, akkor megvan a siker. Látható, érzékelhető, figyelemreméltó. Es ez kielégíti az én exhibicionizmusomat. Hierarchia, hol van... Méhes László /\hot hierarchia van. ott hierarchia van mindenütt... Az egymás közötti kapcsolatokban, az iszonnyá váló viszonyokban, a vállveregetésben, az elejtett szavakban, a félmondatokban, a mosolyokban, a mellébeszélésben, a tagadásban, a simo- gatásban, a ráripakodásban. a perlekedésben, az utálatban és a fenyegetésben. Hierarchia a megválaszolatlan, elhallgatott, vagy soha fel nem tett kérdések sorában... Egy interjúban Lengyel László közgazdász-politológus a maga egyszerűségével mindannyiunknak szegezi a kérdést. feltételezve, hogy akarva-akaratlanul magunk is egy hierarchikus rendszerbe tagozódva élünk: vajon nem vagyunk-e korrumpáltak? Mert, mint mondja, „az egyetemi tanárok, akik igen drága előkészítő tanfolyamokat tartanak, miközben harmincvalahányezer a fizetésük, nem korrumpáltak. A 'saját' ágyakkal rendelkező kórházi orvosok, akik hálapénz ellenében árulják a fekvőhelyeket, szintén nem korrumpáltak...” Valami mégsincs rendjén - vélhetjük a cinikus (?), ironikus (?). beletörődött (?), felháborodott (?) kijelentést hallva -, ha az államigazgatástól kezdve az iskolai férőhelyek hasznosításáig a társadalom egésze egyfajta államigazgatási ,.feketepiacként" működik, amelyben a cserekereskedelem alapja az ismeretség adásvétele nagyban, kicsiben, eltorzult erkölcsi normák szerint, tisztázatlan morális határok és követelmények között. Ha azonban komolyan vesszük a lengyeli megállapítást, eszerint nem korrumpált korunk hőse, a személyekkel behelyettesíthető és hitelesíthető - de nem egy szűk társadal- mi-gazdasági-politikai elitet jelentő, hanem a klasszikus értelmében vett, mondhatni polgári - közélet sem. Csak cinkos, mert hallgat. Akkor sem hallatja hangját, ha nyilvánvalóan visszaélnek bizalmával, semmibe veszik lojalitását, s azt, hogy a maga módján mégiscsak hatalom. Olyan közeg, ami kiveti magából azt, aki elárulja és kijátssza... Korunk hőse, a közélet ehelyett saját magát árulta el, elárulta gyengeségét, elvesztegette hatalmát, s lassanként nemhogy másokban, de immár saját magában is egyre kevésbé bízik meg. De miként is lehetne számon kérni rajta a bizalom hiányát, ha a 1napi társadalmi életet irányító, aprónak tűnő, ám igencsak lényeges, mondhatni meghatározó mozzanatok rejtve maradnak előtte? Mert úgy tűnik, hiába oszlik a homály, s lepleződnek le eget-töldet rengető korrupciós botrányok, s derül ki. hogy ki és miként kísérel meg saját zsebre dolgozva visszaélni hivatali hatalmával... Hiába szerez végre tudomást a nyilvánosság is néhány nem éppen feddhetetlen politikusi múltról... Hiába látszik körx'onala- zódni. milyen lobbiérdekek állnak egy-egy szűk gazdaságitársadalmi rétegnek kedvező döntés hátterében... Hiába sejlik fel nyilvánvalóan titkolni szánt momentumokból, hogy amit kollektív véleményként tálalnak, amögött nemegyszer az egypártrendszer hagyományaira emlékeztető döntési mechanizmus áll... Hiába születnek szabályok, amelyek átláthatósággal, összeférhetetlenséggel kecsegtetnek,. ha a tiszta viszonyok megteremtése olykor épp egyes törvényhozói csoportoknak nem áll érdekében... És hiába esik le újra és újra az állunk a képtelen és megvalósíthatatlan ígérethalmazok hallatán, hiszen úgy tűnik, egy sajátosan kiszolgáltatott helyzetben jólesik, akár csak percekre is hinni az utóbb lelepleződő botorságokban... Átmeneti korban, folyamatos átalakulás-sorozatok közepette mindettől még nem dől össze a világ. Hiszen nem válik szalonképtelenné, aki a nagy nyilvánosság előtt blöfföl, aki fűt-fát-virágot ígér - ám ha a megvalósítást olykor-olykor számon is kérik, másra mutogatva szabadkozik a kudarcért, s érthetetlen módon citál magasabb, úgymond nemzet- és sorsfordító szólamokat. Az pedig akár kívánatos is lehet a hatalomgyakorlást tekintve, ha a hierarchia szintjei között hiányzik a tényleges kontaktus, érdekek és érvek ütköztetése. Párbeszéd helyett marad a nagygyűlésre emlékeztető, atyáskodó monológ a felelősség és helytállás szükségességéről, s a türelemről, ami meghozza gyümölcsét. /\z européer-felelősség, a döntési magabiztosság nyilvánvalóan hiányzik a közéletből, hiszen nem fütyüli ki a hasába lyukat beszélő szónokot. Nem nőtt fel és nem talált rá önállóságára, hagyja, hogy úgy játsszanak vele, s úgy játsszák ki - akár maga ellen is - hogy azt észre se vegye. No persze. Mert mindenekelőtt feledni kellene a múlt kísérteiét egy megingathatatlan hierarchiáról, amiben csupán alárendelt és kiszqlgáló marionett-szerep jutott neki. «Ü Miskolci fények
